Trump szerint a világ

Hátat fordítana a NATO-nak, nem védené meg ázsiai szövetségeseit, kibékülne Oroszországgal, felmondaná a párizsi klímaegyezményt, széttépné az Iránnal kötött atomügyi megállapodást. Ezekkel, és számos hasonlóan merész ígérettel sokkolta a világot megválasztása előtt Donald Trump. A republikánus jelölt váratlan győzelme után megkerülhetetlen a kérdés: mi valósítható meg az ígéretekből, és az mit hozhat a világnak?

Noha az Egyesült Államok 45. elnöke elődeivel ellentétben egyelőre nem fogalmazott meg világos külpolitikai doktrínát, nyilatkozatainak káoszából alapvetően tiszta világkép látszik kirajzolódni. Thomas Wright, a Brookings Institution elemzője három fő irányvonalat vélt felfedezni Trump külpolitikai nézeteit illetően: Amerika szövetségi rendszerének bírálatát, a szabadkereskedelem-ellenességet és az autoriter rendszerek támogatását, illetve tolerálását.

Trump – talán ingatlanpiaci múltja miatt – a külpolitikára nem átfogó stratégiaként, hanem különálló alkuk sorozataként tekint, mely alkuknak, ahogy az üzleti világban általában, szükségszerűen győztesei és vesztesei vannak. Miután a megválasztott elnök világában a hosszú távú, kölcsönös haszonnal végződő megállapodások nehezen képzelhetőek el, szövetségeseire – és általában a szövetségekre – gyanakvással tekint. Az eddig megismert Trump számára az Egyesült Államokon kívüli világ ellenséges terep, mely eredendően ellenszenvvel viszonyul az olyan hagyományos amerikai célokhoz, mint a demokráciaexport és a nemzetközi szervezetek fenntartása. Logikája szerint tehát egy ilyen világban Amerikának egyoldalúan és ha kell, erővel kell fellépnie saját érdeke érvényesítésére. Ilyen módon Trump leginkább az 1829 és 1837 közt elnöklő Andrew Jackson szellemi örökösének tűnik, aki nacionalista, alapvetően befelé forduló, érdekeit erővel érvényesítő államfőként vonult be a történelembe.

Beépített fékek

Az üzleti élet és show-business irányából érkező Trump alapvetően tapasztalatlan a külpolitikában. Ez azért is probléma, mert az amerikai alkotmány éppen ezen a területen biztosít leginkább szabad kezet a mindenkori elnöknek. Trump tehát elvileg – a következményekre való tekintet nélkül – mindent megtehetne, amit a kampánya során megígért: magára hagyhatná NATO szövetségeseit, széttéphetné az amerikai és ázsiai partnerekkel kötött szabadkereskedelmi egyezményeket, felmondhatná az iráni atomügyi megállapodást, felrúghatná az Obama által megkötött párizsi környezetvédelmi egyezményt és súlyos vámokat róhatna ki a mexikói és kínai termékeke.

A kását azonban még egy Donald Trump sem eheti ilyen forrón. A tág alkotmányos jogkörök ellenére az elnök valójában nem tehet azt, amit akar. Ahogy a Római Birodalom is elbírta az őrült császárokat, úgy az amerikai elnöki rendszer is úgy van megkonstruálva, hogy egy laikus, vagy túlzottan önjáró elnök sem okozhat komoly problémát a gépezetnek. Érdemes megjegyezni: beiktatása előtt a világ George W. Bush-tól is izolacionista politikáról hallott. Ehelyett az olaj- és fegyverlobbi, kiegészülve a neokonzervatív agytrösztökkel, olyan külpolitikai kalandokba hajszolta az elnököt, amelyek a mai napig éreztetik hatásukat.

Az amerikai külpolitika fő irányai ugyanis nem egyetlen emberen múlnak. Az establishment, mely a fő irányokat meghatározza, és amely ellen Trump kampánya során számtalanszor kikelt, valójában egy pártokon felüli rendszer, mely hatalmas súlya miatt nagy tehetetlenséggel bír, és ezáltal behatárolt pályaíven mozog. A II. világháború óta az amerikai elit párthovatartozástól függetlenül a fennálló világrend koordináta-rendszerében gondolkodik. Noha az aktuális prioritások és a célok elérésének mikéntje változhat, a sarokkövek állandóak: Amerika nemzetközi pozíciójának fenntartása, szövetségeinek ápolása és kiterjesztése, valamint az autoriterellenesség olyan alapvetések, amelyek a neokonzervatív héjáktól az Obama-párti liberálisokig mindenki számára elsődleges célt jelentenek. Nem véletlenül, hiszen a politika mögött ott állnak a gazdasági erőcsoportok, fegyvergyártók, olajlobbi, pénzintézetek, s ezek mind az amerikai befolyás globális fenntartásában érdekeltek.

Házon belüli ellentét

Trump beígért formabontó külpolitikája előtt a legnagyobb akadályt éppen saját stábja jelenti majd. Az amerikai külpolitikáért felelős fontosabb intézményekben – úgymint a Pentagon, a State Department és a különféle hírszerző szervek – technokraták ezrei dolgoznak. Noha kampánya során Trump hozzá hasonló nézeteket valló tanácsadókkal vette körül magát, ezekből koránt sincs elegendő. A fenti kormányzati szerveket így szükségszerűen a Republikánus párt külügyi veteránjaival kell feltöltenie. Részben pont olyanokkal, akik korábban nyílt levelek sorában ítélték el az olyan merész ígéreteit, mint amilyen a NATO-partnerek esetleges feláldozása. A tapasztalat azt mutatja, hogy a bürokrácia nagyobb eséllyel befolyásol egy elnököt, mint fordítva. A különféle állami szervek ugyanis könnyen elakaszthatják, de minimum lelassíthatják a nekik nem tetsző döntések végrehajtását. Végső aduként pedig a kongresszus és a közvélemény felé történő kiszivárogtatásokkal gyakorolhatnak nyomást az elnökre.

Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a technokraták és az elnök közti konfrontációt mindig az utóbbi népszerűsége sínyli meg. Az a tény, hogy Trump tanácsadóinak egy része a kongresszust uraló republikánus fősodraton kívül esik, a szokásosnál így is nagyobb belharcokat eredményezhet a különböző ügyek kapcsán. Ennek hullámai pedig a kongresszust és a közvéleményt is elérhetik, erodálva az elnök tekintélyét és szűkítve mozgásterét.

Mások akarata

Optimista republikánusok szerint Trump vezérigazgató elnök lesz, aki úgy vezeti országát, mint egy vállalatot. Kijelöli a célokat, lefekteti a fő irányvonalakat, majd a kivitelezést és napi kormányzást átengedi a Kongresszusnak és saját alelnökének. Az, hogy az új elnök a Republikánus pártba mélyen beágyazott Reince Priebust jelölte ki kabinetfőnökének, azt mutatja, hogy el akarja ásni a csatabárdot. Az átmenetet biztosító csapat harminc, az establishmentbe mélyen beágyazott republikánusból áll, akiknek feladata többek közt a kormánytagok kijelölése. Ennek köszönhetően van reális esélye annak, hogy az általános republikánus irány a gyakorlatban is érvényesül majd.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az olyan kevés politikai és szakmai tapasztalattal rendelkező elnökök, mint Trump, kevésbé tudják ellenőrizni embereiket és tanácsadóikat, akik ennek köszönhetően a kelleténél sokszor nagyobb mozgásteret kapnak. Nem az a fontos ugyanis, hogy Trump mit gondol bizonyos témákról, hanem hogy mit képviselnek azok az emberek, akiket kulcspozícióba helyez.

A külügyminiszteri és védelmi miniszteri posztok egyelőre nem biztosak. Sokat sejtet viszont az új alelnök, az indianai kormányzó Mike Pence személye, aki a külpolitika terén valahol a mérsékelt konzervatívok és a neokonok között helyezkedik el. A képviselőházban töltött tizenkét éve alatt következetesen a Trump által bírált nemzetközi szervek, az ENSZ, az Export-Import Bank és a NATO finanszírozása mellett szavazott. Támogatta emellett George W. Bush – Trump által ugyancsak kritizált – Irak elleni háborúját, valamint megszavazta Obama Líbia elleni háborús részvételének finanszírozását. Pence a kampány során Clinton alelnökjelöltjével, Tim Kaine-nel folyatott vitájában az Oroszországgal szembeni határozott fellépés és a szíriai repüléstilalmi övezet mellett érvelt. Noha az egyik legtekintélyesebb külpolitikai magazin, a Foreign Policy értesülései szerint Trump csapatában valóban lesznek új hangok, jelen lesznek fővonalas republikánusok is, köztük olyan héják, akik már George W. Bush idején is szolgáltak. A tény pedig, hogy Trump mögött ott áll az olajipar és a fegyvergyártók lobbija is, arra enged következtetni, hogy az új adminisztráció továbbra is síkraszáll Amerika nemzetközi befolyásának fenntartása érdekében.

Szelídülő elnök

„A Donald Trump által eljátszott szerep lassan olyanná fog formálódni, amilyet a republikánus párt elvár tőle” – nyilatkozta még április 22-én a Republikánus Párt legfőbb döntéshozóinak zárt ajtók mögötti ülésén Paul Manafort, Trump fő kampánytanácsadója. A nyilatkozatból már akkor sejteni lehetett, hogy a botrányhős jelölt egyes kijelentései sokkal inkább tekintendőek hangzatos kampányszlogeneknek, semmint tényleges ígéretnek. Ezt támasztja alá az is, hogy amint a kampány haladt előre, Trump egyre visszább vett merész kijelentéseiből. Míg kezdetben azt ígérte, áthatolhatatlan falat húz a déli határon és kitoloncol minden illegális mexikói bevándorlót, melyek költségeit Mexikóval fizetteti ki, megválasztása előtt nem sokkal ezt már arra finomította, hogy a falat, mely bizonyos szakaszokon csak kerítés lesz, az amerikai adófizetők fizetik, a deportálások pedig „humánus módon” fognak zajlani, és elsősorban a gengszterekre és drogkereskedőkre vonatkoznak.

Pálfordulás történt muszlimügyben is. Noha eleinte a muszlimok beutazásának teljes tilalmát ígérte, a kampány végére az erre vonatkozó bejegyzések már eltűntek Trump Twitter-oldaláról, egy beszédében pedig már a „terrorizmus által sújtott országok polgárainak fokozott szűréséről” beszélt. Ami az Iszlám Állam elleni harcot illeti, kampánya kezdetén Trump kiállt az elfogott terroristák kínvallatása mellett és kerek perec kijelentette, hogy megválasztása esetén elveszi Irak olaját és az abból befolyó pénzből bombázza szét az Iszlám Államot. Ezzel szemben a márciusi elnökjelölti vitában már visszatáncolt a kínzásoktól, közvetlenül megválasztása előtt pedig már csak annyit ígért, hogy megválasztása esetén utasítást ad tábornokainak arra, hogy harminc nap alatt állítsanak össze egy tervet az IS legyőzésére.

A kampány során Trump több alkalommal idejétmúltnak nevezte a NATO-t, felvetve annak lehetőségét, hogy ha a kelet-európai vagy ázsiai szövetségesek nem lesznek hajlandók a zsebükbe nyúlni, akkor az Egyesült Államok a jövőben nem fogja megvédeni őket. A megválasztását követő napon ezzel szemben már telefonon nyugtatta meg Park Geun-hye dél-koreai elnököt és Angela Merkel német kancellárt arról, hogy Washington továbbra is elkötelezett barátai védelme mellett.

Nem külpolitikai téren, de kiválóan mutatja Trump úgymond rugalmasságát az abortuszhoz való viszonya is: politikai karrierje előtt még a nők szabad döntési jogát hangoztatta. A kampány alatt, felismerve potenciális konzervatív szavazóinak igényét, 180 fokos fordulattal a magukat abortusznak alávető nők megbüntetését ígérte. Nem sokkal megválasztása előtt azonban már úgy fogalmazott, hogy a tagállamok hatáskörébe engedné át a szabályozást, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden marad úgy, ahogy volt.

A világ lélegzetvisszafojtva figyeli, mit vált be az új adminisztráció a kampány során elhangzott ígéretekből. Az európai politikai fősodor pedig attól retteg, hogy a „Trump-hullám” az elnökválasztásokra készülő Franciaországot, a megismételt elnökválasztás előtt álló Ausztriát és a parlamenti választások elé néző Hollandiát is eléri. Noha az amerikai külpolitika általános érdekei miatt arra minimális az esély, hogy az Egyesült Államok európai partnereit magukra hagyva kihátráljon a NATO-ból, a megválasztott elnökkel való első telefonbeszélgetése után Angela Merkel kijelentette, hogy Németország a jövőben komolyabban veszi saját védelmét. Az mindenesetre kijelenthető, hogy az európai részről is sokat vitatott Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség egy jó időre lekerül a terítékről.

Orosz vonal

Jelöltként Trump számtalanszor elmondta, hogy Oroszországot partnerként kezelné, kiválóan kijönne Putyinnal, és egyesítené vele erejét az Iszlám Állam elleni harcban. Ukrajna kapcsán egy alkalommal azt is kijelentette, hogy a krími emberek boldogabbak most, hogy Oroszországhoz kerültek. A románc kölcsönös volt. Az orosz média hősként ünnepelte Trumpot, akit maga Putyin is zseninek nevezett.

Elemzők szerint a kapcsolatok holtpontról való elmozdításához valóban minden adott. Az orosz elnök olyan partnerként tekint Trumpra, akit hozzá hasonlóan nem homályos ideológiák, hanem nagyon is körülhatárolható nemzeti érdekek vezetnek. A Kreml ezzel együtt árgus szemmel figyeli, hogy kik kapják meg a kulcspozíciókat az új amerikai kormányzatban. Erősen valószínű, hogy az új elnök januári beiktatásáig Putyin semmi olyan dolgot nem tesz, ami mentségül szolgálhatna Trumpnak ígéretei megszegésére.

Donald Trump január 20-i beiktatásáig a Balti tengeren, Ukrajnában és – amennyire lehet – Szíriában is viszonylagos nyugalom várható. A vízválasztó az lesz, amikor kiderül, hogy Trump feloldja-e az Oroszország-elleni gazdasági szankciókat. Noha a republikánus főirány eddigi Oroszország-politikája szkepticizmusra ad okot, nem lehet kizárni, hogy Moszkva és Washington hosszú idő után ismét pragmatikus alapokra helyezi kapcsolatait, és akár a fontosabb érdekszférák felosztása is megtörténhet.

Minden a régiben?

Legalább ekkora kérdés a következő a Trump-kormányzat Pekinghez való viszonya. A kampány során Trump legnagyobb vesszőparipája Kína volt, melynek kereskedelmi gyakorlatát egyenesen az Egyesült Államokon tett nemi erőszakhoz hasonlította, kijelentve hogy megválasztása esetén „valutamanipulátornak” minősíti az országot. Másrészről viszont Trumpnak a Japánnal és tíz másik ázsiai országgal kötött Csendes-óceáni Partnerség (TPP) felmondására tett ígérete komoly bizakodással töltötte el Pekinget arra nézve, hogy véget ér az Obama által képviselt intenzív Ázsia-politika, amelyre a kínaiak növekedésük egyik fő akadályaként tekintenek.

A bizonytalanság miatt Kína is a kivárás mellett döntött: a politikusok – csakúgy, mint az állami média – tüntetően semlegesek maradtak az elnökválasztási kampány során. Kínai források szerint Peking most azt reméli, hogy Trump az üzleti életben szerzett tapasztalatai okán gyakorlatias partnerként viselkedik majd, akivel könnyű lesz alkuba bocsátkozni.

Drámai változás persze rövid távon aligha várható az amerikai–kínai kapcsolatokban. Ha ígéretéhez híven Trump Amerika-központú politikát valósít is meg, az establishment aligha tűrné el a Csendes-óceáni partneri kapcsolatok feláldozását és az ebből következő gazdasági térvesztést. A Kína ellen meglebegtetett kereskedelmi háború ugyancsak valószerűtlen, hiszen annak rövid távon kétmillió amerikai munkahely látná kárát.

Ami a Közel-Keletet illeti, Benjamin Netanjahu nyugodtan hátradőlhet. A kampány során Trump és stábja bókok sorával illette a zsidó államot, látványos szakítást ígérve Obama palesztin-barátnak tartott politikájával. Ez abban csúcsosodott ki, amikor Trump kerek perec megígérte, megválasztása esetén az amerikai nagykövetséget Tel Avivból Jeruzsálembe költözteti, ezzel gyakorlatilag elismerve azt Izrael fővárosának. Mindebből az következik, hogy a palesztin állam továbbra is álom marad.

Trump emellett élesen ostorozta Obama Iránnal kötött atomügyi megállapodását, melyet az évszázad legrosszabb üzletének nevezett. Kampánya során Trump megrótta azokat, akik hangosan kritizálták Recep Tayyip Erdogant a puccskísérlet utáni tisztogatások miatt. Noha Trump az amerikai védelem megfizetésére szólította fel Szaúd-Arábiát, Rijád számára korántsem ijesztő az új adminisztráció. Nemcsak azért, mert Trump felvetette, hogy Rijádnak saját atomfegyverre lenne szüksége védelme érdekében, hanem sokkal inkább azért, mert a republikánus elitet számos gazdasági szál köti a sivatagi királysághoz. A tény, hogy a szaúdi donorok Clintont preferálták a kampány során, leginkább annak tudható be, hogy a republikánus-közeli iránellenes külpolitikai héják egy része ugyancsak átpártolt Clintonhoz.

Mostanra azonban szent a béke. Mindez azt mutatja, hogy az Egyesült Államok közel-keleti érdekei és ezáltal szövetségrendszerei a továbbiakban is változatlanok maradnak. Ebből többek közt az következik, hogy a szíriai fronton nem jön el a gyors béke. Ha az Egyesült Államok Donald Trump ígéretéhez híven visszább is vesz a kormányellenes erők támogatásából, a stafétabotot regionális szövetségesei, Törökország és az Öböl-országok veszik át.

Egy dolog biztos: megosztó személyiségével és ijesztő ígéreteivel Donald Trump már megválasztása előtt erős alkupozíciót harcolt ki nemzetközi partnereivel és riválisaival szemben. A tárgyalóasztalhoz így már eleve előnyös pozícióba ül le. Sokak számára már az is sikernek számít, ha az elnök egyszerűen mindent hagy a régiben és nem váltja be fenyegetéseit.

Sayfo Omar