„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Óperenciás-tenger…” Furcsa ez a két egymáshoz fűzött, „hol” kérdőszóval kezdődő, ellentétes értelmű mondatrész, hiszen a „volt” és a „nem volt” is egy-egy állítás, amelyek csak akkor állják meg a helyüket egymás mellett, ha időrendi sorban vannak. A megismételt „hol” ugyan a hely kérdőszava, de kiérezni belőlük az időt, akár be is helyettesíthetnénk őket: egyszer volt, máskor meg nem volt… Avagy: egyszer volt… és (i)hol, nem volt…

Az Óperenciás-tenger és az Üveghegy fantáziaképe

Miért is emlegetjük éppen mi, magyarok ezt az eltűnést, és minek emlegetjük, ha semmi szerepe nincs, ha a mese igazából csak ott kezdődik, hogy „…volt egyszer…”? Más népek itt kezdik, így kezdik a meséiket, és elmondják, esetleg fordított sorrendben, hogy ki vagy mi volt, hol és mikor volt – a legtöbbször régen, nagyon régen.

De mégis, minek ez a létezett, nem létezett kitétel, és mire vonatkozik egyáltalán? Csak nem az Óperenciás-tengerre, ami befurakodik a „hol volt, hol nem volt” és a mesekezdő „volt egyszer” mellé, ami soha nem a mese színtere, hanem inkább két tér és két idő határvonala: azon túl a mese, azon innen a valóság. Vajon miért éppen ez a sehol sincs tenger a határvonal és egyben átjáró a mese és a valóság között? Talán éppen azért, mert hihetetlen, hogy létezett, és még hihetetlenebb, hogy egyszer csak eltűnt? Pedig még a helyét is pontosan ismerjük: ott volt biz az, épp az Üveghegyen innen.

A két fehér kapuoszlop ma is ott van fent a hegyoldalban, az egykori országút menti zöld sövény közepén.

Az autóforgalmat már rég elterelték a völgybe, és ha arra járok, a szemem messziről keresi őket. Fél napot álltam előttük étlen, de főleg szomjan a rekkenő nyári hőségben, autóstopra várva, én, ősz szüleim világjáró, legkisebb fia. A kiskapu lécein túl a kerti fák árnyékában kavicsozott ösvény vezetett fel a zöld pázsiton át a szintén vakító fehérre meszelt udvarházig.

Előttem a völgy, bőven volt időm a nézelődésre. Más volt ez, mint az eddig látott alpesi völgyek. Alja szélesen terült el, és mint az asztallap, olyan sima volt. Üdezöld, barnás színezet nélkül, amilyet forró nyár közepén a hegyi legelők is mutatni szoktak. Szürke kis szénáskunyhók tarkították a nagy zöldet, imitt-amott víztükör is megcsillant, de a folyó hollétét csak a partot kísérő fák, bokrok vonala árulta el. Egykor kanyargott, szétterült a síkon, de mára már csatornába kényszerítették. Itt már folyó az Enns, régi nevén az Anisia felső, németül obere szakasza. Ha ezt a hajdan Anisiából éppen Ennsbe váltó névvel összegyúrjuk – Oberanisia –, szépen kiadja az Óperencia nevet. A b és p váltása felett könnyedén átléphetünk, elég gyakori a magyar nyelvben.

Valójában nem is völgy ez, hanem eredetileg egy fjordszerű, a jégkorban gleccser borította, majd később vízzel teli medence. A tó túlfolyója talán a Schober-hágónál lehetett, és ha igen, akkor a vize a mai Lieser, majd a Mura folyók völgyén érte el a Kárpát-medencét. A mindenkori utak is e folyók mentén haladtak a medencéből kelet felé, és erre terelték a hegyek a vándort, ha nyugatra igyekezett.

A medence keleti végén a víz az évezredek során áttörte a hegyet, és utat vágott magának északra, a Duna felé. Ezt az áttörést nevezik a helyiek Gesäusének (ejtsd: ge-zaj-ze). A nevet szinte felesleges lefordítani, hiszen a szó töve – lévén hangutánzó – magától érthető.

A szurdok alját teljesen a húsz-harminc méter széles folyó foglalja el. Jobb partja egy 220 méter magas sziklaomladék kúp. Ennek oldalában van bevájva az egykor veszélyes országút, amelyet ma alagutak és lavinagalériák védenek az időnként lezúduló szikla és hó tömegeitől. A bal part egy hegyomlás után visszamaradt, kopár, 460 méter magas, szinte függőleges sziklafal.

A névadó „zajt”, zajongást az utolsó hegyomlások, robbantások maradék sziklatömbjein alárohanó, örvénylő víz okozza. A szakadék alja itt alig harminc méter széles, és ezen a kis keresztmetszeten folyik át a valamivel több, mint Nógrád megyényi vízgyűjtő terület esetenként óriás mennyiségre dagadó összes vize. Az ár idővel eltakarítja útjából az akadályokat, alámossa a hegyoldalt, és újabb hegyomlást okoz. A medence mai lapos felületét az egykori tó üledéke és a folyó, majd a rajta szétterülő hordaléka alakította ki. Az, hogy a talaj réteges, bizonyítja, hogy olyan sziklaomlás, amely elzárta a víz útját az idők folyamán több is volt, az utolsó földtörténeti léptékkel mérve a közelmúltban, hiszen az azóta kialakult humuszréteg ugyancsak gyenge.

A valóságban ma így néz ki a Grimming. Fotó: shutterstock.com

Nyugaton két ága van a medencének. Az északi, egy hosszan elnyúló, lassan emelkedő hágó, rajta át vezet az út a stájer és felső-ausztriai sóbányák felé. Maga az Enns folyó a medence déli ágában folyik alá. A két ágat közvetlenül egy alacsony előhegy választja szét, amiből óriási kopár sziklatömbként mered fel 1700 méterrel a völgy talajszintje fölé Európa legmagasabb, szabadon álló hegye, a Grimming…

A mondákkal övezett hegy tetején hó csillogott azon a nyári napon is, amikor először megláttam.

Azóta az átlaghőmérséklet jelentősen megemelkedett, és vele együtt az örök hó határa is. Mint közismert, a felmelegedési és lehűlési fázisok az idők folyamán váltják egymást. A klímatörténelem azon ezerötszáz év alatt, amelyben a múltunk visszakövethető, két nagyobb lehűlési fázist ismer. A rövidebb, de nagyobb lehűlést 450 és 950 között, amelynek csúcspontja 750 és 850 között volt, a nemzetközi irodalom a „sötét középkori” vagy másutt „népvándorlás kori” hideg periódusnak nevezi. Erre az időre esik az avarkor. „Sötét középkorról” azért beszélnek, mert ezekből a századokból itt, Európa nyugati felén szinte semmilyen írásos feljegyzés nem maradt.

A fák évgyűrűiből és más tanújelekből azonban nagy pontossággal lehet az időjárási viszonyokra – hőmérséklet, csapadék, széljárás – következtetni. Tudjuk, hogy ebben a hűvösebb periódusban is voltak szélsőséges kilengések, forró nyarak, viharos, csapadékos évszakok. Ha létezett valaha az Óperenciás-tengeren túl – a mesék kezdőmondata ezt állítja – egy hó- és jégborította Üveghegy, akkor az leginkább ebben a fenti száz évben lehetett, amikor a gleccserek megint visszatérőben voltak. Egy érdekes egybeesés miatt érdemes felfigyelni erre az idősávra.

Egy nagy halom szikla és kissé alább pár falmaradék fent a Glattjoch-nyergen, 1989 méteren, az egykori sóút legmagasabb pontján jelezte csak, hogy valaha ott az utas testi és lelki menedékre számíthatott.

A sziklák ugyanis egy különleges technikával épített, beomlott kápolna maradványai voltak. Az építők sziklát sziklára raktak, habarcs nélkül, egyre beljebb és beljebb, amíg az így kialakult dőlt falak fent összeértek, és egymást támogatták. Tetejükön egy sor nehéz szikla adott az építménynek nagyobb stabilitást. Ilyen megoldással épített profán épületek Görögországban, Dél- Franciaországban találhatók, szakrális teret azonban csak az ír szigeteken alakítottak ki ezzel a megoldással.

Az építők minden jel szerint ír szerzetesek voltak, akik abban a „sötét középkorban” ezen a vidéken térítettek. Ott voltak a salzburgi püspökség alapításánál, eljutottak Bécsig… De vajon kik lehettek a térítettek? A sóút már a rómaiak idejében ismert, fő kereskedelmi útvonal volt, később keresztény zarándokok is erre kanyarodtak, és ma is nagyrészt csak gyalogszerrel járható.

A völgy akkori lakóit jobb híján karantánokként emlegetik, bár „Caranthaniához” talán soha nem tartoztak. A korai helységnevek ma ugyan németnek hangzanak, de a szlávból származnak. A szlávok viszont az avarok nyomában jutottak el a fent említett Mura, Lieser völgyei mentén ide, az Enns felső szakaszához. Ugyanebben az időben nyugat felől szivárgott be erre a vidékre egy nép, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk bajoroknak. Hosszabb együttélés után a bevándorlók – ahogy ma mondanánk – integrálták a már ott lakókat, és a szlávok eltűntek. Tárgyi emlékük nem maradt, falvaik neveit elnémetesítették.

Maradt viszont tárgyi emlékük az avaroknak: Krungl és Hohenberg határában avar övet viselő atyafiak földi maradékait hozták napvilágra az ásatások. Törhetjük a fejünket, hogy a boldogtalanok tősgyökeres avarok voltak-e, vagy csak bentlakók, akik csupán bevásárolni jártak kelet felé. De mindenképpen figyelmet érdemel, hogy ezen a vidéken, amit ma Stájerország bölcsőjének neveznek, hajdan avaros hacukákban jártak a komák.

Kissé nyugatabbra, az Enns völgyében van egy helységnév, ami elgondolkodtató: Edling. Valami olyan tesz, mint „Nemes”. Primus Lessiak karintiai szlovén szakember szerint az ilyen nevű falvak lakói a szlávok felett álló, előkelő avarok voltak. Számunkra most e témában a lényeges csak az, hogy az avarok ismertek voltak ezen a tájon, és az avarok is ismerték e tájat, talán jobban, mint gondolnánk.

Leitner in der Reit a neve egy magányos parasztudvarnak a Grimming lábánál, fent az előhegyen.

Az egykori sóút láthatóan elkerülte a Grimming lábánál terpeszkedő egykori tavat

Közelében két földvár nyoma is kirajzolódik a terepen. Szakemberek szerint stratégiai fekvésük alapján nyugatról várható támadás elhárítására épültek. Itt és nem a völgyben vezet el a sóút, amelynek nyomvonalát pontosan ismerjük. A sóbányáiról híres Hallstatt felől hajón kezdte az útját az utas és az áru. A túlparton indul az út át a hegyen, újra a völgyben érinti az avarokkal kapcsolatban említett Krunglt, de nem követi a völgyet, hanem lehetőleg kevés magasságvesztéssel vezet a hegyoldalban egészen Leitner in der Reithig. Innen az esésvonalban megy le az út majdnem a völgy aljáig (1), majd ott jobbra fordul Niedersuttern faluig (2), ahol balra keresztezi a völgyalját (3), majd újabb bal irányváltás után (4) felér egy kis, egykor kúp alakú hegyre, amelynek tetejét valamikor úgy elhordták, hogy egy kis fennsík alakult ki (5). Innen a domborzatot követve elfordul délre (6), utána a Donnersbach patak völgyét követve vezet fel a Glattjoch nyergére az ír misszionáriusok kápolnája felé.

A térképet látva felmerül a kérdés, hogy az egykori vándor miért tett ekkora kerülőt.

A terep ismeretében elkerülhetetlen egy másik kérdés is: miért mentek ezek a meredeken le (és fel), majd ott a völgyben tovább egy faluig (ha ugyan volt akkoriban ott egyáltalán falu), és miért nem választottak odáig egy rövidebb, kevésbé meredek utat a hegyoldalban, hiszen a terep ezt megengedte volna?

Körülbelül ekkora volt a felduzzasztott Enss által képzett tó a szintvonalak szerint

Értelmes választ akkor kapunk ha feltételezzük, hogy a völgyet víz borította. Leit­ner in der Reittől a lefaragott hegykúp volt az irány, vagy talán a mesterségesen kialakított fennsík volt a cél. A legrövidebb út oda a meredeken, majd a vízen át vezetett. Amikor a víz elment (talán egy gátszakadás miatt?), vége lett a hajókázásnak. A visszamaradt nedves, vizes talaj nem volt alkalmas az átkelésre, feljebb egy szárazabb, alkalmasabb helyet kellett keresni. Az első enyhe kiemelkedés a sík völgyaljból Niedersutternnél található, ma is keresztezi ott a völgyet egy út.

A meglepetések akkor érnek bennünket, ha eljátszunk a feltevéssel, hogy a víz határa valahol itt, a niedersutterni halmocskáknál volt, ahol alacsony vízállásnál talán gyalog is át lehetett jutni a túloldalra.

Rajzoljunk a térképünkre ebben a magasságban egy síkot, azaz töltsük meg a medencét idáig vízzel. Az első meglepetés az, hogy egy körülbelül negyven kilométer hosszú, helyenként több kilométer széles tó felduzzasztásához a Gesäuse-szurdokban a mai terepviszonyok között egy 40 méter magas, 150 méter hosszú sziklaomlás elegendő lenne. Ennyi anyag könnyedén elfért egykor a folyó szakadt, északi oldalán. Ennél még meglepőbb, hogy a települések ősi magvai, amelyek ma a hegyoldalban vannak, mind e tószint felett, a feltételezett tó partján helyezkednének el. Az viszont ezután már nem meglepő, hogy köztük az összekötő utak is e szint felett szaladnak. És e szint felett van kevés kivétellel még ma is az erdők alsó határa. A későbbi alapítású admonti kolostor is e magasság fölé épült. Ilyenképpen a hegyoldalból a tópartra került falvak közt van Fischern, magyarítva Halászi és Überfahrer, amit Révre, Révészre fordíthatnánk. Nem annyira az a figyelemre méltó, hogy ezek a falvak a tó mellé tényleg jobban illenének, mint a hegyoldalba, hanem inkább az, hogy a nevük német, amiről arra következtethetünk, hogy a 600 után beszivárgó bajorok még ismerték a tavat, elillanása csak később történt.

Írásos nyoma az eseménynek nincs, nem is lehet, mert az évkönyveket, krónikákat csak századokkal később kezdték írni. A tó egykori léte azonban földtani tény.

Feltételezésre alapul az eltűnés időpontja, de a jelek azt mutatják, hogy az avar korban még létezett, emléke egyben kontinuitást is jelent az avar és magyar kollektív emlékezet között.

A völgy keresztmetszete: 143 m széles, 40 m magas lehetett a gát

Meséink bevezetője megőrizte emlékét, talán éppen az eltűnés eseménye hagyott kitörülhetetlenül mély nyomot a kollektív emlékezetben. Bár az ma még csak feltételezés, hogy a víz eltűnésének gátszakadás lehetett az oka, ám alátámasztja az is, hogy miért nem alakult ki egy lassú, évszázados kiszáradás alatt egy rövidebb út a völgy két oldala közt? Miért lett volna egy ilyen lassú kiszáradás olyan esemény, amiről még az ükunokák is mesélnek az unokáiknak? Sokkal valószínűbb, hogy egy extrém időjárási helyzet esetleg annyi csapadékot okozott, amennyit a természetes gát már nem bírt ki. Milliónyi köbméter víz zúdult le egyszerre a Duna völgyébe, ami ebből az időjárási katasztrófából valószínűleg szintén megkapta a maga részét. A következmény egy olyan mindent elsöprő árvíz kellett legyen, amilyen ezerévenként is ritkán fordul elő. De ezzel már gondolatmenetem Óperenciás-tengerén evezek, hátam mögött hagyva a partját, amin túl a tények vannak, innen pedig szabadon szárnyal a képzelet.

Már leolthatnám a lámpát, de nem, mert van még egy rövid mesém.

Egyszer régen, de nem is olyan nagyon régen, Bécs városnak közepében – hogy szavamat ne feledjem, ez még nem a mese, a csákányos, lapátos embereket itt úgy hívták, hogy régész, szóval – a régészek szorgalmasan kutatták a város talaját mindenféle régi lim és lom után. Találtak is hol itt, hol ott egy földréteget, amelyik gyenge és fekete volt. Hogy egymás szavát megértsék, elnevezték választórétegnek.

A nevében tehát megegyeztek, de az okában nem tudtak megegyezni, mert ez a fekete réteg pont abban a „sötét középkorban” keletkezett, amiről ugye, mi nem tudunk semmit. Akkoriban még álltak a régi római város falai, de egyesek szerint már nem lakott benne senki, felverte a gaz, fák és bokrok burjánzottak benne, és ezek humusza adta volna a réteg fekete színét. Mások szerint akkoriban még volt tető is a falakon, de a lakók magukra gyújtották, vagy tán mások gyújtották rájuk… Nem lehet tudni, hiszen akkoriban avarok jártak errefelé, de az biztos, hogy a régészek szerint tűznek üszkétől lett fekete az a földréteg.

Végül megkerestek a bécsi mezőgazdasági főiskolán egy tapasztalt, talajokban járatos bölcs embert, mondván, hogy tegyen igazságot. Ő azután mintát vett, méricskélt, kevert és szedimentált, titrált és analizált – persze ez mind csak olyan hivatalos bikkfanyelven van mondva –, és megírta:

A 2087-es és a 108-as minta, tekintettel a talajmutatószámokra, szinte teljesen azonos. Nem csak az azonos talajfajtát mutatják, szinte azonos szemcsenagyság-elosztás mellett a mésztartalom és a tiszta tömeg is messzemenően hasonlóak… A talált mutatószámok alapján az égési réteg kérdését nem lehet pontosan megválaszolni. Mikroszkóppal vizsgálva találhatók ugyan faszén részecskék, alacsony számuk, mely csak a 108-as mintában volt enyhén magasabb, nem mutat közvetlenül égési rétegre… Az enyhén emelkedett szervesanyag-tartalom nem egy égési réteg mutatója, mert a szervesanyag-többlet másodlagosan is keletkezhetett. A foszfáttartalmat illetőleg csak a 108-as próba mutat enyhén magasabb értéket, ezzel ellentétben a 2087-es minta értéke alacsony, 2,28 mg. Ebből az értékből, egybevetve a minta szervesanyag-tartalmával és az alacsony faszéntartalommal, nem lehet tűzre vagy foszfátra mint a keletkezés okára következtetni.

Szóban még annyit tett hozzá, hogy véleménye szerint a minták arra utalnak, hogy az egész egy hosszabb időjárás-változással lehet kapcsolatban: a réteget a Duna és a Bécsi-erdő patakjainak nagy fokú áradása okozhatta. A régészek megdöbbenve álltak, és hitetlenül csóválták fejüket: ez nem lehet, ilyen csak a mesékben van. Egy árvíz 16 méterrel a Duna mai szintje felett? Hiszi a piszi.