Trianon revíziója Amerika ősfélelme?

– Kezdjük egypontos kérdéssel: milyenek most az amerikai–magyar kapcsolatok?

– Mint Dávidé és Góliáté… A viccet félretéve, alapvetően jó a két ország közötti viszony, hisz Magyarországon nincs kormányzati szintű Amerika-ellenesség, mint egy kommunista vagy egy közel-keleti rendszerben, ahol államvallás az Amerika-gyűlölet. Mindketten NATO-szövetségesek vagyunk, Amerika a legnagyobb befektető Magyarországon, az Orbán-kormány vállalta, hogy a hazai GDP két százalékának értékére növeli a katonai kiadásokat (és ezt nemsokára teljesíti), gáz- és kőolajvezetékeink pedig minden irányban nyitottak, működnek. Az összes többi a napi politikai médiának szóló szájkarate, hisz az amerikai–magyar kapcsolatokon van egy médiapolitikai máz, amely a konfliktust gerjeszti.

– Ha jók a kapcsolataink, akkor miért küldenek olyan nagykövetet hozzánk, mint David Pressman, aki a homoszexuálisok jogegyenlőségének szószólója, és az LMBTQ-közösség elismertetéséért küzdő munkacsoportot is vezette az amerikai külügyben? Olyan országba küldik, amelynek alaptörvényébe foglalták, hogy „az anya nő, az apa férfi”.

– Ez a máz, a gesztuspolitizálás része. Változik-e bármi attól, hogy az amerikai nagykövetségre kitűzik a szivárványos zászlót és profilképeket cserélnek? Nyilván nem. Ugyanúgy NATO- meg EU-tagok maradunk. Ráadásul Amerikával nincsenek rendezetlen, vitás ügyeink. A szexuális kisebbségek jogainak hangsúlyozása részben polgárjogi kérdés, részben az amerikai politikai bűntudatból is származik, amiről nem szoktunk beszélni. Az Egyesült Államokban ugyanis kormányzati szinten sokáig rendkívül erős volt a homoszexuálisellenesség. Jimmy Carter kabinetfőnökét ezzel a „váddal” buktatták meg, az első homoszexuális köztisztviselőjüket, Harvey Milket pedig lelőtték. A publikus diplomácia a nyilvános politikai teret befolyásolja, Pressman kinevezése e felszíni játék része, nemcsak nekünk fricska, hanem ezzel haza is beszélnek. Majd eldől, hogy Pressman nagykövet úr azt látja-e Magyarországon, amit elvárnak tőle, vagy amit valóban lát.

– Mindeközben a magyar miniszterelnök ad tanácsot az amerikai jobboldalnak, és Donald Trump exelnökkel találkozik.

– A CPAC konferenciára való meghívás kétségtelenül rendkívül komoly politikai bók és elismerés Orbán Viktornak. Ám a helyzet furcsaságára a miniszterelnök is utalt, hisz dallasi beszédében elmondta, hogy ennek fordítva kellene lennie: egy magyarországi konferencián kéne felszólalnia az amerikai elnöknek vagy képviselőjének, a birodalom kellene hogy megossza a siker receptjét a „perifériával”. Mindezt az amerikai konzervatív identitáskeresés folyamatának részeként kell értelmezni, és jó, ha az amerikai jobboldal fel tud mutatni egy velük szövetséges, sikeres jobboldali politikust – a sorstársukat –, akit az ottani sajtó ugyanúgy gyaláz, mint bármelyik republikánust. Orbán Viktorban az a vonzó, hogy kormányon képes maradni, a siker legitimálja az amerikaiak szemében. Ráadásul Magyarországon példás családtámogatási rendszer van, és ezt azért az amerikai nők is meghallották…

– Tehát vágynának rá, de miért nem adja meg nekik az amerikai politika?

– A radikális feminista narratívák három legfontosabb kérdése között szerepel az anyaság kérdése, annak a támogatása (számítson-e bele a munkaviszonyba, élvezzen adómentességet, támogassák a gyerekszülést); ami nálunk teljesen természetes, az ott vágyálom. Pedig ez egy hagyományosan baloldali, azaz demokrata program kellene hogy legyen az Egyesült Államokban, csakhogy hatalmas az ország, New Yorkban mások a gondok, mint Észak-Dakotában, ezért nehéz erről szövetségi törvényt hozni, és van egy szegényebb réteg, amelyet ha kistafíroznának, komoly munkaerőhiány lenne belőle.

– Mi volt az ősbűn? Mikor romlott el a Fidesz és az amerikai demokraták kapcsolata?

– A kenyértörés dátumát pontosan ismerjük: 2008. Akkor ugyanis a Fidesz nyilvánosan kiállt John McCain republikánus elnökjelölt mellett az amerikai kampányban, Barack Obamával szemben. Ettől kezdve a Fidesz belépett az amerikai belpolitikai térbe, és sok ellenséget szerzett magának. Jellemző, hogy amikor a fősodrú sajtó ütni akarja a republikánusokat, akkor egy kicsit Magyarországot és Orbán Viktort is üti. Ráadásul 2016-ban Orbán Viktor Donald Trump mellett tört lándzsát, és azóta is folyamatosan orbánozzák Trumpot vagy trumpozzák Orbánt egy hisztérikus kampányban.

– Ha ismét republikánus kormánya lenne Amerikának, miben változnának az amerikai–magyar kapcsolatok?

– Van egy rossz hírem: a hisztéria maradna. A fősodrú sajtó ugyanúgy írna hülyeségeket Magyarországról, és a nagy tévécsatornák bejelentkeznének a Duna-parti cipők mellől, hogy fasisztázzák hazánkat, de persze meg sem szólalnának, ha az ellenzék indítana keményvonalas zsidózó jelölteket. Ez a pofátlan kettős mérce ugyanúgy megmaradna. Csakhogy ismétlem: ebbe a játékba a Fidesz lépett be, vállalták, hogy a republikánusokkal együtt politizálnak. Az is nyilvánvaló, hogy republikánus kormányzat esetén kisebb volna rajtunk a kormányzati nyomás, és egyéb gesztusokra is számíthatnánk. Hadd mondjak egy példát: a 2006 és 2009 közti időszakban az Egyesült Államok részéről érkezhetett volna határozott figyelmeztetés a demokrácia sérelme miatt, csakhogy nem érkezett. A Fidesz talán ekkor jött rá arra, hogy a demokrata kormányzattól semmire sem számíthatnak. A demokraták fülébe mások súgtak és súgnak.

– Lobbisták? A kisantant? Angyalok?

– Inkább a régi magyar kommunista pénzarisztokrácia és a gyerekeik. Az impexes körök borzasztóan jól fekszenek Nyugaton, mert már 50 éve kiépítették és ápolják a jó családi kapcsolataikat. Nyugaton tanultak, erős kapcsolati hálójuk van, és Gyurcsány Ferencék kiválóan használták érdekérvényesítésre ezt a hálózatot. Nekünk azonban nem szabad elvárnunk az Egyesült Államoktól, hogy morálisan cselekedjenek, mert ők „a” világbirodalom, és birodalmi logika szerint cselekszenek. És azt, hogy mit gondolnak a kommunizmusról, világosan megüzenték, amikor például ’89 után engedték bevándorolni Miklós Imrét, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjét, aki állami szinten űzte az egyházüldözést Magyarországon.

– Pedig a kommunistaellenességről szólt a hidegháború. Vagy valójában sosem háborúzott Óceánia Eurázsiával?

– A hivatalos politikai közbeszéd kommunistaellenes volt, ám a gazdasági kapcsolatokban ez a 60-as, 70-es évek óta már nem volt észlelhető. Kiépült egy olyan gazdasági kapcsolatrendszer, amit részben az impexek, részben a régi kommunista technokrata elit működtetett, és túl értékes volt ahhoz, hogy itt morális zászlókat lengessenek. Az Egyesült Államok számára Közép-Európa egy olyan zóna, ahol politikai stabilitásnak kell lennie. A stabilitás kívánalma felülírja azt, hogy helyben milyen típusú kormányzat van. Ez jól látszik Horthy és Kádár elfogadásából is. Magyarország pedig a „problémás gyerek”, úgyhogy a mi esetünkben még kényesebbek erre a stabilitásra…

– Pedig mi nem kezdeményeztünk háborút.

– Nem, de magunkban hordozzuk a trianoni örökséget. Tehát amikor magyar politológusok azzal riogatnak az amerikai szaksajtóban, tudományos életben, hogy Orbán Viktor Trianon revízióját akarja, ez a legaljasabb dolog, mert az amerikaiak ősfélelmére játszik rá: Magyarország nekiáll destabilizálni a régiót. Ez pedig azért fontos nekik, mert mégiscsak világbirodalom, és az az érdekük, hogy mindenhol megmaradjon a status quo. Gondoljunk csak bele, mennyire destabilizálódott Kelet-Közép-Európa az utóbbi harminc évben: felbomlott Csehszlovákia, Jugoszlávia – ráadásul az utóbbi örökösödési háborújában az Egyesült Államok is részt vett. Történeti szempontból is egyértelmű, hogy egy csomó titkosszolgálati játszma folyik körülöttünk, amiről nem is nagyon tudunk. És ebben is meg kell találniuk az egyensúlyt. A birodalmi politikán nem lehet a moralitást számonkérni, az sokadik szempont. Tehát magunkat csapjuk be, hogyha a moralitást várjuk el tőlük.

– Akárcsak a kiegyensúlyozott tájékoztatást?

– Ez ugyanennek a logikának a része. Magyarországot azért is gyűlöli a fősodrú sajtó, mert tükröt tartunk nekik. Például amikor kiderült, hogy Obamáék lehallgatják Merkel magántelefonját, Németország nem csapott az asztalra. De nem azért, mert puhányok, hanem mert nem hivatalos formákban fejtették ki a véleményüket. Ezzel szemben a magyar kormány azt választotta, hogy Szijjártó Péter külügyminiszterrel kiviszi a hasonló konfliktusokat a közbeszédbe – lásd azokat a jópofa CNN-interjúkat, melyekben a szemükre veti a kétarcúságukat és a kettős mércét. Jók ezek a „reality check moment”-ek, de az amerikai társadalomnak soha nem lesz olyan olyan reality check pillanata, mint nekünk az őszödi beszéd, amikor tényleg szembe kell nézni a valósággal. A németeknél ez eljöhet, hogyha tényleg sikerül előállítaniuk azt az energiahiányt, amin nagyon úgy tűnik, hogy keményen dolgoznak.

– Beszéltünk az impexes hálózatról, de nincs olyan hálózat, amely a magyar érdeket tudja képviselni az Egyesült Államokban?

– Az amerikai politika logikája a lobbizásra épül. És mi ezt nagyon sokáig nem csináltuk jól, mert a régi informális kommunista pénzarisztokrata-hálózat lefedte ezt a területet. Amikor a Fidesz szembesült azzal, hogy másfajta lobbitevékenységre volna szükség, létrehozták a Hungarian Initiative Foundationt és pár hasonló szervezetet, csak ezekkel az a baj, hogy nem koordinált tevékenységek. Mondok egy történelmi párhuzamot: Csehszlovákia úgy jött létre, hogy egyetlen emigráns kormányuk volt, és egy akaratot képviseltek mindenhol a világban. A második világháborúban mi is kitaláltuk azt, hogy legyen emigráns kormányunk, csakhogy kis túlzással több tucat emigráns kormányunk lett. A nyugatiaknak nem tetszik az ilyesmi, nekik egyértelmű tárgyalópartner kell. Az amerikai ’56-os szervezetek is így működtek, létrejött belőlük 40-50, és hiába támogatták őket a republikánus politikusok, egy ponton túl átláthatatlan volt a működésük. Eredményes amerikai lobbizásban a lengyelek évszázadokkal előttünk járnak. Ráadásul ha a Fidesz elfogadja a fősodrú médiában a rosszfiú szerepét, akkor prominens politikus nem nagyon fog melléjük állni. Úgy érzem, hogy bizonyos szinten ezekkel a nagypolitikai mozgásokkal elzárták a demokraták felé a lobbizási utat. Persze ne legyen igazam, lehet, hogy van egy titkos terv, de nem látom, hogy a kettő hogyan hozható összhangba.