„Tudjuk nagyon jól, hogy az ostoba amerikaiak tisztában vannak vele, hogy bárki is üljön a Fehér Házban, mi ellenőrizzük a kormányukat. Ön is tudja és én is tudom, hogy egyetlen amerikai elnök sem lehet olyan pozícióban, hogy minket megleckéztessen, bármit is csináljunk. Mit tehetnének az amerikaiak? Mi irányítjuk a kongresszust, a showbusinesst, és mindent Amerikában. Amerikában még az Istent is kritizálhatod, de Izraelt nem.”

A provokatív, ámde végtelenül őszinte idézet Tzipora Menachetől származik. Az izraeli kormány szóvivője még február 1-jén mondta ezt az izraeli 10th TV-nek adott interjújában, válaszul arra a kérdésre, hogy nem tart-e attól, hogy a Gáza elleni brutális katonai offenzíva megronthatja Tel Aviv és a hivatalba lépő amerikai kormányzat viszonyát. Azóta Menache asszony bizonyára már bánja elbizakodott szavait. Az elmúlt időszakban számos jel mutat arra, hogy Barack Obama kampányszlogene, a „Változás” nemcsak a bel- és gazdaságpolitikát, hanem az amerikai–izraeli viszonyokat is érinti. Az amerikai elnök, legyen szó a General Motorsról vagy éppen Izraelről, nem fél kritikusan nyúlni az mindenkori amerikai kormányok szent teheneihez.

Izraellel való radikális szakításról persze szó sincs, és a nyugati világ hatvan éve kőbe vésett szabályait figyelembe véve nem is lehet. Barack Obama több alkalommal is megbonthatatlannak nevezte az Egyesült Államok és a zsidó állam barátságát. Hozzátette ugyanakkor, hogy „a legjobb barátok közt is lehetnek nézeteltérések.” És vannak is. Az amerikai elnök hazája eddigi egyoldalúan Izrael-barát politikáját sutba dobva látványos gesztusokat tett az iszlám és arab világ irányába. Obama kairói látogatása alkalmával hangzatos és messzemenően barátságos beszédet intézett az iszlám világhoz.

A beszédet követően kritikusai azzal vádolták az elnököt, hogy valójában a régi amerikai politikát csomagolja újra. És bár az elmúlt évtizedek tanulságai valóban okot adnak némi gyanakvásra, a beszédet követő hetekben az amerikai diplomácia valóban tőle nem várt lépéseket tett. Több nyugati és arab napilap színfalak mögötti tárgyalásokról számolt be, illetve arról, hogy Barack Obama kétéves menetrendet állított fel a közel-keleti béke megteremtésére. George Mitchell közel-keleti főtárgyaló eközben eredményes körutat tett a térségben, úgy tűnik tehát, hogy a közel-keleti konfliktus történetében tán először, Washington valóban elkötelezett az igazságos béke megteremtése mellett.

Az izraeli vezetés láthatóan érzi is a szelek változását. Obama után pár héttel Benjamin Netanjahu szintén beszédet mondott. Ez a maga nemében szintén történelmi momentum volt, hiszen az izraeli miniszterelnök életében először ismerte el nyilvánosan a palesztinoknak az önálló államra való jogát. Az örömbe persze üröm vegyült. Netanjahu kikötötte ugyanis, hogy az önálló palesztin államnak nem lehet saját hadserege, légterét nem ellenőrizheti és ami a legszigorúbb feltétel: kormányának le kell mondania a környező és világ távolabbi országaiban élő menekültek hazatérési jogáról.

A beszéd belföldön igen nagy sikert aratott. Közvélemény-kutatók szerint Netanjahu népszerűsége közel duplájára nőtt, a palesztin fél ezzel szemben kritikák tömegét zúdította Netanjahura, még a korábban Izrael-ügyében igen óvatos, de Obama beszédétől felbátorodó Szaúd-Arábia és Egyiptom is elégtelennek nevezte a Netanjahu által tett engedményeket.

Miközben a diplomaták szócsatát vívnak, más frontokon tényleges harcok dúlnak. Iránban választásokat tartottak, melyből fölényesen az eddig kormányzó, ellenfelei által radikálisnak mondott Mahmúd Ahmadinezsád került ki győztesen. Vetélytársa, Mir Hosszein Múszavi és hívei csalást kiáltottak, Teherán utcáin pedig zavargások robbantak ki. Barack Obama pedig – ismét csak sokak meglepetésére – tartózkodott attól, hogy állást foglaljon a választások eredményéről. Ez persze valójában ésszerű döntés volt. A két iráni jelölt csak retorikájában különbözik egymástól. Mind a kettő az iszlám rend híve, és mindketten kiállnak az ország atomprogramja mellett. És bár egy reformerek vezette Iránnal könnyebben szót értene az amerikai diplomácia, annak is megvannak viszont az előnyei, ha radikálisok kormányoznak Teheránban.

A térség másik középhatalma, a szunnita Szaúd-Arábia ugyanis potenciális vetélytársként tekint a síita és perzsa Iránra, és tőle való félelmében hagyományosan az Egyesült Államoktól vásárol fegyvert. Egy Ahmadinezsád vezette Irán rémképe minden bizonnyal újabb lökést adna ennek a barátságnak, így Washington továbbra is biztos lehetne Rijád hűségében. És ugyan az amerikai külpolitika az iráni események ügyében nem tört lándzsát, kihasználva a választások körüli felfordulást, átfogó diplomáciai offenzívát indított a Közel-Keleten.

Az Obama-beszéd után egy héttel az amerikai kormány közel-keleti főtárgyalója Irán egyik fő szövetségeséhez, Damaszkuszba látogatott el. Ez pedig fontos momentum volt, hiszen Szíria közismerten nagy támogatója a palesztin Hamásznak és a libanoni Hezbollahnak is, melyeken keresztül közvetett nyomást gyakorol Izraelre és a térség politikai eseményeire. George Mitchell Bassár al-Aszad elnökkel folytatott tárgyalásán a békefolyamatok alapvető szereplőjének nevezte Damaszkuszt, és felvetette az érvényben lévő amerikai szankciók feloldásának lehetőségét is. A szír vezetés szeme fel is csillant. A gazdasági válság ugyanis Szíriában már hosszú évekkel azelőtt megkezdődött, hogy a világban még akár csak híre felröppent volna. A 25 százalékos inflációval küzdő Irán pedig – bár minden tőle telhetőt megtesz – gazdaságilag aligha van szövetségese segítségére.

A szunnita Szíriát ráadásul egy alavita politikai elit irányítja, amelynek legfőbb célja saját hatalmának megőrzése. Amennyiben a Bassár al-Aszad vezette rezsim kellő garanciákat kap erre az Obama-kormányzattól, akkor – de csakis akkor – minden bizonnyal hajlandó lesz sutba dobni Irán barátságát. Különösen, ha Szíria visszakapja a Golán fennsíkot és a nemzetközi embargók feloldásával felpezsdül a kereskedelem. A közvetett jelek arra utalnak, hogy Mitchell útja jó kezdet volt.

Az iráni voksolással egy időben ugyanis az évek óta belpolitikai káosszal küzdő Libanonban is választásokat tartottak, ahol az Amerika- és Szaúd-Arábia-barát szunnita, keresztény és drúz pártokból álló „Március 14.” koalíció nyert, míg Szíria és Irán által támogatott, Hezbollah-vezette tömörülés háttérbe szorult. A síita párt és szövetségesei pedig – sokak meglepetésére – sportszerűen elismerték a vereséget és gratuláltak a győzteseknek. A szír rezsim ezúttal tehát valami okból nem érezte szükségét annak, hogy libanoni kliensén keresztül éreztesse közel-keleti státuszát. A libanoni választásokat a Gázát uraló, nem hivatalos források szerint a Hezbollahhal aktívan együttműködő Hamász is demokratikusnak nevezte.

A Hamász ügyének rendezése szintén csak a Szíriával való viszonyok rendezése után válhat valóra. Az iszlamista szervezet mindenesetre már bejelentette, hogy a békefolyamatok csakis akkor lehetnek sikeresek, ha Washington őket is bevonja a tárgyalásokba. Ezt a békát azonban Obama egyelőre még nem volt hajlandó lenyomni izraeli szövetségesei torkán. Jimmy Carter volt demokrata elnök viszont látogatást tett a Gázai övezetben, ahol menekülttáborok és rommá lőtt épületek meglátogatása után kijelentette: „Az izraeliek úgy bánnak a palesztinokkal, mint az állatokkal.”

A hangzatos izraeli retorika ellenére persze hiba lenne azt hinni, hogy Netanjahu és társai egyértelműen Hamász-ellenesek. Izraelnek – bármilyen furcsán is hangzik elsőre – cseppet sem érdeke a Hamász elpusztítása. Egyrészt amíg a palesztinok megosztottak, addig a békefolyamatok is szükségszerűen csúsznak, ami idő alatt illegális zsidó telepek egész sora nőhet ki a földből. Másrészt az iszlamista szervezet valójában komoly politikai fegyvert jelent Tel-Aviv számára. A Hamász gyakorlatilag az Egyiptomban és számos más arab országban betiltott Muszlim Testvérek nevű szervezet palesztin tagozata, mely ideológiáját tekintve élesen szemben áll a jelenlegi egyiptomi, illetve jordán rezsimmel, és kritikusan áll a szaúdi rendszerhez is. A Hamász ugyanakkor szunnita ellenálló csoportként olyan vallásilag is legitim népszerűségnek örvend a szunnita arab világban, amilyet a szintén arab, de síita Hezbollah soha nem lesz képes kivívni magának. A Hamász így tökéletesen alkalmas arra, hogy Izrael rajta keresztül tartsa sakkban az arab rezsimeket, melyek egykor el akarták pusztítani.

A Hamász tehát szükségszerűen részese lesz az átfogó közel-keleti rendezésnek. Addig is minden jel arra mutat, hogy – Obamának hála – a palesztin ügyben eddig passzív arab rezsimek vitorlájukban amerikai széllel könnyen a palesztin és arab ügy élharcosaivá válhatnak, ezzel belpolitikailag és regionálisan is tőkét kovácsolva maguknak. Mellesleg ezzel a vallási szélsőségesek is elvesztenék legfőbb ideológiai vesszőparipájukat. Az, hogy az általuk „zsidóknak és kereszteseknek” nevezett erők Afganisztánban továbbra is muszlimok ellen harcolnak, aligha szolgáltatna kellő ideológiai alapot a globális dzsihádra. A kopár, pastuk lakta afgán hegyvidék a muszlimok által is szent városként tisztelt Jeruzsálemmel szemben semmiféle szakrális jelentőséggel nem bír. Ha pedig – ahogyan az Obama is szeretné – az afganisztáni misszióból tekintélyesebb muszlim országok, így Szaúd-Arábia és Egyiptom is kivennék részüket, a hadjárat egészen más politikai színt kaphatna. Ehhez azonban először elengedhetetlen a palesztin helyzet rendezése. Ezt a jelek szerint Obama elnök is tudja.

Ráadásul az Egyesült Államoknak jelenleg nagyobb szüksége van az arab világra, mint tán valaha. A Shanghai Együttműködési Tanács múlt heti ülésén a Kínát, Indiát, Oroszországot, Iránt és számos közép-ázsiai hatalmat felsorakoztató fórumon az orosz és iráni vezetők felvetették, hogy az ázsiai hatalmakat tömörítő szövetség országainak alternatívát kellene találniuk a kőolaj dollár-alapú elszámolására. Ha ez bekövetkezne, az amerikai gazdaság könnyen padlóra kerülne.

Washingtonnak tehát szüksége van a kőolajtermelő arab országok barátságára. Ráadásul az arab országok bevonásával Washington csökkenteni tudná európai partnerei orosz energiától való függőségét. Ezzel pedig saját befolyását is növelné az öreg kontinensen. Az Egyesült Államok, Európa és az arab világ így egy érdektömbbé válhatna.

Sayfo Omar