Gáza romjain Párizstól Tel-Avivig, Teherántól Kairóig ma mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti. Naivságra vallana azt feltételezni, hogy a politikában helye van a moralitásnak. Azt sem feltételezhetjük viszont, hogy az ember eredendően rossz. Ha megismerjük a gázai konfliktus fő- és mellékszereplőinek hosszú évszázadok alatt kiforrott kultúráját és gondolkodásmódját, rájövünk, hogy indítékaik, döntéseik és tetteik valójában teljesen logikusak.

Az, hogy ki kezdte az egész palesztin–izraeli konfliktust, ki volt az, aki elfoglalta a másik földjét, talán senki előtt nem kérdéses. A távoli múltban való vájkálás helyett most csak a jelenlegi konfliktus kezdeteihez menjünk vissza: a blokáddal küzdő Gázát uraló Hamász rakétáira válaszul Izrael 2008. december 23-án – a német nemzetiszocialisták által lejáratott kollektív büntetés elvét alkalmazva – légitámadást intézett az övezet ellen, majd megindította szárazföldi hadműveleteit. Az iszlám világban tüntetők milliói vonultak az utcákra, ezzel fejezvén ki szimpátiájukat a Hamász iránt. Az arab vezetők ezzel szemben a Hamászt hibáztatják, és semmit nem tesznek a harapófogóba szorult gázai lakosok védelmében. Washington némi hallgatás után Tel-Avivnak adott igazat, Brüsszel pedig lavírozni próbál. Eközben tengeren innen és túl, zsidó intellektuelek serege ágál Izrael önvédelmi joga mellett, kikérve maguknak, hogy bárki is népirtásnak nevezze, ami Gázában folyik.

A konfliktus nyugati szereplőinek indítékai ismertek. Azokat nagyhatalmi érdekek és lobbicsoportok irányítják. Ezt mindenki tudja. Az arab és zsidó aktorok azonban nyugati ésszel mérve kissé irracionálisan viselkednek. Miért ilyen kegyetlen az izraeli hadsereg? Miért folytatja kilátástalan harcát a Hamász, és miért nem fognak össze az arabok? Ahhoz, hogy mindezt megértsük, tisztában kell lennünk a keleti társadalmak sajátos fejlődésével és a nyugatitól való eltéréseivel.

A nyugati társadalmak individualista alapon működnek. A Közel-Keleten ezzel szemben a társadalom legfőbb alapja a törzs, illetve a klán. A törzsiség lehet – például arabok esetében – vérségi, vallási vagy helyhez kötött, de lehet – a zsidóság esetében például – kulturális jellegű is. Melyek a törzs legfőbb funkciói? Elsősorban a védelem biztosítása az egy mindenkiért, mindenki egyért elv alapján. A tagok fenntartás nélkül előlegeznek bizalmat egymásnak, ha a másikat külső támadás éri, nem az igazságot mérlegelik, hanem először segítenek, és csak az ellenség legyőzése után rendezik a dolgokat házon belül. Egymással való nézeteltéréseik rendezésére nem keresnek külső bírát, és családjogi kérdéseiket a saját belső törvényeik szerint rendezik.

Egy olyan világban, ahol mindenki saját klánja, nagycsaládja, vallása vagy származása alapján definiálja önmagát, és a törzshöz való lojalitás alapvető norma, az individualista egyének egyszerűen halálra vannak ítélve. A törzs feltétel nélküli lojalitást vár el. Ez azt jelenti, hogy amíg a nyugati, arisztotelészi alapokon nyugvó kultúrákban van helye az elemzésnek és az igazság keresésének, addig a keleti ember számára csakis a saját és törzse igazsága létezhet. Ennek tudatában kell vizsgálnunk a gázai konfliktus szereplőinek és mellékszereplőinek cselekedeteit.

Az izraeli a világ legösszetettebb társadalma. Állampolgárai a világ számtalan szokását és ideáit hurcolták magukkal a kicsiny államba. Egy ilyen kavalkádban a külső ellenség képe kifejezetten hasznos, mert számos potenciális belső feszültségnek elveszi az élét. Persze egyre kevésbé, hiszen ott is felnőtt már egy generáció, amelyik csak könyvekből tudja, milyen volt a holokauszt vagy a nagy „honfoglalás”, ezért inkább békét kötne a palesztinokkal és a többi arabbal, csak hogy békében élvezhesse ifjúságát. Ezeknek a fiataloknak – a nagy öregek feltételezhető logikáját követve – nem árt néha eszükbe juttatni, hogy arabokkal körülvéve a sovinizmus – ha úgy tetszik, a törzsi öntudat – hosszú távon a túlélés kulcsa.

Izrael tűzben fogant és tűzben él. A katonai szolgálat és militarizmus része a mindennapoknak. Ehhez képest az ország 27 éve nem nyert háborút. A 2006-os szégyenteljes libanoni kaland után ideje volt, hogy helyreállítsa hadereje megkopott renoméját. Ahogy Mark Heller, a tel-avivi egyetem nemzetbiztonsági kutatója nyilatkozta: „Mára már senki nem fél tőlünk. A mostani hadműveletek egyik legfőbb célja a bizalom helyreállítása a tekintetben, hogy Izrael le tudja győzni ellenségeit.” Az Izraelt irányító Kadima párt számára persze az ilyen magasságoknál sokkal fontosabbak a reálpolitikai megfontolások. A gázai offenzíva megindításakor nyilván azt remélték, hogy a háború gyengíti a radikális Likud esélyeit a két hónappal később esedékes választásokon.

Ez be is jött, mivel az ostrom kezdete óta a Kadima potenciális szövetségese, a Munkapárt ötven százalékkal megnövelte saját népszerűségét. Ehud Olmert és társai ugyanakkor jól kiszámították azt is, hogy George W. Bush utolsó heteiben könnyebb hátszelet találni tervükhöz, mint Barack Obama elnöksége kezdetén. Így offenzívájukkal javíthatják pozícióikat az Obama beiktatása után minden bizonnyal folytatódó béketárgyalásokon. Hogy ez akár ezrek életébe kerül, nem mérlegelési alap, hiszen a gázai áldozatok nem a „mi”, hanem az „ők” kategóriába tartoznak.

Érthető a Hamász logikája is. Az iszlamista szervezet alapvetően hívő, vagyontalan emberekből áll, akik az első intifáda kődobáló gyermekeiből lettek politikusokká. Miután a szegényedő palesztin néprétegek ráébredtek, hogy a Hamász vezetői nem a saját zsebüket tömik, hanem tényleg tesznek meghirdetett politikai és ideológiai céljaik megvalósítása érdekében, a gázai családok nagy számmal csatlakoztak a szervezethez.

A Közel-Keleten – legalábbis a palesztin területeken, Libanonban és Irakban – a pártok és politikai szervezetek nem úgy működnek, mint európai névrokonaik. A gyenge központi hatalom miatt a pártok gyakorlatilag államként működnek az államban, ellátva azokat a köz- és infrastrukturális feladatokat, amelyeket az nem képes. A Hamász tehát nemcsak politikai szervezet, hanem teljes infrastrukturális háló is. Gyakorlatilag egy törzs, ahol a kohéziós erőt nem a vérség, hanem a vallás és a túlélésért folytatott harc képezi.

Mai nyugati ésszel nehezen fogható fel, hogy az arab kormányok, s főként a szintén palesztin Fatah, miért nem kelnek a gázaiak segítségére.

A Ciszjordániát irányító Fatah logikája világos. A baloldali alapokon nyugvó szervezet vezetősége régi rókákból áll, akiket társadalmilag és világnézetileg fényévek választanak el a hamászosoktól. Ráadásul ők nemcsak magukért, de a hozzájuk lojális palesztin klánok megélhetéséért is felelősek, ami könnyen veszélybe kerülne, ha a nyugati segélyek hirtelen megcsappannának.

Ha az életszínvonal romlana, egyre többen állnának az iszlám alapokon nyugvó társadalmi egyenlőséget hirdető Hamász mellé. A Fatah tehát nem tehet mást: lavírozik külföldi hűbérurai és népe közt.

Az erős arab államok vezetőinek passzivitása is érthető. Mivel az egykori gyarmatosítók annak idején a határok meghúzásánál gondosan ügyeltek arra, hogy egy országon belülre a lehető legellentétesebb etnikai, vallási és kulturális háttérrel rendelkező népcsoportok és klánok kerüljenek, az egységes nemzeti öntudat nem alakult ki.

Ezért ha egy politikai erő kinövi magát, annak első dolga mindig az, hogy a saját holdudvarának kaparja ki a gesztenyét, hiszen ki tudja, mit hoz a holnap. Egyiptom, az arab világ legnépesebb országa jelenlegi vezetésének hatalmát legfőképp az erős hadsereg és titkosszolgálat garantálja a föld alatt működő, egyre népszerűbb iszlamistákkal szemben. Ennek fenntartása viszont nem lenne lehetséges az Egyesült Államok barátsága és gazdasági támogatása nélkül. Mivel azonban Amerika elsősorban Izrael érdekeit tartja szem előtt, az egyiptomi rezsim nem tehet olyat, amit a zsidó állam barátságtalan gesztusként értékelne.

Az arab utcák árulással vádolják Hoszni Mubarakot. Pedig nem áruló, csak épp nem az országa, hanem az őt támogató belső erők, vagyis „törzse” érdekét szolgálja. De nem működnek másként a gázaiak úgymond barátai, Irán és Szíria sem. A síita és perzsa Irán szeme előtt elsősorban saját térségbeli befolyásnak célja lebeg, amikor hangzatos szólamokkal védelmezi a szunnita és arab gázaiakat. A Szíriát irányító alavita vallású elit pedig elsősorban saját hatalmát legitimizálja a külső ellenség rémképével. Saját féltve őrzött törzsiségét elrejti népe előtt, miközben a törzs határait kitolva „arab egységért” kiált.

Az arab utcák embere, aki a tüntetéseken őszintén siratja a meggyilkolt gyermekeket és kiirtott családokat, könnyeivel kicsit talán magát is siratja, amiért saját vezetői és az őket irányító nagyhatalmak elvették jövőjét és megalázták törzsét, az „iszlám nemzetet”. De Gáza ügye nemcsak hazai pályán veti fel a törzsiség és individualizmus kérdéskörét, hanem a diaszpórában élő zsidóság körében is. A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik identitásában vegyül a kettős tudat. Zsidóként élnek Nyugaton, így az arisztotelészi igazságérzet nehéz harcot vív a kötelező törzsi lojalitással. Ahogy azt a tavaly január 4-i számában az izraeli Haaretz egyik publicistája is megírta, a gázai mészárlás azokat a zsidókat hozza kellemetlen helyzetbe, akik már mérsékelt, nyugati értékrendet követnek. A cikkíró szerint bennük az események nem az Izrael iránti hűséget, hanem a miatta való frusztrációt növelik. Számukra vállalhatatlan, amit az izraeli hadsereg csinál, hiszen bár sajnálják a Kasszám-rakéták árnyékában élő dél-izraeli testvéreiket, ugyanakkor összeszorul a szívük, amikor Gázáról szóló képsorokat látnak.

Más kérdés azoknak a diaszpórában élő zsidóknak az esete, akik jogosnak tartják a gázai civil célpontok bombázását. Ők a mai napig törzsi értékeket követnek, a törzsiséget feladó nyugati társadalmakon belül. A szavakat kár csűrni-csavarni. Pár tucat Kasszám-rakéta miatt ilyen aránytalanul nagy számú civilt lemészárolni, arisztotelészi alapokon nyugvó nyugati morál szerint elfogadhatatlan. Ha valaki védelmébe veszi az agressziót, az két dologra utalhat: vagy eltorzult szadista lelkületre, vagy pedig erős, a világot „mi” és „ők” kategóriákra osztó törzsi öntudatra. Míg az előbbi érthetetlen, a második elfogadható és érthető.

Az viszont már nem, ha más fórumokon ugyanaz a törzstag, a törzsi logikából arisztotelészi érvelésre váltva, egyetemes „emberi értékekre hivatkozva” siránkozik azon sérelmek miatt, amelyeket az ő törzse szenvedett el a történelem során.

Sayfo Omar