A brit The Economist ma megjelent számának címlapja szinte egy az egyben másolata az amerikai Time magazin majdhogynem napra pontosan egy hónappal ezelőtti kiadásának, csak annál vérszegényebb grafikai megoldással.

Képernyőfotó: economist.com

A Time magazin 2018. május 14-ei számának címlapján is Orbán Viktor, Vlagyimir Putyin, Rodrigo Duterte és Recep Tayyip Erdoğan szerepeltek, a kapcsolódó eszmefuttatás pedig „Az erős emberek felemelkedése” címet viselte.

A The Economist ugyanezt a négy politikust már – szó szerint – vörösre festette, és láthatóan mindent megpróbáltak, hogy még inkább ördögivé tegyék őket, hiszen a címlaphoz tartozó cikk a rettentő vészjósló „Hogyan forgatják fel az erős emberek a demokráciát” címet kapta. 

A hetilap honlapján teljes egészében elérhető címlapsztori, amelynek a végtelenül nagyképű „Hogyan hal meg a demokrácia: Leckék a gyenge államok erős embereitől” címet adták, nem a címlapon szereplő politikusok kritikájával indít, hanem gyorsan odaszúr az amerikai és a kínai elnöknek, bár azt nem tudjuk meg, mióta lett Kína a demokrácia fokmérője.

Az írásból aztán megtudjuk, hogy nagy a baj: saját kutatásuk adatai alapján a demokrácia nyolcvankilenc országban gyengült az elmúlt évben, és mindössze huszonhétben erősödött. Ha ez nem elég, már csak az amerikai fiatalok egyharmada érzi úgy, hogy „létfontosságú” dolog demokráciában élni. Sőt, emeli ki az ismeretlen szerző, egymás után jelennek meg cikkek olyan címekkel, mint „Hogyan ér véget a demokrácia” vagy „A nép és a demokrácia harca”. Ezzel már biztosan mindenkit meggyőztek: kétség sem férhet ahhoz, hogy hatalmas baj van, ha arról cikkeznek, hogy hatalmas a baj.

Méghozzá azért, mert a „gyermekkorú demokráciákat” gyorsan alá tudják ásni az „erős emberek”. Mert ezekben az államokban még nem tudott megerősödni a demokratikus intézményrendszer, ami a felnőtt demokráciákban még „a leginkább hataloméhes elnököt” is határok közé szorítja. Hatalmas hát a baj.

Ha valaki még mindig nem értené, miért olyan hatalmas a baj, továbbolvasva megtudhatjuk, hogy ezekben a már-már középkori államokban négy lépésben rombolják le a demokráciát az erős emberek. 
Az első lépésben még egy őszinte, a tömegektől jövő elégedetlenséggel találkozhatunk, ami a politikai elitet illeti. Példaként itt van Magyarország, amelynek először „a gazdasági válsággal kellett megküzdenie”, majd rettentően megijedtek az emberek attól, hogy „szíriai migránsok hadai vonultak végig az országon Németország felé tartva”. Persze amikor ez utóbbi történt, már Orbán Viktor harmadik kormánya volt hatalmon, így az okfejtés egy picit olyan, mint amikor a gombhoz varr kabátot az ember lánya, de ezen lendüljünk is túl, hiszen rögtön itt van a demokrácia lerombolásának második lépése, amikor is a már lassan kialakulóban lévő erős ember megnevez egy ellenséget, hogy a dühös szavazóknak legyen kire haragudni. Putyin nyugati összeesküvésekről beszél, Orbán Viktor Soros Györgyre orrolt meg. Holott mindannyian tudjuk, hogy Soros lényegében csak egy hologram. 
Azután, hogy a félelmet és elégedetlenséget kihasználva ezek az erős emberek hatalomra jutnak, harmadik lépésben elkezdik legyilkolászni a sajtószabaságot, a független bíróságokat és „a többi intézményt, amelyek a liberális demokrácia ‘liberális’ részét jelentik”, mindezt „a nép ellenségei legyőzésének nevében”, úgyhogy itt már egészen hatalmas a baj, sokkal hatalmasabb, mint a cikk elején gondolhatta volna a gyanútlan olvasó. Méghozzá azért, mert „az ‘illiberális demokrácia’ ezen szakaszában (…) az erős emberek még mindig úgy tehetnek, mintha demokraták lennének, hiszen nagyjából szabad választásokon nyernek”. 
Aztán minden bajok leghatalmasabbika a negyedik lépésben következik el, amikor is „a liberális intézmények elpusztításával bekövetkezik a demokrácia halála”. Befogják a független választási megfigyelők száját, börtönbe zárják az ellenzékieket, sőt, akár még alkotmánymódosítást is végrehajtanak! Ennél hatalmasabb baj soha nem következhet.

És bár a baj hatalmas, azért talán még sincs minden veszve, nyugtatja meg olvasóit az anonim elemző és főállású demokráciaféltő. Indiában már hetven éve tombol a demokrácia, Botswanában pedig fél évszázada (esetleg ez a csodás ország is lehetne egy célpontja a jobboldali győzelem lehetőségétől a külföldre költözéssel fenyegetőző progresszívoknak), Örményországban az NGO-k vezetésével éppen most tört ki a demokrácia, de még Dél-Afrikában is elűzték a hatalomból az erős embernek készülő (de az erős ember diplomát végül megvédeni nem tudó) Jacob Zuma elnököt az elmúlt év decemberében (bár a fehér farmereknek mostanában nem biztos, hogy olyan jó ott).

Az ezen a ponton már végképp nehezen komolyan vehető cikk utolsó részéről érdemes még szót ejtenünk, hiszen abból megtudhatjuk (mert már nagyon szerettük volna), milyen tanulságokat vonhatunk le a hatalmas bajból. „A legfontosabb az, hogy az intézmények igenis számítanak. (…) Ami azt illeti, a független bírák és kíváncsiskodó újságírók a demokrácia első védvonalát képezik. Az adományozóknak és az NGO-knak meg kell duplázniuk a törvényesség és a sajtószabadság érdekében tett erőfeszítéseiket, bár az autokraták elkerülhetetlenül azzal vádolják majd meg őket, hogy külföldi ügynökök”. Ezen túl igenis mindenki értse meg, hogy a demokrácia legyilkolását „opportunista erős emberek vezetik”, és nem arról van szó, hogy „a szavazók magukénak érzik az illiberális ideológiát”. Ha valaki mégis így érezne, annak már az érzéseivel is hatalmas a baj és jobban tenné, ha másképp érezne. A megtanulható leckék sorát aztán az zárja, hogy bár Donald Trump (aki nem szerepelt a címlapon, de nélküle mégsem lehet teljes egy erős emberekről szóló cikk egy liberális lapban) erőfeszítéseinek lépten-nyomon gátat szabnak az erős amerikai intézmények, de ő ettől még semmibe veszi a demokratikus normákat azzal, hogy „állandóan hazudik, és diktátorokkal haverkodik”.

„A demokrácia halálról szóló beszámolók rettentően eltúlzottak. De a ‘valaha volt legkevésbé rossz rendszer’ bajban van. Szüksége van védelmezőkre”.

Mi pedig addig kérünk egy kávét.