A síita-szunnita konfliktus átformálhatja a Közel-Kelet térképét

Fél éve még teljes meggyőződéssel állítottuk, hogy a síita-szunnita ellentét nem létezik, és kizárólag külső erők próbálnak viszályt kelteni a muszlim felekezetek között. Mára a helyzet megváltozott. A fáradhatatlan aknamunka elérte eredményét, és a síita-szunnita viszály valósággá vált. A felszínen látható eszmei töltet azonban csak a köznépnek szól. A háttérben politikai ambíciók rejlenek. Az új konfliktus egy egészen új Közel-Kelet képét rajzolja fel. A palesztin-izraeli viszály valószínűleg egy évtizeden belül véget ér, és helyét egy sokkal nagyobb válság veszi át.

A síita-szunnita konfliktusban két pólus látszik kibontakozni. Az egyik a síita Irán, a másik pedig a szunnita Szaúd-Arábia köré csoportosul. Irán az egyetlen síita vallási vezetés által irányított ország. Az Amerika-barát sah idején nem sok vizet zavart. Az 1979-es iszlám forradalom idején azonban Irán visszatért a régi Perzsia útjára. Az pedig köztudottan expanzív birodalom volt, amely eszmei küldetéstudattal igázta le a környező népeket. A leigázás napjainkra persze már nem a régi értelemben értendő. A fegyveres expanzió helyét a síita iszlám terjesztése vette át. Az iráni és egyéb síiták elsősorban nem a keresztények vagy más vallás követői, hanem elsősorban szunniták között terjesztik tanaikat. Ez pedig politikai befolyásukat is növeli. A síita egyház ugyanis a szunnitával ellentétben hierarchikus felépítésű. A piramis csúcsán az iráni Alijj Khameini ajatollah áll. A Szafavida Birodalom (XVI. század) óta egyébként a síita egyházat perzsák vezetik. Az arab országban élő síiták hozzájuk igazodnak. Bár nem mindig szeretik bevallani, az iraki, libanoni, bahreini vagy szaudi síiták vigyázó szemeiket mindig Komm szent városára vetik, és onnan várják az instrukciókat. Szaúd-Arábia az iszlám szülőhazája. Az ország mindenkori uralkodójának kijár a két szent város, Mekka és Medina őrzőjének titulusa. Szaúd-Arábiában emellett a szunnita iszlám egyik radikális változata, a wahhabizmus az uralkodó vallás, amely nem ismeri el a síiták létjogosultságát, és amelynek tanai szerint az igazi muszlimoknak tartózkodniuk kell az újításoktól. A wahhabizmus egyébként nem terjedt el a többi ország szunnitái között, hanem megmaradt szaúdi specifikumnak. A szaúdi uralkodóház ennek ellenére potenciális partnerként tekint minden szunnitára, és hittérítők, valamint prédikátorok ezreit finanszírozza az iszlám és a nem iszlám világban egyaránt. Tehát mind az iráni, mind a szaúdi vezetés erős küldetéstudattal rendelkezik. Törvényszerű ezért, hogy a két hatalom ütközzön valahol. Különösen, hogy ugyanabban a térségben kívánja erősíteni befolyását. Ez pedig a klasszikus értelemben vett Közel-Kelet, amely Irakból, Szíriából, Jordániából, Libanonból, Egyiptomból és a palesztin területekből áll. Vannak olyan országok, ahol a csata már eldőlt. A többségben azonban csak most kezdődik a harc. Hogy megértsük a helyzetet, fontos tisztában lennünk azzal a ténnyel, hogy az arab és iszlám világban a mai napig minden törzsi és vallási alapon működik. Bármennyire is szimpatizál egy szunnita a síitákkal, saját klánját soha nem döfi hátba. Ideiglenes szövetségek elképzelhetők, de a végén mindenki visszatér oda, ahova tartozik. Így volt ez már a kezdetekben is. A hagyományok szerint, amikor a VII. században a síita Huszein imám a szunniták ellen indult csatába, találkozott egy Kerbalából jövő emberrel. Megkérdezte tőle, hogy kinek a pártján vannak Kerbala lakói. Az ember erre így felelt: a szívük veled, a kardjuk ellened van. Jelenleg tehát Irán és Szaúd-Arábia verseng a közel-keleti dominanciáért. Két országban a verseny már eldőlt: Egyiptomban és Jordániában. Jordánia helyzete tiszta. Az ország szinte száz százalékban szunnita, az uralkodóházat millió szál köti Rijádhoz. Irán felé semmilyen érdekeltsége nincs. Egyiptom szintén Szaúd-Arábia mellett tört lándzsát. Valamikor Kairó volt az arab világ kulturális központja. Napjainkban azonban a súlypont egyre inkább Szaúd-Arábiára és az öbölországokra tevődik át. Kairó nem tehet mást, mint hogy másodhegedűsként asszisztál a szaúdi politikához. Érdekes kérdés Szíria helyzete. Damaszkusz jelenleg Irán megingathatatlannak látszó szövetségese. A szír rezsim talán egyetlen komoly gazdasági szövetségese Irán. Bassár al-Aszad elnök a nyári libanoni háború idején alaposan össze is rúgta a port Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. Az elnök egyik beszédében személyesen inzultálta a szaúdi királyt és Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt, mondván, azok „félemberek”, akik gyávák segíteni a libanoniakon. Kérdéses azonban, hogy a jövőben kinek a befolyása alá fog tartozni Szíria. Ez ugyanis az ország földrajzi helyzete miatt szinte mindent eldönthet. Ha az ország Szaúd-Arábia befolyása alá kerül, Irán nehezebben tudja táplálni libanoni és palesztinai befolyását. Rijád ezért érdekelt lehet egy esetleges szír rendszerváltásban. Szíria ugyanis nyolcvan százalékban szunnita ország. Tizenkét százalék keresztény, hét százalék síita. Ez utóbbiak kezében van a hatalom. Más kérdés persze, hogy a Szíriát irányító alavittákat a régi hitviták tanulsága szerint a többi síita nem ismeri el síitának. Szíria szekuláris ország, az elit világi nézeteket vall és nem vallási, hanem pusztán politikai okokból támogatja Iránt és a libanoni Hezbollahot. Iránban legfőbb támogatójára talált, a Hezbollahot pedig libanoni ambícióinak érvényesítésére használja. A szír helyzet azonban, csakúgy mint a többi országban, kezd vallási színt ölteni. Szunnita sajtóorgánumok egyre gyakrabban vádolják azzal a szír vezetést, hogy az „elsíitásítja” Szíriát. Informális források szerint ugyanis amellett hogy Damaszkusz a síita Irán mellett tört lándzsát, Szíriában százával ténykednek irániak által pénzelt, libanoni származású síita hittérítők, akik szép számmal térítik át a szunnitákat. A síita-szunnita kérdés érthető okokból tabutémának számít Szíriában. A gazdaság romlásával azonban a helyzet könnyen megváltozhat. A legforróbb talaj minden kétséget kizáróan Irak. A Szaddám Huszein vezette Irakban síiták és szunniták még békében éltek egymással. Mára azonban a helyzet megváltozott. A Demokrata már sokszor foglalkozott a témával, hogyan és milyen módon élezik külső erők a síiták és szunniták közötti feszültségeket. Amerikai pénzen számos médium alakult, amely az oszd meg és uralkodj elv szerint szabályos gyűlöletbeszédekkel hergelte és hergeli egymás ellen az iraki felekezeteket. Ráadásul ami ennél is rosszabb, az országot halálbrigádok kezdték járni, amelyek felekezeti alapon gyilkolják az embereket. A pokol végül tényleg elszabadult, és Irak mára a polgárháború útjára lépett. Szaddám Huszein idején Irakot nem a szunniták, hanem egy szűk klán uralta, akik ugyan papírforma szerint szunniták voltak, de valójában világi ideológiát követtek. Az amerikaiak által pénzelt propaganda azonban úgy állította be a dolgot, hogy a hatalom a szunnitáktól a síitákhoz került. A munka nem volt eredménytelen. Az iraki szunniták mára tényleg úgy érzik, hogy síita uralom alá kerültek. A szaúdi-iráni versengésnek más színterei is vannak. Rijádot komoly aggodalommal tölti el az iráni atomprogram és fegyverkezés. Nem csoda hát, hogy 2006-ban Szaúd-Arábia közel kétszázmilliárd dollár értékben vásárolt fegyvert az Egyesült Államoktól. Egyértelmű, hogy a fegyvereket nem Palesztina felszabadítására kívánják használni. Sokkal inkább Irán ellen próbálják magukat bebiztosítani. Az esetleges fegyveres összecsapás persze még távoli. Arra viszont minden esély megvan, hogy Szaúd-Arábia az olaj világpiaci árának leszorításával próbálja meg gazdaságilag ellehetetleníteni Iránt. A perzsa ország egyetlen komoly bevételi forrása ugyanis az olajexportjából származik. A jelenlegi rekordmagasságú világpiaci ár igen kedvező a számára. Ha azonban az árak leesnek, komoly veszteséggel kell számolnia. Egyelőre azonban a felek még diplomatikusan mosolyognak egymásra. A múlt év decemberének végén Abdullah király prominens Hezbollah-vezetőket fogadott. Januárban pedig az irániakkal kezdett tárgyalásokat. Aligha valószínű azonban, hogy a felek felül tudnának emelkedni sérelmeiken. Persze lehet, hogy Irán felismerve vesztes helyzetét, átmenetileg lemond birodalmi törekvéseiről. A síita léleknek fontos eleme a mártírszerep vállalása és az elnyomottságérzet. Biztosra vehető azonban, hogy Irán hosszú távon nem nyugszik bele a vereségbe. Ezért nehéz megjósolni, hogy hosszú távon ki kerül ki győztesen a szaúdi-iráni rivalizálásból. Hosszú távon azonban a körülmények mindenképpen Szaúd-Arábiának kedveznek. Olajtartalékai jóval nagyobbak Iránénál, így csekkfüzet-diplomáciával hatékonyan veheti fel a versenyt az irániakkal. Egyetlen momentum van, ami eddig Iránt helyezte nyerő pozícióba: a palesztinai helyzet. Szaúd-Arábia és a vele szövetséges országoknak a népei eddig kimondva-kimondatlanul árulással vádolták kormányaikat, amiért azokkal az amerikaiakkal paroláznak, akik vakon támogatják a palesztinokat elnyomó zsidó államot. Ez volt az egyik legfontosabb tényező, amely aláásta az Amerika-barát arab kormányok legitimitását. Az arab emberek elismeréssel adóztak az iráni vezetésnek, amely retorikájával, illetve a Hamász és a Hezbollah támogatásával aktívan felvette a harcot a cionista állammal. A szunnita arabok így a síita Irán bűvöletébe kerültek, ami felbőszítette az arab vezetőket. A helyzet azonban változhat. És minden jel arra utal, hogy változni is fog. Hogy hogyan? A válasz kissé összetett. A síita-szunnita konfliktus nem függetleníthető a palesztin-izraeli viszálytól. Az eddig leírtak a síita-szunnita rivalizálás mikroszintjét ábrázolják. Mint azonban az ilyen konfliktusoknál lenni szokott, a dolgok mögött egyéb nagyhatalmi érdekek is meghúzódnak. A múlt év novemberében igen érdekes tanulmány jelent meg a legtekintélyesebb amerikai külpolitikai magazinban, a Foreign Affairs-ben Richard N. Haas tollából. Az „Új Közel-Kelet” című írás egyértelműen, történelmi és aktuálpolitikai eseményeket levezetve bizonyítja be, hogy az Egyesült Államok közel-keleti befolyása egyre fogy. Haas szerint a szuperhatalom lassan minden befolyását elveszíti a térségben. Mit tehet Washington egy ilyen kellemetlen helyzetben? Bár Haas nem vonja le a következtetést, a válasz egyértelmű: a helyi ellentéteket kihasználva, az oszd meg és uralkodj elv szerint kell visszaszereznie befolyását. Washingtonnak tehát minden eddiginél nagyobb szüksége lesz a Szaúd-Arábia vezette szunnita világra. Az Egyesült Államok ezt tudja, ezért stratégiai szövetségesként tekint Szaúd-Arábiára, hiszen egyedül Rijádon keresztül képes elejét venni annak, hogy a térség iráni befolyás alá kerüljön. Van azonban egy banánhéj, amelyen könnyen elcsúszhat a szaúdi koncepció. A rijádi rendszer jelenleg – csakúgy mint a kairói rezsim – pengeélen táncol. A szaúdi uralkodóház támogatottsága becslések szerint 5-7 százalékra tehető. Ennek oka a gazdasági tényezők mellett leginkább az uralkodó Amerika-barát politikájában és a palesztin konfliktushoz való langyos hozzáállásában keresendő. Ha azonban a palesztin helyzet megoldódik, az uralkodóház helyzete valamelyest stabilizálódik. Amerika számára tehát egyre égetőbb a palesztin-izraeli viszály rendezése. Különösen hogy Izrael értéke washingtoni szemmel nézve egyre csökken. Izrael már rég nem az egyetlen amerikai hídfőállás a Közel-Keleten. Több ország, így Egyiptom, Szaúd-Arábia, Jordánia és az Öböl-országok is jó kapcsolatot ápolnak az Egyesült Államokkal. Ráadásul nyári veresége bebizonyította, Izrael még arra sem jó, hogy megregulázza a lokális Amerika-ellenes erőket. A Washingtonban székelő izraeli lobbit – melynek sokak szerint nagy szerepe volt az Iraki háború kirobbantásában is – egyre több kritika éri nemcsak Európában, de az Egyesült Államokban, sőt Izraelben is. Naivságra vallana persze azt gondolni, hogy a lobbi belátható időn belül elvesztené hoszszú évtizedek alatt felépített funkcióját. Az amerikai adminisztráció azonban minden bizonnyal a lobbival szembemenve, egyre komolyabb lépéseket tesz majd a palesztin-izraeli megbékélés elősegítéséért. Ha a palesztin helyzet megoldódik, az Egyesült Államoknak még az eddiginél is kevésbé lesz szüksége Izraelre. A szunnita arabok legfőbb ellensége akkor a perzsa vezetésű síita világ lesz. A szunnita világ lesz a bot Amerika kezében, amellyel féken tartja Irán ambícióit. Talán ez az, amiért egyes izraeli körök hadakoznak a béke ellen. Ha a béke megszületne, Izrael súlytalan tényezővé válna a régióban. Ebből is kiderül, hogy az állandó fenyegetések ellenére Washington nem fog hadat üzenni Iránnak. Egy régi bölcsesség szerint tüzet tűzzel, azaz egy válságot egy újabb válság kirobbantásával lehet a legkönnyebben eloltani. Elképzelhető, hogy a palesztin-zsidó viszály megoldása a síita-szunnita konfliktus lesz. Most érdemes igazán figyelni a híreket. A Közel-Kelet átalakulóban van. Sayfo Omar

Az Iszlám alapítója, Mohamed 632-ben halt meg. A próféta azonban halála előtt nem jelölte ki utódját, így a muszlim közösség két részre szakadt. Az egyik csoport szerint az iszlám nemzet vezetését az arra legalkalmasabb embernek kell átvennie. Ők lettek a szunniták. A másik csoport szerint azonban a próféta helyét kizárólag valamely leszármazottja veheti át. Ők lettek a síiták. Az első három kalifa, Abu Bakr, Omar és Oszmán a próféta szűk köréből kerültek ki. A harmadik kalifa meggyilkolását követően azonban a hatalom Mohamed unokája, Ali kezébe került, akit 661-ben egyik híve meggyilkolt. Ezt követően egy gazdag mekkai vezető, Muáwija nyilvánította ki magát kalifának. Az ő halála után fia, Jazíd vette át a muszlimok vezetését. A posztra azonban Ali fia, Huszein is pályázott, így 680-ban Huszein hadat üzent Jazídnak. Kerbalában azonban Jazíd túlerőben lévő seregei lemészárolták Huszeint és embereit. A síiták azóta is megemlékeznek a vereségről, ez az Asúra ünnepe. Jazíd megalapította az Omajjád Birodalmat, a síiták pedig kisebbségben éltek tovább. Alit az első imámnak nevezték ki, őt további tizenegy imám követte. A tizenkettedik imám (Mehdi) 873-ban eltűnt: a síiták szerint az imám nem halt meg, hanem csak elrejtőzött, és egyszer majd visszatér. Ez a momentum nagy hasonlóságot mutat a keresztények Messiás-várásával. A Mehdi visszatéréséig a síita közösséget az ajatollah vezeti. A szunnita világnak a kalifátus bukása óta nincs általános vezetője. A protestáns egyházhoz hasonlóan a szunniták helyi közösségeket alkotnak. A síiták első igazi állama a XVI. században megalapított perzsa Szafavida Birodalom lett. Teológiailag csupán kisebb különbségek vannak síiták és szunniták közt. A síiták például engedélyezik az ideiglenes (Mutaa) házasságot, mely lehetővé teszi a végleges házasság előtti nemi kapcsolatot. A síiták számára e mellett engedélyezett a Taqijja, ami azt jelenti, hogy életveszély esetén anélkül tagadhatják meg hitüket, hogy hitetlenné válnának.