Utánuk a vízözön

Mintegy 700 ezer ember ivóvízellátását veszélyezteti a Nova Kahovka-i víztározó gátjának a tönkretétele. A víztározó ezzel gyakorlatilag megsemmisült, 28 nyílásából 14 szakadt át, és romba dőlt az irányítóteremnek és a turbinaszigeteknek helyet adó főépület is. A vízerőmű működőképessé tételéhez hasonló léptékű beruházásra lesz szükség, mint amekkora a gát megépítése volt 1950 és 1956 között. A létesítmény a maga 357 megawattos kapacitásával és 1,4 terrawattórás energiatermelésével az ukrán gazdaságban is komoly tényező, a kiesés azonban nincs hatással az energiaellátásra. Az erőművet ugyanis már tavaly márciusban elfoglalták az oroszok, és október óta nem működött.

Azt mondják, a gát eleve töltött fegyver, és ez a fegyver a háborúkban bizony nemegyszer el is sült. Így Kürosz perzsa király Kr. e. 539-ben az Eufrátesz ideiglenes elterelésével hatolt be a bevehetetlennek hitt Babilonba. De az elárasztást mint a védekezés extrém módját többször alkalmazták a középkorban a Németalföldön is a spanyolok elleni szabadságharcban. A II. világháborúban ugyanitt a németek robbantották fel a holland gátakat, de gond nélkül nyúltak ehhez az eszközhöz a szövetséges erők is, az amerikaiak Antwerpen elfoglalásának biztosítására, míg a britek így próbáltak csapást mérni a német hadiiparra. A visszavonuló szovjet csapatok 1941-ben éppen a Dnyeperen repítették a levegőbe Európa akkor legnagyobb vízi erőművét és lassították le vele a német hadsereg előrenyomulását. Később ugyanezt megtették a németek is. 1977, a genfi egyezmény kiegészítése óta a gátak, védművek elleni támadások az atomerőművek elleni akciókhoz hasonlóan egyértelműen háborús bűncselekménynek minősülnek, ha a polgári lakosságot is veszélyeztetik. Ennek ellenére az 1980-as években az Irak és Irán közötti háborúban használta mindkét fél a vizet fegyverként, de robbantott gátat később az Iszlám Állam is. A mostani orosz–ukrán konfliktusban sem a kahovkai az első ilyen eset. Az orosz invázió első napjaiban az ukránok Kijev védelmében a főváros mellett Irpinynél robbantottak fel egy gátat, míg az oroszok tavaly szeptemberben a Donbaszban nyúltak taktikai célból ehhez az eszközhöz, majd a napokban a Mokri Jali folyón található kisebb gát eltüntetésével nehezítették az ukrán előrenyomulást.

A kahovkai gát átszakadásával – feltehetően elpusztításával – azonban ismét szintet lépett a háború. Tavaly ősztől egyre gyakoribbá, mondhatni általánossá váltak a kritikus infrastruktúra elleni támadások. Moszkva rakétacsapásokkal szisztematikusan rombolta az ukrán energetikai rendszert, de nem riadt vissza ettől az eszköztől Kijev sem az orosz hátországban. Kiemelkedik az ilyen jellegű akciók közül a krími híd elleni támadás. A Nova Kahovkánál történtek, majd rögtön utána a Togliatti–Odessza közötti ammóniát szállító, a háború kirobbanása óta azonban már nem működő ipari vezeték – egyébként Európa legnagyobb kapacitású ilyen csőrendszere – elleni támadás azonban újabb tabukat döntött le. Míg a víztározó ellehetetlenülése teljes nagyságrendekkel veti vissza az ukrán gazdaságot, az ammóniavezeték kilövése a gabonaexportról kötött megállapodást veszélyezteti.

Hogy pontosan mi is történt, azt egyelőre elfedi a háború köde. Nem segíti a tisztánlátást az információs téren dúló harc sem, így miközben egymást érik a magabiztos, főképp az oroszokat felelőssé tevő kijelentések, jelenleg még azt sem tudjuk, hogy a gátat felrobbantották-e, rakétával lőtték ki, vagy a korábbi támadások következtében megsérült létesítmény egyszerűen nem bírta tovább a terhelést, a támadásokat, és átszakadt.

Így aztán több verzióval és azok kombinációjával kell számolnunk. Egyik mellett sincsenek megdönthetetlen bizonyítékok, így aztán inkább csak a képességeket és a lehetséges érdekeket számba véve valószínűsíthetjük, hogy ki is állhat a történtek mögött.

Azon már meg sem lepődhetünk, hogy a nyugati információs buborékban a legtöbben Moszkvát látják, láttatják a történtek mögött. E narratíva szerint azután, hogy az orosz erők kivonultak Herszonból a Dnyeper jobb partjáról, egy esetleges ukrán átkelés megakadályozására felrobbantották az Antonov-hidat, és aláaknázták a kahovkai gátat, amely egyébként útként is szolgált, de meg kell jegyezni, hogy a gáthoz tartozó közúti híd már legalább tavaly augusztus óta járhatatlan volt. Ám ha tényleg az oroszok robbantottak volna, akkor a gát alapja is sérült volna, míg most a károk jórészt a zsilipeket, zsilipkapukat, túlfolyókat magában foglaló felépítményben keletkeztek. Egy olyan robbanás, amelyet állítólag a norvég szeizmológusok is észleltek, sokkal nagyobb árhullámot és pusztítást okoz, és a keletkezett rés mélysége is nagyobb lenne. De az sem igazán érthető, hogy amennyiben az oroszok el akarták árasztani a Dnyeper alsó folyásának partvidékét, akkor miért nem nyitották ki a zsilipeket? Megtehették volna, ráadásul így későbbre is megőrizték volna az ellenőrzést a víztározó szabályozása, ergo fegyverként használata felett. De az sem tűnik logikusnak, hogy az áradással elsodortassák az aknamezőket, a saját bal parti védműveik egy részét, valamint a Moszkva által Oroszországhoz csatolt területek lakosságát, települések sorát veszélyeztessék. Arról nem is beszélve, hogy a Krím vízellátása így újra kérdésessé válik.

Ugyanakkor tény, hogy katonai értelemben rövid távon inkább az orosz félnek kedvez az új helyzet. A Dnyeperen átkelve Herszon irányából egy ideig biztosan nem lehet támadást indítani, az eláztatott folyópart lehetetlenné teszi. Moszkva így lerövidítette a frontot, hiszen innen pár hétig biztosan nem kell támadásra számítania. Itt jegyezzük meg, hogy jelenleg a jobb parton nem is volt erre alkalmas ukrán erő, így a történtek nincsenek igazán nagy hatással a jelenlegi ukrán hadműveletekre. Ugyanakkor egy darabig átcsoportosítani sem lesz érdemes ide, így egy kreatív húzás lehetősége kiesett. Az ukránoknak újra fel kell térképezni az orosz vonalakat is, hiszen az áradás teljesen átrendezte a terepet. Ráadásul elmosta az ukránok által elfoglalt kis szigeteket is. Középtávon az oroszoknak is újra ki kell építeni a védvonalakat, hiszen a nyár végére feltehetően innen is lehet majd támadni.

Azok az érvek nem állják meg a helyüket, hogy az ukrán fél eleve nem lehet felelős a történtekért, hiszen rakétákkal nem lehet ekkora kárt okozni a gátban. Először is, egy a The Washington Postnak adott december végi interjú igazolja, hogy az ukrán haderő még próbacsapást is végrehajtott HIMARS rakétatüzérséggel a kahovkai gát egyik zsilipjére, három lyukat ütve a fémszerkezeten. Tehát készültek egy ilyen eshetőségre. Az ukrán politikai és katonai vezetés ráadásul több alkalommal fenyegetőzött is a gát, valamint a hozzá tartozó tározó megsemmisítésével. De nemcsak fenyegetőzött, hanem az elmúlt egy év során 130 alkalommal lőtte is magát a gátat és környezetét, aminek során több mint 500 tüzérségi lövedék csapódott be. Egy diverzánsakcióhoz még külföldi tervezési segítséget is kapott volna, mint az amerikaiaktól a zaporizzsjai erőmű támadásakor, vagy a britektől az orosz területek elleni akciók során. De az is feltűnő, hogy az utóbbi időben a Dnyeper feljebb lévő szakaszain az általuk ellenőrzött gátak zsilipjeit megnyitva rengeteg vizet engedtek rá Kahovkára, és így másfél méterrel megemelkedett a tározó vízszintje.

Azt sem lehet kizárni, hogy ez a megnövekedett nyomás egy rakétacsapással összehangolva elegendő volt a megviselt gát átszakadásához. Mindehhez még hozzávehetjük azt is, hogy a jelenlegi körülmények között a gátat ellenőrző oroszok nem ügyeltek eléggé a létesítmény állapotára, így több tényező együtt vezethetett a gát átszakadásához. Egyértelmű bizonyíték tehát egyik verzióra sincs, és a kinek állhatott az érdekében logikai megközelítés sem vezet világos eredményre. A háború eddigi 15 hónapjának tapasztalata inkább ukrán akciót valószínűsít, hiszen Kijevnek a zaporizzsjai atomerőmű támadásakor sem voltak fenntartásai, míg az orosz fél a háború ilyen eszkalálása tekintetében látványosan óvatos volt. A hidak lerombolását például radikális ellenzéke már vagy egy éve számonkéri a Kremlen. De ez már inkább találgatás, így érdemes addig várni a végleges véleményformálással, amíg több kapaszkodót nem kapunk hozzá. A média és az elemzők – részben a közvélemény elvárásának nyomására – már így is sokkal többet találgattak, mint kellett volna. Arról nem is beszélve, hogy egyesek hitbéli kérdést csináltak ebből a tragikus történetből is. Ezt hagyjuk meg a politikának, így az igazságot a tragédia után néhány órával az ingujjából elővarázsoló Charles Michelnek.