Trump béketerve és a kerékkötők

Újabb lendületet adott az ukrajnai rendezésről szóló, Marco Rubio külügyminiszter által a szövetségesekkel és Ukrajnával április 17-én Párizsban ismertetett, majd a sajtón keresztül kiszivárgott amerikai béketerv. A diplomáciai egyeztetést unortodox módon kezelő, a tárgyalásokat siettető amerikaiak célja, hogy Donald Trump hivatali idejének századik napja előtt megszülessen valamiféle békemegállapodás, azonban Volodimir Zelenszkij és az európai „tettre készek” ellenállása, mindenekelőtt a Krím kérdésében mutatott hajthatatlansága továbbra is akadályozza a tárgyalást. A helyzetet bonyolítja, hogy Oroszország kifinomult diplomáciájával konstruktívan áll ugyan a folyamathoz, ám nem igazán siet, közben pedig egyre intenzívebben folytatja katonai műveleteit Ukrajnában.

A megállapodás fontosságát hangsúlyozó, a konkrét kérdésekben azonban elutasító Kijev felháborodását az váltotta ki, hogy Washington a béke előmozdítása érdekében de jure elismerné a Krímet Oroszország részeként, és a szankciókon is enyhítene. Az ukrán fél az európai „elkötelezettekkel” a háta mögött feltehetően azért szivárogtatta ki a tervezetet, hogy ezzel is javítsa a pozícióit, és nyomást gyakoroljon Washingtonra. Donald Trumpot azonban ez nem hatotta meg, és a Time magazinnak adott interjújában ismét kijelentette, hogy a Krím-félsziget „Oroszországhoz tartozik, és náluk is marad”. „Az oroszok már régóta jelen vannak a Krím-félszigeten. Tengeralattjáróik ott állomásoznak, és a lakosság többsége oroszul beszél” – érvelt Trump, odaszúrva Zelenszkijnek, hogy a Krímet, ha annyira fontos, 2014-ben kellett volna megvédeni, az ukránok azonban akkor egyetlen puskalövés nélkül átengedték. Trump emellett beszélt arról is, hogy Oroszország eleve nagy engedményt tett azzal, hogy nem foglalta el egész Ukrajnát, valamint bírálta ukrán kollégáját, amiért nem hajlandó kompromisszumot kötni, hátráltatva a háború lezárását célzó tárgyalásokat.

Az ominózus párizsi egyeztetés után Marco Rubio külügyminiszter – mindenekelőtt az európaiakhoz és Ukrajnához intézve a szavait – kijelentette, hogy Amerika feladja az erőfeszítéseit és kiszáll a folyamatból, ha nem közelednek az álláspontok. Donald Trump közben a Kijevet ért orosz rakéta- és dróntámadás után Moszkvának is üzent, mondván, erre semmi szükség nincsen és nagyon rossz az időzítés, azt is megjegyezte azonban, hogy Oroszországgal könnyebb tárgyalni, mint Ukrajnával. Ezt támasztja alá, hogy miközben Steve Witkoff elnöki megbízott a napokban már negyedszer tárgyalt Vlagyimir Putyinnal – az orosz elnök külpolitikai tanácsadója, Jurij Usakov szerint a háromórás megbeszélés lehetőséget nyújtott arra, hogy a felek álláspontja egy sor más nemzetközi kérdésben is közeledjen –, az amerikaiak Zelenszkij elutasító kijelentéseire reagálva lényegében kiszálltak a párizsit követő londoni egyeztetésből. Az ukrán elnök után Rubio és Witkoff is lemondta az utazását, az amerikai küldöttséget Keith Kellogg vezette, így a londoni csúcs kudarcba fulladt. Eközben ötszáz európai értelmiségi nyílt levélben követelte 180 ezer katona Ukrajnába küldését annak érdekében, hogy megelőzzenek „egy újabb orosz inváziót”, hét európai állam, Franciaország, az Egyesült Királyság, Litvánia, Lettország, Észtország, Csehország és Ukrajna külügyi bizottságának elnöke közös nyilatkozatot adott ki, amelyben felszólították Trump elnököt és az Egyesült Államok Kongresszusát, hogy vegyék át a vezetést az Oroszországgal való szembenézésben.

A békemegállapodás amerikai tervezete nem csupán a Krímről szól. A Reuters által ismertetett elképzelés általános és állandó fegyverszünetet irányoz elő az Ukrajnának nyújtandó biztonsági garanciák mellett. Washington elképzelése szerint garanciavállalóként az európai államok és az erre hajlandó nem európai államok egy csoportja fog fellépni. A tervezet leszögezi, hogy Ukrajna nem törekszik a NATO-ba való belépésre, de kérheti az EU-tagságot. A Krím feletti orosz ellenőrzést az Egyesült Államok de jure, míg a Luhanszk, valamint az oroszok által megszállt zaporizzsjai, donecki és herszoni régiók egy része felett de facto elismerné. Ukrajna közben visszakapja a harkivi területét, és visszaszerzi a kontrollt a zaporizzsjai atomerőmű felett azáltal, hogy azt az Egyesült Államok ellenőrzi és irányítja, az áramot pedig mindkét irányba osztják szét. Ukrajna akadálytalan átkelést nyer a Dnyeper folyón, és ellenőrzési jogot a stratégiailag kiemelt, a folyó torkolatát a Fekete-tengertől elválasztó Kinburn-félsziget felett. Az Egyesült Államok és Ukrajna ásványkincsekről szóló megállapodást ír alá, Ukrajnát pedig teljes mértékben újjáépítik és anyagilag kárpótolják. Az Oroszországgal szemben 2014 óta bevezetett szankciókat feloldják, amerikai–orosz gazdasági együttműködés születik az energetika és más iparágak területén.

Kijev a béketervvel kapcsolatban leszögezte, hogy a Krím és az összes megszállt terület Ukrajna része, és elvesztésüket soha nem fogja elismerni. Az ukrán fegyveres erőkre és a védelmi iparra nem vonatkozhatnak korlátozások, és Ukrajna nem fogad el semmilyen vétót a NATO-tagságával kapcsolatban. Az amerikai tervezet bírálói szerint a Krím orosz fennhatóságának de jure elismerése precedenst teremtene az erőszakos területszerzésre, ez pedig Pandóra szelencéjét nyitná ki, aláásná a nemzetközi jogot, gyengítené a szövetségeket és bátorítaná a tekintélyelvűséget. Értetlenkedve vizsgálja Trump javaslatait az európai fősodor sajtója is, amely szerint Washington ezzel behódolást kényszerít az ukránokra, az orosz fegyverek előtti meghajlás pedig a Kelet-Európa vagy akár Tajvan elleni jövőbeli fegyveres támadások legitimálását jelenti.

Az európai fősodor tehát a kérdést tehát továbbra is morális alapon, a realitásokat figyelmen kívül hagyva vizsgálja. Pedig a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a háborúkat lezáró békék alapvetően igazságtalanok és az erőviszonyokat tükrözik. Ez esetben sem lehet úgy tenni, mintha Ukrajna állna győzelemre. Ráadásul amennyiben megszűnik az amerikai támogatás, a béke már nem alku, hanem kényszer lesz Ukrajna számára. Mint az American Thinker fogalmaz, a konfliktus a természetes végkifejletéhez fog vezetni, amit vagy-vagy kimenetelként határozhatunk meg. Ukrajna vagy elfogadja Oroszország feltételeit egy diplomáciai alku során, vagy az orosz hadsereg fogja azokat katonailag kikényszeríteni. Ahogy telik az idő, úgy romlanak Kijev esélyei a számára kedvező tűzszünet elfogadására. Így az egyébként is leginkább „orosznak tekinthető” Krím és a Donbasz elvesztése Ukrajna szempontjából a kisebbik rossz.

Nem állja meg a helyét a bírálatok azon tézise sem, hogy egy ilyen béke a világ alapjait ingatná meg. A világ egyébként is alapjaiban alakul át és Európának inkább arra kellene koncentrálnia, hogy igyekezzen minél jobb pozíciókat megszerezni. Amerika ezt teszi. Európa ebben az új világban már kevésbé számíthat az Egyesült Államokra, míg Oroszország itt marad mellette, így a kontinens biztonsága sem képzelhető el nélküle. Nem a második világháború után kialakult, az ellenségképet erősítő, Oroszországgal szemben felépített régi doktrínához kellene ragaszkodni, hanem a saját érdekekből kiindulva együttműködni Moszkvával, és Trumphoz hasonlóan gazdasági és geopolitikai alkukkal körülbástyázni, erősíteni a stabilitást. Ha úgy tetszik, tanulni az orosz és az amerikai diplomáciától.

S alkalmazkodni a világban kialakult új helyzethez, felismerve, hogy a Moszkva a Washington között folyó tárgyalásoknak csupán köztes célja az ukrajnai háború lezárása. A tűzszünetnél a két fél sokkal ambiciózusabb eredményre törekszik, a befolyási övezetek globális átrendezésére. Ennek keretében az Egyesült Államok elismerné az orosz dominanciát a posztszovjet térségben, és bizonyos mértékig Moszkva európai befolyását is. E cél érdekében a Kreml most a ritkaföldfém-üzletektől és geopolitikai befolyástól Iránban és Észak-Koreában a régóta álmodott moszkvai Trump-toronyig olyan ösztönzőket keres, amelyekről úgy gondolja, hogy megragadhatják és leköthetik Donald Trump figyelmét. Trump elnök legnagyobb problémája jelenleg az, hogy miként jussanak el idáig. A mostani rendezési terv gyengéje ugyanis, hogy egyelőre inkább tűnik a háború befagyasztásának, semmint a tartós béke kezdetének. A végső cél elérésében az európai fősodor és a „tettre készek” által maguk előtt tolt Zelenszkij csak kerékkötők, és középtávon csak a saját érdekeik ellen dolgoznak azzal, hogy magukra haragítják mind Washingtont, mind pedig Moszkvát, és kimaradnak a pozíciók újraosztásából.