Az első, diák által elkövetett iskolai öldöklés 1979 januárjában történt San Diegóban, amikor a tizenhét éves Brenda Ann Spencer karácsonyra kapott (!) vadászpuskájával ment iskolába, majd azt elővéve megsebesítette nyolc társát és megölt két, a gyermekek segítségére siető felnőttet. Mikor később tettének indítékáról kérdezték, csak ennyit mondott: "Nem szeretem a hétfőket. Ez legalább feldobta a napot."

A múlt heti iskolai lövöldözéshez mérhető tragédia legutóbb 1999-ben történt a hírhedt coloradói Columbine High Schoolban, ahol két diák, Eric Harris és Dylan Klebold valóságos vérfürdőt rendezve iskolájában, megölte tizenkét társát, egy tanárát, megsebesített huszonnyolc gyermeket, majd önmagával végzett. Akciójuk teljes mértékben kitervelt volt. A fiatalok még egy bombát is elrejtettek az iskola ebédlőjében, amely ha felrobbant volna, legalább négyszázzal növeli az áldozatok számát.

A szokatlanul véres tragédia sokkolta az amerikai közvéleményt. Kutatók százai kétségbeesetten próbáltak összefüggéseket találni az elkövetők között, ezzel lelve meg a probléma nyitját. A megoldás sürgetővé vált, hiszen az iskolai lövöldözések az amerikai társadalom minden szegmensét érintő gonddá váltak. Pedig kezdetben leginkább a feketék és latinok által lakott gettókban történtek ilyen tragédiák, ahol az utcai bandák egymással való rivalizálása olykor az iskolák kapuján belül is folytatódott. Ahogy azonban az idő haladt előre, az erőszak egyre inkább beférkőzött az elit kertvárosi negyedek iskoláiba.

Az első ámokfutások után számos kutató az agresszív filmekben kereste a gyermekek tetteinek okát. Mások szerint azonban egy film nem tesz senkit gyilkossá. A világon százmilliók kapcsolódnak ki a vértől fröcsögő televízió-képernyők és mozivásznak előtt, mégsem jut eszükbe, hogy Rambót játsszanak egy közeli iskolában. Az álokot kiiktatandó persze több intézkedés is életbe lépett, így mára az Egyesült Államokban – a közhiedelemmel ellentétben – sokkalta szigorúbb médiatörvény van életben, mint például Magyarországon. Az amerikai adásokból kivétel nélkül cenzúrázzák a vulgáris szavakat, és a nálunk kora estétől sugárzott akciófilmek ott csak este tíz után kerülhetnek adásba. Emellett persze ezek a filmek vagy erőszakos játékok és zenék bárki számára hozzáférhetőek. Szabályozás ide, tiltás oda, az iskolai lövöldözések száma tovább nőtt.

A következő bűnbakot a technika fejlődése hozta el. Az okok kutatói egyik percről a másikra az agresszív videójátékokban látták az ámokfutó gyermekek inspirálóját. Ez a teória azonban szintén elbukik, ha figyelembe vesszük, hogy az amerikai fiataloknak (de leginkább a fiúknak) csaknem száz százaléka rendszeresen játszik ilyen játékokkal. Az eladási listákat vezető játékoknak pedig 80 százaléka tartalmaz erőszakot.

Az erőszakos játékok nem pusztán az óceán túlsó felén hódítanak. Számos rajongójuk van Európában, a Távol-Keleten és Dél-Amerikában is. Ott a gyermekek mégsem kamatoztatják a virtuális gyakorlással szerzett fegyvertapasztalataikat az iskolák folyosóján. Igaz, hogy például Németországban minden játéknak egy speciális verzióját engedik csak piacra dobni, mely nem tartalmaz vért, vagy ha igen, akkor a kevésbé élethű hatás miatt zöld színűt.

A német honatyák aggodalma azonban alaptalannak látszik, hiszen Európa többi országának – köztük Magyarországon – virtuálisan piros vért ontó ifjai között cseppet sem magasabb a betegesen agresszívek aránya, mint náluk. Kutatók szerint a számítógépes játékok mint adrenalin-tüzelők felfokozzák a játékosok lelki állapotát, mely bár a játék után rövid ideig hat, sokkal inkább levezeti az agressziót, mintsem táplálja.

Egy 1997-es Heart High-i iskolai lövöldözés során elhunyt három gyermek hozzátartozói precedens értékű pert indítottak több filmvállalat és egy több videójáték-fejlesztő csoportot tömörítő cég ellen, miután megalapozottnak látták gyanújukat, hogy a gyilkosságokat elkövető tizennégy éves Michael Carnael tettét az inspirálhatta, hogy korábban agresszív játékokat játszott és erőszakos filmeket nézett. A vádlottak között volt az 1995-ben készült Egy kosaras naplója című film forgalmazója is, amelyben a főhős egyik kábítószeres mámorában arról képzelődik, hogy egy puskával lövöldözik iskolájában. A szülők elveszítették a 33 millió dolláros pert, mivel a bíróság nem találta bizonyítottnak az alkotások és a bűncselekmény közötti összefüggéseket.

Az említett film egyébként pusztán csak egy társadalmi jelenséget mutat be. A per a szándékával éppen ellentétes dolgot ért el: bűnbakokat gyártott, amivel elterelte a figyelmet a baj valódi okairól.

Az iskolai lövöldözések számos filmrendezőnek adtak ihletet. A Columbine-ban történt eseményeket örökítette meg Gus Van Sant Elefánt című, a cannes-i fesztiválon aranypálmát nyert filmjében. A témát járta körbe, némileg oknyomozóbb stílusban Michael Moore amerikai filmrendező is Kóla, puska, sült krumpli című, Oscar-díjas dokumentumfilmjében. A rendező az amerikai tragédiák okát a szabad fegyverviselésben, illetve az amerikai társadalom gyökeres hibáiban látja.

Hogy a film közel jár a probléma nyitjához, azt onnan is sejthetjük, hogy a Regal Cinema Holding, Amerika legnagyobb filmforgalmazója feketelistára helyezte az alkotást. Filmjében Moore olyan nagy sikerrel alázta porba Charlton Hestont, a fegyvertartási szabadságért küzdő neokonzervatív közeli NRA-szervezet szóvivőjét, hogy az, megőrizendő hírnevét, a film bemutatása előtt bejelentette, Alzheimer-kórral küzd.

A rendező filmjében a columbine-i lövöldözés két sérültjével felkereste a K-Markt áruház vezérigazgatóját, aki a kamera előtt megígérte, cége felhagy az éles lőszerek árusításával. A két fiatalt ugyanis a K-Markt áruházban vásárolt lövedékek nyomorították meg egy életre.

Mi, magyar nézők persze felvonjuk a szemöldökünket, hitetlenkedve azon, hogy az Egyesült Államokban a mosópor és a joghurt mellől bárki leemelhet a polcról éles, emberölésre alkalmas lőszert. A K-Markt azonban pusztán csepp a tengerben. A dolog valóban úgy áll, hogy Amerikában bárki szabadon vásárolhat fegyvert. A legtöbb iskolai lövöldözés a szülők otthon gondatlanul tárolt fegyverével történt. De ha nem is lenne otthon fegyver, azt dombornyomásos bankkártyával bármikor megrendelheti az arra vágyó gyermek.

Egy 2001-ben készített felmérés során a megkérdezett amerikai diákok fele nyilatkozott úgy, hogy ha akarna, bármikor tudna fegyvert szerezni. Minden ötödik (!) gyermek pedig bevallotta, hogy az elmúlt egy év során már vitt magával lőfegyvert az iskolába. Annak ellenére, hogy mára a legtöbb amerikai iskolába csak azt követően léphetnek be a diákok, hogy a kapunál fémdetektoros vizsgálaton estek át. És ezzel mintha elérkeznénk a titok nyitjához.

Dr. Thomas Szasz neves amerikai pszichiáter szerint a lövöldözések kulcsa a fegyverekhez való könnyű hozzáférhetőségben keresendő. Az Egyesült Államokban ugyanis a lőfegyver birtoklását nem kötik alkalmassági vizsgához vagy pszichiátriai vizsgálathoz. A felnőtt polgárok bármikor szabadon bemehetnek egy fegyverboltba és vásárolhatnak kézi, vadász- vagy akár automata fegyvereket.

Ahogy Szasz írta egy tanulmányában: "Ötven éve is voltak iskolák, gyerekek és fegyverek. De mégsem voltak iskolai lövöldözések." Szavaival azonban egyben önmagát cáfolja, annál is inkább, hogy az Egyesült Államok északi szomszédságában, a harmincmillió lakosú Kanadában hétmillió (!) fegyver van magántulajdonban, mégis nagyságrendekkel kevesebb gyilkosság történik.

Az amerikai tömegmédia szerint a Columbine-ban és Minnesotában történt vérengzések elkövetőinek volt egy közös tulajdonságuk: mindannyian vonzalmat éreztek Hitler és a Harmadik Birodalom iránt… Ebből egyenesen következett, hogy a populista médiumok a náci eszmék sátáni mivoltára vezették vissza a tragédiák okát. Ezt a teóriát némileg megrengeti, hogy a nemzetiszocializmus őshazájában, Németországban, ahol a fiatalok egyes szubkulturális rétegei komoly fogékonyságot mutatnak az ordas eszmékre, elvétve is alig akadnak halállal végződő tragédiák. Pláne nem iskolákban.

A Hitler-imádó iskolai lövöldözők, fiatal koruk okán, aligha áshatták magukat mélyre ebben az ideológiában. Számukra Hitler személye kizárólag az extremitást, a kommersszel szembeni lázadást képviselhette. Ebben viszont kizárólag a témát végletekig démonizáló médiumok okolhatók.

Jellemző módon például Olaszországban, bár vannak neofasiszták, a kiegyensúlyozott felvilágosításnak hála, nem jellemzőek az ilyen végzetes félreértelmezések. Ezt bizonyítja az is, hogy a minnesotai Jeff Weise indián származása ellenére vallotta magát nácinak, illetve hogy a Columbine High Schoolban ámokfutó két nácinak kikiáltott fiatal áldozatait a színes bőrűek, valamint a jó sportoló fehérek közül szedte, melyek közül bár előbbi utalhatna szélsőséges indulatokra, utóbbi mégis a kompenzálni kívánt kisebbségi komplexus felé billenti a mérleget. És valóban.

Úgy tetszik, most végre elérkeztünk a titok igazi kulcsához. A számtalan vakvágány után ez az igazi összekötő kapocs a gyilkológépekké vált fiatalok közt. A lövöldöző diákok majdnem mindegyike a gyermektársadalmak kitaszítottja volt. Valamely okból kifolyólag nehezen találták helyüket a többiek között, és barátaik sem nagyon voltak. Így tehát komoly kisebbrendűségi érzéssel és depresszióval küszködtek. Többségük szülei tipikus, reggel kilenctől este ötig dolgozó amerikai polgárok voltak, akik bár anyagilag mindent megadtak gyermeküknek, emberileg elhanyagolták őket, így azok egyedül maradtak problémáikkal, amelyeket nem tudtak megoldani. Kezdetben irigyen szemlélték sikeres, felszabadult társaikat, majd irigységük daccá, később gyűlöletté alakult, mígnem elérkezett a tragikus végkifejlet.

Az amerikai műanyag-társadalom már alapjaiban magában hordozza a tragédiák lehetőségét. A médiából áradó filmek, reklámok a kiemelkedő minőséget az esetek döntő többségében normálisnak állítják be. A csillogó fogsor, a karcsú derék, az izmos kar, a daliás termet mind-mind az amerikai ideál elengedhetetlen kellékei. Ezeknek pedig nem könnyű megfelelni. A fogyasztói társadalom irányítói megannyi agymosó hirdetésükben természetesen minderre könnyű, de hamis megoldásokat kínálnak, kicsalva áldozataik pénzét.

A várt hatás persze mindig elmarad, és az emberek egyre kétségbeesettebben futnak a mókuskerékben. A baj akkor következik be, ha valaki elfárad, vagy csak nincs elegendő pénze ahhoz, hogy mindehhez asszisztáljon. Az illető kibukik a mókuskerékből, és innentől kezdve kilóg a sorból. A gyermektársadalmak immunrendszere azonban még tökéletesen működik és kegyetlenül kitaszítja az oda nem illő testet. Aki sehol nem talál vigaszt.

Amerikában az önmagukkal elégedetlenek száma igen magas. Az amerikai a világ legelhízottabb nemzete, ahol az emberek súlycsökkentő kotyvalékokkal vagy a bármely ABC-ben recept nélkül kapható nyugtatószerekkel próbálják elviselhetővé tenni burjánzó lelki nyavalyáikat. Az ámokfutó gyermekek között ez a másik, talán mindent megmagyarázó közös motívum. Depressziójukat kezelendő valamennyien szedtek antidepresszáns gyógyszereket. Tettüket pedig vagy annak hatása, vagy éppen az elvonási tünetek közben követték el.

A columbine-i lövöldözők, Harris és Dylan által szedett gyógyszerek tájékoztatója egyértelműen leírta, hogy gyakori mellékhatásként lép fel pszichotikus állapot, memóriazavar és izgatottság. A Columbine-ban elkövetett ámokfutás egyik sebesültje, a mellkasába tíz golyót kapó Mark Taylor felépülése után úgy nyilatkozott, hogy nem a rá lövő Harrisra, hanem az őt gyilkossá tevő antidepresszánsokra haragszik. Szavainak nyomatékot adva, pert is indított az érintett gyógyszereket gyártó cég ellen.

Természetesen Amerika nem a mesék országa, így Taylor nem nyerhetett az óriással szemben. A különböző nyugtatók, csakúgy mint a karabélyok, továbbra is kaphatók a boltokban. Vevők pedig bőven akadnak. Az amerikai "cowboy-kultúrában" sokkalta mélyebben gyökerező kultusza van az erőszaknak, mint az öreg kontinensen. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag az amerikai polgárok nagy része szükségét érzi annak, hogy valamilyen fegyver büszke tulajdonosaként élje életét. Erre pedig még a fegyverkultusznál is nagyobb félelemkultusz adja meg a magyarázatot.

A szenzációhajhász médiumok tucatszámra zúdítják az emberekre a különféle bűnesetek és szörnyűségek hírét, a hatásmaximalizálás érdekében titkon sugallva: veled is megtörténhet. Ezt csak fokozza az utóbbi évek új trendje, az állandó terrorfenyegetés rémképének lebegtetése, amely Bush elnök erőszak-politikájának toboroz híveket. A bajok eredete tehát igen messze, az amerikai rendszer és társadalom legmélyebb bugyraiba vezet. Bár az okok nyilvánvalóak, a megoldás mégsem könnyű. Megannyi lobbi és érdekcsoport dollármilliárdjairól van ugyanis szó.

A kormány közeli szálakkal rendelkező gyógyszer- és fegyverlobbyk pedig az érinthetetlenek kasztját képezik. Az amerikai kongresszusi tagok ezért felszólalásaikban úgy beszélnek az iskolai tragédiákról, mint a semmiből előtűnő, megmagyarázhatatlan jelenségekről, az ufókról, a republikánusok pedig rendre a videójátékokat teszik felelőssé, e látszatcselekvéssel igyekezve népszerűségre szert tenni a gondolkodni képtelen átlagszavazók körében.

A valódi okok felszínre hozatalánál ugyanis sokkal egyszerűbb dolog bűnbakot keresni. A bűnbakok száma pedig kifogyhatatlan. Lehet mutogatni az agresszív filmekre, egy-egy különösen vad videójátékra, színészekre vagy akár extrém rockzenészekre, akik rossz útra terelik az ifjúságot. De ha már mindenképpen bűnbakot keresünk, sokkalta jogosabb lenne az ország első emberére, George W. Bushra mutogatni, aki ámokfutóként bombázza végig a világot. Lehet, hogy nem is a lövöldözők betegek, hanem az egész amerikai társadalom?

—————————-

Digitális mumus

Főképp amerikai republikánus körökben előszeretettel teszik felelőssé a terjedő erőszakért a videójátékokat, hangos propagandával lecsapva minden esetre, amikor valamely erőszakosabb számítógépes játék neve is felmerül az eljárás során. Ugyanezt a démonüldözést korábban több alkalommal is eljátszották már az Egyesült Államokban, természetesen minden esetben a kor szellemének megfelelő bűnbakot találva. Voltak már feketelistán könyvek (Zabhegyező, Mechanikus narancs), akció- és horrorfilmek, manapság pedig a videójátékok viszik a prímet. Bár a hírverés és az ellenkampány mindig hatalmas, az esetek döntő többségében végül bebizonyosodik, hogy az erőszakos cselekmények hátterében egészen más dolgok állnak.

Alább álljon két példa arra, hogy mennyire hamis, sőt káros a valódi okok keresése helyett a bűnbakkreálás. Néhány éve nagy vihart kavart, amikor egy középiskolában három fiatal festékszóróval telefújta az iskolája folyosóját, majd az őket felelősségre vonó tanárokra baseballütőkkel támadtak rá. A rendőrségen a fiúk azt vallották, hogy a Grand Theft Auto 3 című videójáték hatására követték el tettüket. Az amerikai médiában ekkor teljes pályás hadjárat indult a valóban erőszakos videojáték kiadója, a Rockstar Games ellen. Az eljárás során azonban a pszichológiai vizsgálatok során a fiúk végül bevallották, hogy valójában soha sem játszottak a GTA-val, tettüket pusztán heccnek szánták, azonban korábban hallották, hogy amennyiben a videójátékot teszik hibássá, akkor lényegesen enyhébben bírálják el az ilyen ügyeket, és kisebb büntetéssel úszhatják meg. Ezért fogták tettüket az közismerten agresszív játékra.

Ugyancsak a Rockstar Gamest érinti egy tavalyi eset, amikor egy fiatal puskával agyonlőtte fiatalabb barátját. A média és a kongresszus az esetet követően attól volt hangos, hogy a bűncselekmény hátterében a Manhunt című játék állt, több képviselő és civil szervezet a játék – a vérmesebbek a kiadó – betiltását követelték a hatóságoktól. Meglehetősen kis nyilvánosságot kapott az a momentum, hogy a szóban forgó játék az áldozat tulajdonát képezte, az elkövető soha nem játszott vele, s a tragédiába torkolló veszekedés éppen azért tört ki, mert nem akarta kölcsönadni barátjának. A bűncselekményhez tehát a videójátéknak annyi köze volt, mintha egy autón, képregényen vagy éppen nőn vesztek volna össze a fiúk. Az ilyen részletek persze túlzottan kilógnak a "politikailag korrekt" tömegmédia irányvonalából.

(jókuthy)