– Amíg élek, az államadósságokkal kapcsolatban nem lesz közös európai felelősségvállalás – hangsúlyozta koalíciós partnerei előtt Angela Merkel német kancellár egy héttel a sorsdöntőnek mondott hétvégi uniós csúcs előtt. Legalábbis addig nem, amíg az unió központi szerveinek nem lesz lehetőségük közvetlenül beleszólni az így megsegített tagországok gazdaságpolitikájába.

Görögország, Írország, Portugália, legújabban pedig Spanyolország megsegítése nyomán a németeknek érezhetően elegük lett abból, hogy „hátukon cipelik” az eurózónát. Hisz az érintett országok, vagy azok bankjai fizetőképességének fenntartásához már legalább 400 milliárd euróval járultak hozzá a német adófizetők az Európai Központi Bank által kibocsátott válságkötvényeken keresztül.

A gyengék támogatásában túl sok partnerre nem számíthatnak a németek, hisz Olaszország és Spanyolország tekintetében az eurózóna harmadik és negyedik legnagyobb gazdasága is a segítségre szorulók közé esett. S a költségvetési egyensúly megteremtésében nem jeleskedik a második legnagyobbnak számító Franciaország sem, amely tavalyelőtt 7, tavaly 5 százalékos államháztartási deficitet produkált, ráadásul a frissen hatalomra került szocialista elnök, Francois Hollande épp növekedésösztönző ígéreteivel nyerte meg a választást. A német lakosság 70 százaléka immár ellenzi a bajba jutott eurótagállamok megsegítését, 40 százalékuk pedig egyenesen felhagyna a közös valuta használatával.

Olasz és spanyol zsarolás

Miközben Európa szekere immár keservesebben döcög, a sebességet tovább lassítja a hosszú távú célokban erősödő széthúzás. Franciaország elvesztésével a szorosabb uniót és fegyelmet követelő tagállamok tábora lényegében Németországra, a skandináv és a Benelux-államokra (valamint támogató csendestársként talán még Ausztriára, Szlovéniára) apadt. S velük szemben áll szinte mindenki más: a hagyományosan lazább felfogású déli, s a frissebben csatlakozott kelet-európai államok többsége. Rég indult rosszabb esélyekkel a német politika, mint a jelenlegi csúcson, noha elemzők régóta hangoztatják: csak Brüsszel jogosítványainak kiterjesztése, a közös adópolitika, a bankrendszer egységesítése, az uniós deficitcélok betartatása, vagyis a sokkal szorosabb gazdasági együttműködés teheti újra versenyképessé az Európai Uniót a világgazdaságban.

A politikai érdekek azonban ezúttal is szétverték a gazdaságiakat. Németország rendkívüli gazdasági fölényét ezúttal sem tudta politikai tőkévé konvertálni – érvényesült a papírforma, vagyis minden marad a régiben. Az olaszok és a spanyolok ugyanis rögtön a megbeszélések elején jelezték: csak akkor támogatnak bármiféle hosszú távú csomagot, ha azonnali segítséget kapnak jelen finanszírozási problémáik megoldásához. Az olasz államkötvényeket ugyanis már csak 6, a spanyolt pedig 7 százalékot meghaladó hozam mellett hajlandók megvásárolni a befektetők, amit hosszabb távon fenntarthatatlannak – vagyis államcsődhöz vezetőnek – tartanak a szakemberek. Az így eltérített tárgyaláson végül engedni kényszerült a „fegyelmezett oldal”.

Négyszázmilliárd euróból felállították az ESM nevű új mentőalapot, amely közvetlenül bankokat is megsegíthet anélkül, hogy ez az adott tagállam adósságát növelné. Emlékezetes: Spanyolországot az elmúlt hetekben sorra minősítették le az intézetek, annak hírére, hogy a beharangozott 100 milliárd eurós bankmentő csomag jelentősen feltupírozza majd az államadósságot. A döntés jelentősége azonban nem csak az elszámolásban rejlik. Az így kihelyezett pénzekért ugyanis garanciát sem vállalnak az adott kormányok, vagyis ha a pénzintézetek mégsem tudnák visszafizetni azt, ugyanolyan elbírálás alá kerülnek, mint a piaci hitelezők kölcsönei. Ez azért kedvező, mert az elmúlt időszakban a piaci hitelkihelyezéseket súlyosan visszafogta az aggodalom, hogy fizetési problémák esetén az uniós intézményeknek elsőbbségi joguk van a tartozás behajtására.

A döntés eredményeként minden bizonnyal mérséklődnek (illetve péntek reggel már mérséklődtek is) az olasz és spanyol államkötvényhozamok, vagyis csökken a két ország csődkockázata. Mindez azonban épp abba az irányba viszi az uniós politikát, amit Németország ellenzett: az erősebb tagállamok újabb, még az eddiginél is bizonytalanabb megtérülésű pénzeket fektetnek a saját felelőtlenségük miatt gondokkal küszködőkbe.

Pénzért szuverenitást

A csúcs előtt a németek és a hollandok még azt az álláspontot képviselték: mielőtt ilyen gesztusokról egyezkednének, Brüsszel szerezzen jogosultságot arra, hogy valamilyen módon felügyeletet gyakorolhasson a megsegített országok gazdaságpolitikája fölött. Erre az igényre legutóbb épp az olasz példa szolgáltatott okot.

Tavaly novemberben, az államcsőd fojtogatásában hatalomra került olasz szakértői kormány jelentősen emelte a nyugdíjjogosultsághoz szükséges szolgálati időt. Később azonban, amikor az Európai Központi Bank beavatkozása csökkentette Olaszország veszélyeztetettségét, az olaszok már nem hajtották végre a beígért munkaerő-piaci reformokat. De hasonló tapasztalatokat szerzett Európa Görögországgal is, amely államadósságának felét reformígéretekért cserébe elengedték, ám a görög kormány szűk félévvel később már „újra szeretné tárgyalni a feltételeket”. A hasonló visszakozások elkerülése érdekében tehát Merkelék azt kívánták: a segítségért cserébe az érintett kormányok mondjanak le nemzeti szuverenitásuk egy részéről.

A németek három területen szerették volna szorosabbá tenni az eurózóna tagállamai közötti együttműködést. Az első a bankunió, vagyis a bankrendszerek közös uniós felügyelete, ami lehetetlenné tenné, hogy az egyes államok pénzintézetei az elmúlt időszakhoz hasonló felelőtlen hitelezésbe kezdjenek. A második a költségvetések eddiginél is szigorúbb összehangolása, amelynek keretében a németek már javasolták is, hogy az eurótagok költségvetési hiánya ne haladhassa meg a GDP 0,5 százalékát (az eurót bevezető maastrichti rendszer még 3 százalékot engedélyezett, ám ehhez képest az EU-tagállamok 2009-ben és 2010-ben átlagosan 6 százalék fölötti hiányt halmoztak fel). Amennyiben valamely tagállami büdzsé nem felelne meg ennek az elvárásnak, Brüsszelnek joga lenne kiigazítás elrendelésére. A harmadik pedig a „fiskális unió”, vagyis az adórendszer összehangolása. Mindebből azonban csak a közös bankfelügyelettel kapcsolatban sikerült ködös ígéretet kicsikarni.

Míg az uniós együttműködés szorosabbá tétele elsősorban a németek igénye volt, az úgynevezett növekedési paktum elfogadását egész Európa várta. Franciaországhoz hasonlóan a tagállamoknak ugyanis elegük lett a 2010 óta folyamatos megszorításokból, illetve belátták, hogy a folytonos takarékossági programok miatt leáll az öreg kontinens gazdasági növekedése, ami végül elássa Európa gazdasági versenyképességét, rontja a lakosság életszínvonalát, ami végül politikai forrongáshoz vezethet. Miután a tagállamok engedtek az olaszok és a spanyolok zsarolásának, végül elfogadhatták a 120 milliárd eurós növekedési csomagot.

Mindez már eleve aprópénznek látszik például az ESM 400 milliárdjához képest. De még kevesebbnek akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az összegbe beleszámolták a támogatás által megmozgatott civil forrásokat is. Ráadásul a pénz fele eddig is meglévő strukturális alapok átirányításából, fel nem használt maradékpénzek visszaforgatásából származik majd – amelyek forrását még csak meg sem határozták pontosan a brüsszeli tárgyalásokon. Mindez tehát aligha fog jelentős változást okozni az unió restriktív, alapvetően megszorításokra építő politikájában.

Magyar minta

Épp ez, az uniós támogatások átcsoportosítása váltotta ki a magyar tárgyalódelegáció erőteljes ellenállását. Az unió a csúcs előtt már hetekkel hangoztatta: át kívánják alakítani az úgynevezett kohéziós (felzárkóztatási) források rendszerét: a 2014–2020-as uniós költségvetési ciklusban az egyes országok maximum GDP-jük 2,5 százalékát kaphatnák. Mivel Magyarország támogatottsága jelenleg 3,5 százalék körül mozog, mindez a hazánknak juttatott források harmadával történő csökkentését jelentené. Növekedési paktum helyett tehát épp fojtaná a gazdaságot.

Ahogy Orbán Viktor hangoztatta: a hazai fejlesztések 90 százaléka alapoz a kohéziós pénzekre, vagy az azokhoz kapcsolódó önerőre.

– A kohéziós politika az unió szíve, és ha azt feladjuk, abból nem növekedés lesz, hanem infarktus – mondta a magyar miniszterelnök. Végül sikerült elérni, hogy a csúcs záródokumentumába bekerüljön: a kohéziós politika az egyetlen, növekedésre biztosan alkalmas eszköz. A miniszterelnök egyúttal bejelentette: amíg a kohéziós pénzek terén nem sikerül mindenki számára megfelelő megoldást elfogadni, a magyar kormány nem járul hozzá a költségvetési tervezet elfogadásához.

A magyar álláspont több más kérdésben is eltért a többségi állásponttól. A magyar miniszterelnök kijelentette: nem fogadjuk el Brüsszel vagyonadóról szóló ajánlásait, továbbra is hatósági árat tartunk fenn ellenben a rezsiköltségekre. S abban sem alkuszik a magyar kormány, hogy a jövedelmekről a fogyasztásra és a forgalomra csoportosítsa át az adóterheket.

– A brüsszeli EU-csúcstalálkozó eredményei alkalmasak a magyarok önbizalmának növelésére – hangsúlyozta a magyar miniszterelnök. Arra célozva, hogy Magyarország „különutas politikája” egyre kevésbé szálka a közösség szemében. Mint mondta, a bankadó vagy a pénzügyi tranzakciós adó ma már vállalható témák, sőt, az unió saját válságkezelési mechanizmusaiban is feltűnik. Ezzel kapcsolatban immár Brüsszel is hangoztatja: a válságadókból befolyó pénzeket a gazdasági növekedés ösztönzésére kell fordítani – Magyarországon épp ez történt az elmúlt években. Ami sokkal inkább fenntartható növekedést jelent, mint az EU 2009-es gyakorlata, amikor a költségvetési deficitek elengedésével próbáltak állami ösztönző csomagokat indítani. Az EU-tagországok átlagos államadóssága ekkor két év alatt 62-ről 80 százalékra ugrott, ami közvetlen kiváltója volt az unió mai problémáinak. Ezzel szemben a magyar gyakorlat arra kínált mintát, hogy lehet a növekedést olyan eszközökkel elérni, amelyek nem növelik az államadósságot. S ezt egyre többen elismerik az Európai Unióban is.

Kurucból éltanuló

Bár az uniós csúcstól sokan radikális változásokat reméltek, ismét igazolódott: az unió egy lomha bálna, ahol gyakran a lényeg veszik el a vég nélküli egyeztetéseken. Utólagos értékelésében Merkel ugyan azt állította, hogy az elfogadott program alkalmas a gazdasági növekedés és a foglalkoztatottság problémáinak kezelésére, ám valójában a növekedési célokra elkülönített pénzek szűkössége megkérdőjelezi ezt. Ráadásul londoni elemzők szerint az államadósság-elszámolások felpuhítása még csökkenti is az uniós kormányok reformelköteleződését – vagyis épp a kiegyensúlyozott növekedés ellen hat. Arról nem is beszélve, hogy e növekedési célkitűzések mennyi idő alatt verekszik magukat át a bonyolult brüsszeli döntéshozási rendszeren?

– Magyarország nem várhat növekedési programjának elindításával az európai uniós döntésekre, mert akkor csak a Jóisten tudja, mikor indulnak be a mi növekedést serkentő programjaink – utalt az uniós folyamatok lassúságára a magyar miniszterelnök.

Ahogy az elmúlt néhány hónap eseményei is bizonyítják: a magyar módszereknek immár egyáltalán nem áll ellen Európa. Nyilvánvalóan ennek köszönhettük már a kohéziós pénzek zárolásának feloldását is. Mert lássuk be, a Széll Kálmán Terv 2.0-ban előterjesztett egyensúlyteremtő lépések hasonló ágazati válságadókat tartalmaztak, mint a Brüsszel által korábban annyit támadott kormányzati elképzelések. Csakhogy közben megváltozott a világ: az unió belátta, hogy klasszikus közgazdasági módszerekkel nem tud hatékonyan küzdeni a válság ellen – lehet tehát tanulni, akár az eddig kurucnak kikiáltott magyaroktól is. Angela Merkel például ezúttal azt is kilátásba helyezte: év végéig kidolgozzák az uniós típusú tranzakciós adó részleteit.

Ha a növekedési paktum nem is lesz sikeres, hazánk számára akkor is nagy előrelépést hozott a mostani uniós csúcs. Újra egyenrangú félként viszonyultak hozzánk a tárgyalóasztalnál, sőt végre megértően fogadták nézőpontbeli különbségeinket. Kérdés persze, mindezzel mennyire jutunk előre, ha a lomha uniós bálna lesüllyed a háborgó óceán hullámai alá?

Kárász Andor