Új barátunk: Fico

Hogy a baloldali, szociáldemokrata exkormányfő ilyen erős kijelentésekkel (például: „Nevetnem kell, ha azt állítják Brüsszelben, Magyarországon sérült a jogállamiság” vagy „Orbán konzervatív politikus, én baloldali vagyok, de a háború és béke kérdésében azonos az álláspontunk”) áll ki a magyar kormány mellett, nem meglepő. Robert Fico, s ezt írjuk a javára, hazai pályán, szlovák vitaműsorokban is hasonlóan nyilatkozik.

Már ez a tény is magyarázatot igényel, de az, hogy mindeközben Eduard Heger, egy elvileg konzervatív, jobbközép párt kormányfője arról beszél, ha Budapest nem szolgál megfelelő garanciákkal, akkor bizony meg kell fosztani Magyarországot az uniós pénzektől, végképp összezavarhatja az érdeklődő, de a szlovák politikai gondolkodást kevésbé ismerő anyaországi nagyközönséget. A helyzet ugyanis sokkal bonyolultabb annál, mint hogy annyival intézzük el, Robert Ficónak helyén van az esze, Eduard Heger meg brüsszeli slágereket dudorászik.

Olvasóink talán még emlékeznek Malina Hedvig nevére, 2006-ban a magyar egyetemistát nyílt utcán támadták meg Nyitrán. Egyetlen „bűne”, hogy magyarul beszélt. A tettesek máig nem kerültek kézre, miközben az áldozat hamis tanúzás miatt kis híján börtönbe került: a szlovák kormány szerint maga rendezte meg a támadást. Vagy ott van a 2008-as dunaszerdahelyi szurkolóverés: egy magyar fiatal majdnem belehalt a kormány által elrendelt kommandósrohamba. Emlékezetes képsorok: 2009-ben Pozsony nemkívánatosnak minősítette és nem engedte be Szlovákiába Sólyom László köztársasági elnököt. A komáromi Erzsébet hídon álldogáló államfő képe örökre beleégett a felvidéki magyarság kollektív tudatába, egy korszak vizuális szimbóluma lett. E három látszólag független eseményt egy személy köt össze. A szlovák kormányfő, akit ezekben az években úgy hívtak, Robert Fico.

Ehhez képest mit látunk most?! Robert Fico második, majd harmadik kormányzása alatt, azaz 2012 és ’20 között soha nem látott jószomszédi viszonnyá fejlődtek a szlovák–magyar kapcsolatok. Az elmúlt hónapokban következetesen újra meg újra nyilvánosan kiáll Magyarország mellett, miközben 2010-ben, első ciklusa végén még utolsó erejével ellehetetlenítette a felvidéki magyarság kettős állampolgárságát. Azt hihetnénk, ő változott, pedig nem erről van szó. Robert Fico nem szerette meg hirtelen a magyarokat, nem lett kevésbé soviniszta.

Mindenekelőtt a geopolitikai helyzet alakult át. Robert Fico minden jel szerint átlátja, Szlovákiának nem Budapesttől kell féltenie önállóságát, hanem az európai fősodortól. Az egyébként is kiüresített uniós szolidaritás törékeny, a V4-országok egymásrautaltsága viszont megváltoztathatatlan adottság. A kölcsönös segítségnyújtás nem üres frázis. Létérdek! A regnáló kormány, Eduard Heger és a szlovák diplomácia nagy része nem érti mindezt. Ők Magyarországban és Orbánban a fenyegetést, a nagybetűs Nyugatban pedig a szlovák nép területi és politikai szuverenitásának garanciáját látják.

Robert Fico egyáltalán nem ostoba. Azt is pontosan tudja, mivel tizenkét éve erős, sikeres, önálló külpolitikára képes kormánya lett Magyarországnak, az orbáni politika egyre erősebben rezonál nemcsak a felvidéki magyarságban, de a szlovák választópolgárokban is. Nem csoda, minden korábbi konfliktusuk ellenére a V4-ek közül a magyar és a szlovák nép mentalitása áll egymáshoz legközelebb. S ha már V4: a felvidéki magyarság megmaradása, de Közép-Európa jövője és önállósága szempontjából is létszükséglet egy jól működő Visegrádi Együttműködés. Ha ezt belátjuk, azt is el kell fogadnunk, hogy együtt kell működnünk egy Robert Ficóhoz hasonló – maradjunk kellően disztingváltak – „opportunista” politikussal is. Tetszik vagy sem, a boldog békeidőknek annyi, az összmagyarság jövőjét meghatározó éveket élünk. A külpolitikában el kell felejtenünk a moralitás luxusát.