Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Randalíroznak, verekednek, nőket molesztálnak a migránsok egy dél-németországi üdülővárosban, Garmisch-Partenkirchenben, áll a település baloldali polgármestere által a bajor tartományi vezetésnek nemrég küldött titkos levélben. Elmentünk és megnéztük, miként állította a feje tetejére a Willkommenskultur egy békés kisváros életét.
– Angela Merkelnek mennie kell! – mondja határozottan Johanna, a húszas évei közepén járó, bajor népviseletbe öltözött vendéglátós, akit a német kancellár migránspolitikájáról faggatunk a festői szépségű bajor kisváros patinás vendéglőjében. A miértekre keresnénk a választ, csakhogy nincs ideje beszélgetni, sietnie kell a felszolgálással. Annyit azért elárul, hogy a központilag fennen hangoztatott toleranciát az itteniek saját bőrükön tapasztalták az elmúlt hónapokban. Kérdésünkre, hogy mire gondol pontosan, csak legyint, inkább javasolja, hogy olvassuk el a polgármester asszony Münchenbe küldött segélykérő levelét.

De nézzük, pontosan miről is van szó! A tavalyi migránsáradattal több mint egymillió menekült érkezett Németországba, akiket központilag osztottak szét az ország különböző pontjaira, így került első körben több száz szíriai migráns Garmisch-Partenkirchenbe. A helyiek szerint velük kevesebb gond akadt, nem úgy a tavaly óta egyre nagyobb számba ide telepített afrikaiakkal – szomáliaiakkal, eritreaiakkal –, akik törnek, zúznak, szemetelnek, hovatovább fiatal lányokat zaklatnak a város közterületein. Különösen a város legnagyobb parkja, a Michael Ende park tartozik a veszélyeztetett helyek közé, ahol a migránsok előszeretettel töltik unalmas hétköznapjaikat. Mára a fiatal lányok eltűntek a városból, sokan az utcára sem mernek kimenni. A lakók végül összefogtak, és megkeresték a polgármestert, hogy tegyen valamit. A 60 éves, háromgyerekes SPD-politikus dr. Sigrid Meifer Hofer polgármester asszony pedig mi mást tehetett volna, mint hogy továbbította az itt élők panaszait a bajor kormányzat felé, csatolva a rendőrségi aktákat, mely szerint csak az elmúlt hat hétben annyi bűncselekmény történt a városban, mint ami „normál” esetben egy év alatt fordul elő. Mindezt persze titokban tette, hiszen mégsem fordulhat elő, hogy egy baloldali polgármester a migránsokra panaszkodik. Csakhogy a helyi sajtónak tudomására jutott a levél, amelyből ráadásul kiderült, hogy a befogadó központon belül sincs minden rendben. Állítólag a lakók között is rendszeres a szexuális erőszak, és a központ épületében is jelentős károkat okoztak a bentlakók. A szexuális erőszakot ugyanakkor a rendőri vezetés nem erősítette meg.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Pedig a 25 ezres lélekszámú bajor kisváros eddig inkább békés vendégeiről volt híres. A település Felső-Bajorország régióban, Ausztria határán fekszik, népszerű turistaparadicsomként tartják számon. Látnivalói is vannak bőven: a helyet a Bajor Alpok gigantikus hegyei veszik körül, a közelben található Németország legmagasabb hegycsúcsa, a Zugspitze, amely a maga 2962 méteres magasságával impozáns látványt nyújt az ide érkezők számára. Kevesen tudják, hogy a mai település Hitler parancsára, két korábbi város egyesítésével jött létre 1936-ban. Garmisch és Partenkirchen immáron együtt adott helyet az ugyanebben az évben megrendezett téli olimpiának. A város nemcsak a versenysportok számára nyújt helyszínt, hanem az amatőr sportkedvelőknek is. A meleg vizet kedvelőknek pedig jó hír, hogy itt található Európa legnagyobb, 20 ezer négyzetméter vízfelületű fürdőkombinátja.


Ebbe az idilli képbe rondított bele az a körülbelül 300 migráns, akiket a Willkommenskultur jegyében szállásoltak el a korábban itt állomásozó amerikai katonák volt szálláshelyén, az Abrams-laktanyában.


Közülük való a 18 éves afgán származású Nasiry Mansoor. A fiatalember ékes bizonyítéka az integráció lehetetlenségének. Vele a belváros népszerű szökőkútjánál találkozunk, ahol afgánok, afrikaiak tucatjai ülnek a padokon nyomkodva okostelefonjaikat. Fotós kollégánk láttán hamar szétszélednek. Nasiry nehezen áll kötélnek, végül elmondja: közel 3 éve, reményekkel telve érkezett a festői kisvárosba, ahol azóta sem érzi magát felhőtlenül boldognak. Munkája továbbra sincs, a német állam által a menekülteknek adott havi 150 euró pedig semmire nem elég. Próbálkozunk a német nyelvvel is, de a fiatalember csak széttárja a kezét, mi pedig konstatáljuk, hogy a hetente kétszeri ingyenes nyelvtanfolyam annyit ér, mint döglött lovon a patkó. Nasiry tanulná többet a nyelvet, csakhogy az már pénzbe, 450 euróba kerülne havonta. Szomorú ábrázattal az arcán búcsúzik el tőlünk.

A helyiek és a turisták által eddig közkedvelt Michael Ende park felé vesszük az irányt. A park a város szülöttéről, egy gyermekkönyveiről híres német meseíróról kapta a nevét, akit a német kritikusok a hetvenes években azzal vádoltak, hogy műveivel menekülni próbál a valódi világból. Az író egészen Olaszországig menekült az őt kritizálók elől. Van abban valami különös, konstatáljuk, hogy éppen a róla elnevezett közpark van tele éjjelente afrikaiakkal. Most viszont szinte kong az ürességtől.

Noha jó néhány órája a városban vagyunk, itt találkozunk először gyerekekkel. Csakhogy nem németek ők sem, hanem régóta itt élő bolgárok. A zenetanár végzettségű Grigorova és a 34 éves, bolti eladóként dolgozó Penceva is csak megerősíteni tudja azokat a híreket, mely szerint a menekültek agresszívak és erőszakoskodóak. Az egyik lány úgy tudja, az ingyenes wifi-hálózat miatt jönnek sokan ide a parkba – sajnos itt végzik el a dolgukat is, teszi hozzá. Másikuk pedig állítja, az itteni szállodatulajdonosok azt javasolják női alkalmazottaiknak, hogy kerüljék a belvárost esténként. Ellentétben a menekültekkel egyébként, mindkét lány hamar beilleszkedett, és kitűnően beszélik a németet. Grigorova fél éve, Penceva hat esztendeje él Garmisch-Partenkirchenben. A két lánynak a magyar miniszterelnökről is megvan a véleménye. Orbán Viktort igazi szabadságharcosnak tartják – és természetesen a bolgár nép nagy barátjának.

Két jóbarátba botlunk mi is. A szivárványszínű zászlót lengető 56 éves békeharcos Hansszal, és a magát művésznek tartó Huberttel egy édességbolt előtt hoz minket össze a sors. Az előbbi a migránsok emberi jogainak fontosságáról, szeretetről, elfogadásról papol, utóbbi a polgármester asszonyt szidja. Hubert szerint nem szabadott volna szétkürtölni a szerinte alig létező problémákat, hiszen ezzel a turizmusból élő városnak árt leginkább. Ha arról szólnak a hírek, hogy itt nem biztonságos, akkor nem jönnek ide a turisták, tárja szét a kezét a fiatalember. Arra a kérdésünkre, hogy akkor mégis mivel magyarázza, hogy sötétedés után itt nem mernek az utcára menni az emberek, csak legyint. Szerinte a németek sokáig voltak bezárkózva, minden újtól tartanak, és nehezen fogadják el a másfajta kultúrákat. Talán ez lehet a dolgok mögött. És hogy mit hoz a jövő a menekülteknek? Hubert állítja: az első és legfontosabb a nyelvtanulás, utána jöhet a munka.

– Csak sikerüljön! – sóhajtozik a másik, aztán jelzik, menniük kell, sietve elbúcsúznak tőlünk.

Mi is továbbmegyünk. A Lazarettstrassén álló volt amerikai laktanya felé vesszük az irányt, ahol jelenleg körülbelül 300 afrikai tölti unalmas hétköznapjait. A korábban üresen álló épületet tavaly ősszel alakították át befogadóközponttá. Akkor kilenc nemzet mintegy 130 regisztrált és orvosi vizsgálatra érkező menekültje tartózkodott a 44 ezer négyzetméteres komplexumban. Zömében szíriaiak, afgánok, pakisztániak. Eredetileg idén január 31-ig működött volna a befogadó állomás, csakhogy a szűnni nem akaró menekülthullám felülírta a terveket. Az épület tulajdonosa a bajor állam működtetését, így például a menekültek napi háromszori étkeztetését, viszont egy magáncég intézi, aki senkit nem enged a létesítménybe. Az önkormányzat szívesebben látna a migránsok helyett befektetőket a laktanya területén, van is érdeklődő bőven, csakhogy az előírt kvóták szerint kötelesek valahol elhelyezni a menedékkérőket. A helyiek mindenesetre alig várják, hogy a körülbelül 10 millió euróra becsült értékű komplexumot a város végre megvásárolhassa a tartománytól, és szociális célokra hasznosíthassa.

Mindezek persze kevésbé érdeklik a bent élőket. A 18 éves szomáliai muszlim Shakurral a volt laktanya bejárata előtt találkozunk. A fiatalember Líbián és Olaszországon keresztül érkezett Németországba. Testvérét állítólag megölték a szülőhazájában. Napi programja a csavargásról szól, a német nyelvet alig ismeri, pedig addig munkát sem vállalhat, amíg nem beszél legalább alapfokon németül. Shakur harmadik hónapja vár menekültkérelme elbírálására, utána jöhet a nagybetűs élet, mondja. Szeretne egy jó munkát, nagy kocsit, az itteni ételre viszont panaszkodik, az állam által biztosított havi 150 eurót pedig pillanatok alatt elkölti csokoládéra a helyi piacon. Állítása szerint valóban akadnak konfliktusok a központban élők között, de ő inkább meghúzza magát. Búcsúzóul annyit azonban még hozzátesz, hogy örökre hálás Angela Merkelnek, és az országnak, ahol végre szabadnak érzi magát.

A menekültközponttal szemben fekvő vadonatúj lakópark néhány lakója viszont kevésbé boldog az idegenektől.

– Nyolcvan százalékuk egyedülálló, élet­erős férfi! Segíthetnének nekem a kerti munkában – mutat a kapájára a 60 éves Anne Stöckl, akivel a Falkensteinstrasse bűbájos családi házai között, kertészkedés közben futunk össze. Láthatóan az asszony nagyméretű kutyája, Tobias sem szereti az idegeneket: az eb folyamatosan ugat a menedékkérő-központ irányába. Szükség is van a erre, mondja a néni, mert férje 20 éve meghalt, mostanában pedig kevésbé érzi magát biztonságban. Noha fiával él, legtöbbször egyedül van otthon. Persze ő is hallott történeteket a migránsok randalírozásáról. Barátnője hozta a hírt, micsoda felfordulást okoztak múltkor is a városban, ahol a kerékpárosokat rémisztgetik esténként, alkoholfogyasztási szokásaik pedig döbbenetet váltottak ki a helyiek között. Úgy tudja, a polgármester asszony százával kapja a bíráló leveleket, köztük olyanokat is, amelyekben turisták arra panaszkodnak, hogy a migránsok viselkedése miatt az évek óta megszokotthoz képest mennyire rosszul érezték magukat.

– Mostanában kevésbé tetszik ez a város. Magyarország szép ország, vigyázzanak magukra! – mondja végül az idős néni, folytatván a gyomlálást.

Hazafelé igyekszünk mi is. A település határában utoljára pillantunk rá a török mecsetre. Merthogy Garmisch-Partenkirchenben ilyen is van. A 2000-ben épült szentélyben a helyi törökök jönnek össze minden pénteken egy közös imádkozásra. Lehetnek vagy százötvenen. Sokak szerint borítékolható a konfliktus az évtizedek óta itt élő török kisebbség és a most érkezők között. Az pedig már most biztosan látszik, hogy a közös vallás nem a békés egymás mellett élés szlogenje lesz itt, Bajorországban.

Takó Szabolcs​​​​​​