Eltűnőfélben van az angolszász dominanciára és annak technológiai fölényére épülő mintegy 200 éves világrend, mondta Orbán Viktor a múlt heti soproni kormányülésen. A magyar miniszterelnök az első magyar politikus, aki ezt ilyen világosan és nyíltan kimondja. Ez pedig vélhetőleg és remélhetőleg paradigmaváltást is jelent Magyarország gazdasági és külpolitikai kapcsolatrendszerét illetően.

Ez a 200 éves angolszász (vagy legalábbis annak látszó) világrend sosem látott válságba taszította a földgolyót: felbomlasztotta, szétzilálta és atomizálta a szerves társadalmakat, a szakrális igazodási pontokat szélsőséges individualizmussal és materiális javak hajszolásával váltotta fel, és ezáltal egyre fokozódó tempóban kizsigerelte a természeti és emberi erőforrásokat, ráadásul az anyagi javak előállítása és az elszámolásukra hivatott pénz mögül eltűnt a fedezet, így felértékelődött a nagyközönség előtt rejtett mechanizmusokkal működő nemzetközi pénzhatalom szerepe, hiszen ez folyósítja a családokat és államokat egyaránt hosszú távú függésbe vonó hiteleket.

Itt most nincs hely részletekbe menően kifejteni az említett mechanizmusokat, de nagy vonalakban azért érdemes tisztában lenni velük. Eszerint a nemzetközi pénzhatalom az élet számos területén kiépítette intézményi hadállásait, melyek látszólag függetlenek egymástól, mi több, gondosan ügyelnek arra, hogy köztük az összefüggés, az érdekazonosság, cselekedeteik összehangolása lehetőleg rejtve maradjon. Tevékenységük azonban szinergikus, és eredménye nagyon is kézzelfogható. Ide tartozik az információs csatornák, a tudatformáló terek: a média, a szórakoztatóipar, az oktatás, a kultúra világának megszállása, melyek segítségével szabályosan átprogramozták a korábban bizonyos szerves rend szerint élő embert. Ma már kevesen tartják szem előtt a jövőt, a szabadság hamis illúziója nyomán a carpe diem szemlélete uralja a nyugati civilizációt, ennek eredménye az is, hogy e civilizáció embere tudattalanul felszámolja önmagát, amennyiben egyre kevésbé tartja fontosnak biológiai reprodukcióját.

A szisztematikus tudateltérítés nyomán a nyugati embert leszoktatták a tervezésről és a felelősségről. Helyette vágyakat, igényeket ébresztettek fel benne, melyek kielégítését is megszervezték az egészséges szükségleteket messze meghaladó iparszerű fogyasztás intézményeinek felállításával. Olyan létforma iránt gerjesztettek ellenállhatatlan vágyat, melynek fenntartása meghaladja az egyes egyének és a közösségek erőforrásait. Hogy ez a létforma legalább egy ideig mégis fenntartható legyen, a nemzetközi pénzhatalom erre hivatott intézményei hiteleket nyújtanak, miután már saját kezükbe vették a valóságos fedezettől (munkától, megtermelt javaktól) megfosztott, virtuálissá lett pénzt, ami ezáltal kizárólag az adott rendszeren belül képvisel értéket, olyat, amilyet a marionettbábuk épp bemondanak. Így épül lassan az emberi lét fedezet nélküli hitelekre, egyéni és állami szinten egyaránt.

A nyugati civilizáció első számú elszámolóeszköze ma az amerikai dollár. Ezt az 1913-ban alapított Federal Reserve nevű magánbankláncolat bocsátja ki és adja kölcsön kamat ellenében az amerikai államnak használatra. Ebből máris megállapítható, hogy a mindenkori amerikai elnök teljes egészében kiszolgáltatott e magánbankláncolatnak, hiszen a legfőbb gazdaságpolitikai eszköz fölött nincs szuverén hatalma. Ezek után semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy Franklin D. Roosevelt elnök 1933. április 5-én minden Amerikában élő embert arra kötelezett, hogy 1933. május 1-jéig beszolgáltassa a birtokában lévő aranyat a Federal Reserve számára. Aki ellenszegült, akár tíz év börtönt kockáztatott. A magánszemélyek aranybirtoklását tiltó rendelet az 1970-es évek végéig érvényben volt.

Ez azt jelentette, hogy az amerikai emberek abszolút kiszolgáltatottá váltak a Fed által kibocsátott dollárnak, ami mögött 1971 óta nincs aranyfedezet. Vagyis ekkortól gyakorlatilag hazárdjáték folyik a dollárral, melynek mennyisége és értéke is a nemzetközi pénzhatalom akaratától függ. Így épült szép lassan mindent eluraló módon a nyugati civilizáció a fedezet nélküli pénzre. A lufi nak pedig törvényszerűen ki kellett pukkadni. A kérdés csak az volt, mikor és milyen következményekkel.

Mivel a nemzetközi pénzhatalom urai nem ostobák, okkal feltételezhető, hogy nem sodródnak az eseményekkel, hanem irányítják azokat, hogy a kipukkanás számukra minél kisebb veszteséget okozzon, és inkább mások essenek áldozatul. Ennek megnyilvánulása az a spekulációs hadjárat, amit e pénzhatalom intézményei (hitelminősítők, úgynevezett befektetők, hitelezők és így tovább) folytatnak jelenleg az Európai Unió tagállamai és az euró ellen. A cél elég nyilvánvaló: miután Európa népei körében az utóbbi évtizedben egyre erőteljesebben tört fel az elnyomott nemzeti identitás iránti vágy, és ebből fakadóan az európai társadalmak nemzeti érdekeiket gazdasági téren is kezdték felismerni, ráadásul a világ legerősebb gazdaságának státusa felé törő kínai birodalom megállíthatatlannak látszik, továbbá az Európa keleti felét jelentő Oroszországot minden mesterkedés ellenére nem sikerült összeugrasztani olyan hatalmakkal, mint Németország, Olaszország vagy Franciaország, az angolszász (vagy annak látszó) dominanciájú nemzetközi pénzhatalom lépéskényszerbe került, mert befolyása lassan elkezdett visszaszorulni.

Így hát az Egyesült Államokból elindult úgynevezett hitelválságot (ez is olyasféle ajándék a tengerentúli birodalomtól, mint a filoxéra és a krumplibogár) átlendítették Európa területére, amennyiben a Nemzetközi Valutaalap, illetve az úgynevezett hitelminősítők nagy hirtelen sikítófrászt kaptak egyes EU-tagországok államadósságától. Pedig ezek az adósságok eddig is léteztek, mégis elevickéltek valahogy a görögök is. A dominóeffektus mindenesetre beindult, és most már az Európai Unió brüsszeli vízfeje a legnyíltabb központosítást, vagyis az Európai Egyesült Államok létrehozását ajánlgatja receptként. Csakhogy az EU-bürokráciát réges-rég megszállta a nemzetközi pénzhatalom, jelesül az amerikai székhelyű Goldman Sachs befektetési bank (és e minőségében világhatalmi tényező).

E konglomerátum embere Mario Draghi, az Európai Központi Bank új elnöke, és hozzá kötődik a választás nélkül, puccsszerűen hatalomba ültetett olasz miniszterelnök, Mario Monti, illetve görög kollégája, az ugyanilyen módon székébe emelt Lukasz Papadémosz is.

Az Európai Egyesült Államok gondolata tehát voltaképpen nem más, mint a nemzetközi pénzhatalom európai hadállásainak megerősítése az emberek, népek, feje fölött történő hatalomkoncentráció által. Vagyis kvázi rendkívüli állapotról van szó, amivel persze együtt járnának olyasféle diktátumok, mint az egységesített adórendszer, a Brüsszelből vezényelt költségvetési politika Bukaresttől Berlinig, Stockholmtól Rómáig.

A képlet tehát ez: a skála egyik végén ott a nemzetek fölötti pénzhatalom a maga központosítási törekvéseivel, a másik végén pedig a nemzetállami függetlenség hívei helyezkednek el. Ez, mármint a teljes függetlenség ma Európában még az Európai Unión kívül is illúzió, ráadásul az vitathatatlan, hogy Európa országainak érdeke, mi több, túlélésük esélye a szoros együttműködés. E szempontból érthető Nicolas Sarkozy francia államfő és Angela Merkel német kancellár azon fölvetése, hogy az euróövezet országainak egyesíteniük kellene gazdaságpolitikájukat.

A „Merkozy”-javaslat azonban mégis tévút, mivel maga a közös pénz tévedésnek bizonyult. Az euróválság épp azért következhetett be, mert egyetlen fizetőeszköz ellen sokkal könnyebb spekulációs támadást indítani, mint sokféle valuta ellen. Az euró és a saját nemzeti valuták nagyjából úgy aránylanak egymáshoz hatékonyság szempontjából, mint a nemzeti valuták és a sok helyen működő helyi pénzek: diverzifikáltabbá teszik a rendszert, az egyes közösségek kisebb megrázkódtatásokkal képesek átvészelni válságokat, mert az ilyen elszámoló eszközök a termelés finanszírozását szolgálják. Az euró egyébként is fenntarthatatlannak tűnik hosszú távon, ezért hasznosabb lenne a kivezetésének mikéntjén gondolkodni, vagy legalábbis tartalékos állományba helyezni.

Ugyancsak a központosítás ellen szól, hogy az Európai Unió egyik gyakran hangoztatott elve a szubszidiaritás, vagyis azon elv érvényesítése, hogy a döntések minél inkább helyi szinten szülessenek meg. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy egészen más lelki beállítottságúak az északi népek, mint a déliek: más mentalitást, más kulturális örökséget, más életszemléletet és életritmust hordoznak, és ezeket erővel nem lehet összegyúrni. Az ideológiának végre kapitulálni kell a valóság tényei előtt.

A problémát nem a központosítás hiánya okozza, hanem a spekuláció eltűrése. A feladat tehát az lenne Európában, hogy a határok fölött mozgó spekulatív tőkét megregulázzák a kontinens államai. Ehhez viszont nincs szükség erőteljes központosításra, hanem gyors és fegyelmezett tárgyalások után egyszerűen be lehetne illeszteni egy erről szóló közös megállapodást például az Európai Unió alapokmányába, mely rendelkezik az úgynevezett négy alapszabadságról: a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásáról.

Még csak újdonságot sem kell kitalálni, kézenfekvő az 1981-ben Nobel-díjjal kitüntetett James Tobin nevét viselő gondolat, melyet az amerikai közgazdász 1971-ben dolgozott ki, miután a Federal Reserve megszüntette a dollár aranyfedezetét, s így gyakorlatilag a spekulánsok kényük-kedvük szerint változtathatták az amerikai valuta árfolyamát.

A Tobin-adó gondolata abból áll, hogy a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kivetett alacsony, alig 0,25 százalékos adó által fékezni lehet a spekulatív átutalásokat. A lényeg az ilyesféle tranzakciók megadóztatása, mértékén akár emelni is lehet.

Európa jövője tehát semmiképpen sem a központosítás, pláne nem a Goldman Sachs által megszállt brüsszeli vízfej által. A kibontakozás útja a gördülékenyebb, fegyelmezettebb együttműködés, a helyi szintek, kultúrák, gazdaságok megerősítése, hiszen az Európai Unió még ma is a világ legerősebb gazdasága. Ebből viszont az is következik – és erről valamiért nem beszélnek az EU-államok vezetői –, hogy ezt megvédelmezni is képesnek kell lenni. Vagyis nagy szükség volna egy európai haderőre.

Ma a kontinens biztonsága nagyban függ az angolszász (főképp amerikai) dominanciájú NATO-tól. Ez pedig, mivel az Amerikában székelő nemzetközi pénzhatalmi rendszer éppenséggel Európa betörésén fáradozik, több mint aggasztó. Sziklaszilárd önvédelmi képesség nélkül Európa a legragyogóbb gazdasági mutatók mellett is védtelen óriás. Ebből pedig újabb meggondolandó lépések következnek.

Oroszország nemrég kezdeményezte az Eurázsiai Unió létrehozását, és Moszkva azt sem rejtette véka alá, hogy ebben Magyarországot és Bulgáriát is szívesen látnák. A fölvetés több mint elgondolkodtató. Azt jelzi ugyanis, hogy Közép-Európa szerepe felértékelődik. Ezt pedig annak ismeretében érdemes értékelni, hogy jelenleg egy nagy geopolitikai inga-visszalendülésnek vagyunk tanúi: Európa, majd Amerika kelet felől termékenyült meg, s az elmúlt ezer évben a világhatalmi súlypont egyre nyugatabbra tolódott. Most viszont a folyamat megfordult, és már Európában sem Anglia, hanem jelenleg a francia–német tandem dominál, még ha nem is tudja magát teljesen függetleníteni mindattól, amit az angolszász (vagy annak látszó) dominancia jelentett és jelent.

A nemzeti akaratában talpra álló Oroszország és az emelkedő Kína pedig egyértelműen jelzi, hogy ismét kelet felé tolódik a súlypont. Ebben a helyzetben az Európai Unió egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ellenségként tekintsen Oroszországra.

A németek és a franciák ezt megértették, és ez volt jellemző Silvio Berlusconi Olaszországára is. Nabucco ide, rakétapajzs oda, a Déli Áramlat és az Északi Áramlat túlságosan fontos volt ahhoz, hogy feláldozzák az angolszász érdekek oltárán. Oroszország katonai nagyhatalom és gigantikus méretű felvevőpiac – és olyan mélyen, egyebek mellett az orosz ortodoxiában gyökerező konzervatív létszemlélet hordozója is, melyre ma nagy szükség van az identitását elvesztett Európában. Mivel az inga keletre leng ki, önsorsrontó botorság volna nem szorosra fűzni az együttműködést a nagy keleti birodalommal. Európában ma a Moszkva–Berlin–Párizs-tengely teremthet egyensúlyt a zűrzavart okozó New York–London–Tel-Aviv (hiszen Izrael ügye kiemelt fontosságot élvez a mindenkori amerikai és brit kormányok előtt) -tengely helyett. Ezen új európai tengelyen jelentős szerepe lehet egy aktív, kezdeményező Magyarországnak is.

De a geopolitikai újratervezés csakis akkor lehet eredményes, ha az lelki és szellemi megújulással, felszabadulással jár együtt. Mert Európa elsősorban egy ethoszt jelent, aminek hiánya egyben a valódi európaiság hiányát is jelenti.

Ágoston Balázs