Az iraki kivonulással Obama elnök egyik legfontosabb kampányígérete valósult meg. Nem túlzás állítani, eddigi elnökségének ez volt az első és egyetlen igazi áttörése. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a kivonulás legalább annyira köszönhető elődjének is. A 2011 augusztusáig való csapatkivonástól szóló memorandumot nem Obama, hanem még George W. Bush elnök írta alá és ugyancsak az előző adminisztráció alapozta meg a biztonsági és stratégiai feltételeket arra, hogy – legalábbis papírforma szerint – Irak újra az irakiaké legyen.

A kivonulás helyessége felől megoszlanak a vélemények. Az alakulatok hazahívásának időszerűségében az iraki hadsereg főtisztje is kételkedik. Babakir Zebari egy nyilatkozatban így fogalmazott: „Ha a kivonulásról kérdeznének, azt mondanám a politikusoknak, az amerikai csapatoknak addig itt kellene maradniuk, amíg az iraki hadsereg teljesen kész nem lesz 2020-ban.”

Az iraki vezetés – mielőtt még a szórványosan szervezkedő ellenállók szeme túlzottan felcsillant volna – gyorsan igyekezett cáfolni a meggondolatlan szavakat, bizonygatva, hogy az iraki hatóságok képesek lesznek fenntartani a békét és az egységet a békésnek és egységesnek egyre kevésbé mondható országban. A belpolitikai helyzet korántsem rózsás. A márciusi választásokon kialakult patthelyzet miatt az országnak gyakorlatilag nincs kormánya. Bagdad és a kurd autonóm területek viszonya fagyos, a lakosság egyre elégedetlenebb a közszolgáltatások gyatra színvonala miatt, a szunnita ellenállás pedig bár tartaléklángon, de továbbra is működik.

Kivonulás ide vagy oda, Irak továbbra is amerikai függésben marad, mind a haderő kiképzését, mind pedig a fegyverarzenál modernizálását illetően. Az országban lecövekelő külföldi kiképzők hosszú távú megbízatásra számíthatnak, amit az Iraki állam a továbbra is kezében lévő olajforrásokból fog finanszírozni. Az amerikai olajvállatoknak a megszálláshoz fűzött reményei ugyanis nem váltak valóra. A hadiiparnak viszont még legmerészebb reményeit is túlszárnyalják az előttük álló lehetőségek. A NATO – vagy legalábbis annak mintájára felépülő – békefenntartó erők minden bizonnyal még sokáig jelen lesznek az arab és kurd területek határvonalán.

A régi regionális középhatalmi szerepét visszanyerni kívánó Bagdad számára elengedhetetlen hadseregének állandó modernizációja. Az amerikai állam alkalmazásában álló, minimális becslések szerint hétezer fős magán biztonsági hadsereg és több tízezer hadügyi vállalkozó tehát továbbra is zsíros megrendelésekre számíthat.

Irak soha nem volt Obama háborúja. Az amerikai elnök számára sokkal inkább Afganisztán a becsületbeli ügy, amely évek múlva akár elnökségének egyik fő mércéje is lehet. Nincs ok kételkedni abban, hogy az amerikai vezetés tartani szeretné magát a megígért kivonulási tervezethez. Ez azonban nem lesz egyszerű. A síita, szunnita és kurd vezetőknek mind megvannak a maguk helyi stratégiai erőviszonyokból adódó motivációi, amelyek miatt érdekükben állna az amerikai jelenlét fenntartása. Nem beszélve arról, hogy egy baráti Irak Washington számára is hídfőállás lehet Irán ellenőrzésére. Mindezek fényében nem nehéz elképzelni, hogy 2012 augusztusára Obama talál valamiféle indokot, amellyel tovább odázhatja a végleges kivonulást.

Az iraki biztonsági helyzet alakulása mellett ráadásul távoli események is meghatározhatják Irak sorsát. Az első és legfontosabb minden bizonnyal az afganisztáni front alakulása. Ott azonban momentán semmi ok nincs optimizmusra. A helyzet napról napra romlik, a káosz pedig egyre nagyobb. A CIA azokat a hadurakat és politikusokat támogatja, akiket Washington korrupcióval vádol és az ország fejlődésének legfőbb kerékkötőiként nevez meg, a tálibok pedig már olyan tartományokban is felütötték a fejüket, amelyeket korábban a koalíciós erők uraltak. A felkelők gyakorlatilag akadály nélkül hajtanak végre támadásokat katonai és polgári célpontok ellen egyaránt. Minél inkább romlik az afganisztáni helyzet, annál nagyobb az indíttatás Obama számára az Irakból való kivonulásra.

Az amúgy is összetett képletet tovább árnyalja a pakisztáni helyzet. Az egyedüli muszlim atomhatalom történetének tán legsúlyosabb árvizeitől szenved, mely okán több mint 20 millió embernek kellett elhagynia otthonát. Az anyagi károk értéke meghaladja a hétmilliárd dollárt, s ez több, mint amit Washington az elkövetkező öt évben segélyként szándékozott folyósítani az országnak. A pakisztáni hadsereg így a jövőben aligha fogja átcsoportosítani egységeit a tálibok fellegváraként számon tartott afgán határ melletti észak-wazirisztáni területekre. Ami pedig azt jelenti, hogy az iszlamisták a határ mindkét oldalán meg fognak erősödni.

A másik, Irak sorsára nézve meghatározó faktort a palesztin–izraeli békefolyamat jelenti, amely a jelek szerint az elkövetkező évben az amerikai adminisztráció külpolitikai prioritásai közé fog tartozni. Bár Obamának sikerült új kezdőlökést adni a tárgyalásoknak, az elkövetkező év számos kockázatot rejt magában. Mahmúd Abbász gyengébb, mint valaha Benjamin Netanjahu, szélsőséges szövetségesei pedig előre kizárták a béketárgyalás olyan sarkallatos pontjait, mint amilyen Jeruzsálem megosztása. A novemberi amerikai időközi választásokig Obama elnök aligha lesz képes nyomást gyakorolni Izraelre. A leginkább realista remények szerint Netanjahu talán csendben beleegyezik a ciszjordániai telepek építésének tíz hónapra való befagyasztásába, hogy ezzel a tárgyalásokat életben tartsa.

Ha Obama képtelen lesz egymáshoz közelebb hozni a hat évtized óta hadilábon álló feleket, miközben az afgán helyzet tovább romlik, a mára elszórttá vált, de magát mégiscsak makacsan tartó iraki ellenállás új erőre kaphat.

Végül, de nem utolsósorban az iraki színtér alakulását az Egyesült Államokban zajló belpolitikai események is befolyásolhatják. Amerikában egyre erősödik az iszlámellenesség, amit leginkább a 2001 szeptember 11-én ledőlt ikertornyok közelébe tervezett mecsetépítés körüli botrány mutat. Felmérések bizonyítják, hogy az amerikaiak többsége nem tud különbséget tenni az iszlám mint vallás, illetve a terrortámadásokat elkövető szélsőségesek között. Több mint 20 százalékuk ráadásul továbbra is meg van győződve arról, hogy Barack Huszein Obama muszlim hitű, közel ugyanennyien pedig azt gondolják, hogy nem is amerikai születésű. Ha a republikánus stratégák úgy döntenek, hogy a novemberi időközi választásokra készülve kijátsszák a „muszlim kártyát”, az minden bizonnyal az amerikaiak iszlámellenességének erősödéséhez fog vezetni. Ez pedig a közel-keleti radikálisok megerősödését eredményezheti. A stabilitás érdekében így Obama rákényszerülhet a még Irakban állomásozó csapatok kivonásának elodázására. A jövő kiszámíthatatlansága ugyanakkor ellentétes hatást is kiválthat és a megoldhatatlan probléma feladására – így a kivonulási menetrend tartására is – ösztönözheti az amerikai vezetést.

Jelenleg tehát lehetetlen megjósolni Irak sorsának alakulását. Az azonban biztos, hogy az amerikai jelenlét és így az ország jövője sokkal inkább az afgánok, palesztinok, izraeliek és amerikaiak kezében van, mint az irakiakéban.

Sayfo Omar