„Megkezdődött a küzdelem a demokráciáért Venezuelában” – közölte a múlt héten Twitteren Donald Trump. A baljós bejelentéssel egy időben az Egyesült Államok, számos latin-amerikai ország és az Európai Unió is Venezuela ideiglenes államfőjének ismerte el a posztra önmagát jelölő Juan Guaidót.

Juan Guaidó. Fotó: MTI/AP

A gazdasági összeomlás szélén táncoló ország megválasztott elnöke nem kíván önmagától távozni. Nicolás Maduro ugyanis nemcsak Oroszországot és Kínát, de az ország hadseregét is maga mögött tudja. Venezuelában akár évekig tartó patthelyzet, rosszabb esetben polgárháború is kialakulhat, az országból eddig elmenekülő hárommillió embert pedig újabb milliók követhetik.

A 2008-as gazdasági válságot követő olajáresés megrengette, Hugo Chávez 2013-ban bekövetkező halála pedig megdöntötte a venezuelai szocialista utópiát. Chávez elnök első embere, Nicolás Maduro ennek ellenére kényelmes többséggel nyerte meg az elnökválasztásokat. Washington azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy az olajban gazdag Venezuelát visszaterelje saját karámjába.

Maduro elnök a romló gazdasági helyzetre és a külső nyomásra úgy felelt, ahogy a harmadik világ bármely más vezetője tette volna: a hadsereg kulcspozícióba saját embereit ültette, megemelte a fegyveresek fizetését, és megerősítette kapcsolatait az Egyesült Államok riválisaival, Kínával és Oroszországgal. Így aztán a hitelek, az infrastrukturális karbantartásokra és katonai fejlesztésekre adott kölcsönök eredményeként Pekingnek 60, Moszkvának pedig 17 milliárd dollárra nőttek a vene­zuelai kintlévőségei.

Fotó: MTI, archív, illusztráció

Juan Guaidó támogatói Nicolás Maduro hivatalban levő venezuelai elnök ellen tüntetnek Caracasban. Fotó: MTI/EPA

Közben az állami olajvállalat, a PDVSA hozzá nem értő menedzselése miatt az olajtermelés a történelmi negatív rekordot jelentő egymillió hordóra esett vissza, amelynek 45 százalékát ráadásul Oroszország és Kína kapta a törlesztések fejében.

A kormány pénznyomtatással próbálta pótolni a hiányt, így az infláció elszabadult. 2015-ben tömegtüntetések kezdődtek, 2018-ra pedig az összecsapások, a megtorló akciók és az összeomló gazdaság miatt Latin-Amerika történelmének legnagyobb menekültválsága bontakozott ki: hárommillió ember menekült el az országból, többségükben a szomszédos Kolumbiába.

Noha az emberek kétharmada elégedetlen a rendszerrel és az egyre inkább autoriter kormányzással, 2018 májusában Nicolás Madurót a szavazatok kényelmes többségével újraválasztották. Az elnök azonban egyre inkább a hadsereg támogatásának köszönheti hatalmát. A baj az, hogy különféle becslések szerint, az egyéb kiadások után Maduro elnöknek havi 250 millió dollárja marad a hatalmát garantáló hadsereg tagjainak a kifizetésére, ami hozzávetőleg annyi, mint amennyit egy felső ligás angol futballklub utal át havonta a játékosainak. Ezért aztán az elnök kénytelen szemet hunyni a hadsereg egyéb bevételi forrásait jelentő üzelmek, az üzemanyag-, az élelmiszer-, az arany- és a gyémántcsempészet fölött.

A Maduro elnök által egyre inkább félresöpört ellenzéki többségű országgyűlés elnöke, Juan Guaidó január 5-én érezte elérkezettnek az időt arra, hogy elnökké nyilvánítsa magát. Néhány héttel később az Egyesült Államok legitim elnökként ismerte el Guaidót, a sorban pedig Kanada, az Európai Unió, Brazília és egy tucat latin-amerikai ország is követte. Január 28-án Venezuela legnagyobb kereskedelmi partnere, az Egyesült Államok zárolta a PDVSA számláit, majd Nagy-Britannia is zárolta Venezuela náluk levő tartalékait. A másik oldalon azonban Kína, Oroszország, Kuba, Bolívia és Törökország megerősítette Maduro elnök támogatását. Moszkva, borsot törve az orosz érdekszférában agresszívan nyomuló Egyesült Államok orra alá, orosz zsoldosokból álló testőrséget küldött szövetségesének, és újabb hiteleket ígért neki. Venezuelába ezzel gyakorlatilag visszatért a hidegháború.

Nicolás Maduro. Fotó: MTI/EPA

Az Egyesült Államok az 1823-as Monroe-doktrína megfogalmazása óta saját érdekszférájának tekinti Latin-Amerikát. 1930-ig Washington hatezer alkalommal küldött ágyúnaszádokat a térségbe, lerohanta Kubát, Mexikót, Guatemalát, Hondurast, gerillaháborúkat támogatott a Dominikai Köztársaságban, Nicaraguában és Haitin, annektálta Puerto Ricót, és önkényesen kihasított egy darabot Kolumbiából, ezzel megépítve a Panama-csatornát, és megteremtve a panamai népet. A II. világháborút követően a közvetlen beavatkozásokat a titkos akciók vették át. A hidegháború idején Washington tizennyolc puccskísérletet támogatott többek közt Guatemalában, Brazíliában, Chilében, és számos gerillamozgalmat segített a CIA közreműködésével.

Venezuela egészen Hugo Chávez 1998-as hatalomra jutásáig szinte mindig amerikai befolyás alá tartozott. Az olajkoncessziókat még az államalapítók adták el Washingtonnak, sőt a venezuelai olaj legnagyobb felvevője még a szocialista elnök alatt is az Egyesült Államok maradt. Az üzletet az sem rengette meg, hogy 2002-ben puccsisták pár napra megfosztották hatalmától Hugo Chávezt, aki ellen később tisztázatlan körülmények között több merényletkísérletet is elkövettek.

Juan Guaidó és köre igazi archetípusa az Egyesült Államok klienspolitikusainak. 2005 októberében, mikor Hugo Chávez népszerűsége épp a csúcson volt, a CIA-hoz kötődő, beszédes nevű Alkalmazott Erőszakmentes Akció- és Stratégiaközpont (CANVAS) belgrádi konferenciáján öt venezuelai diák – köztük Juan Guaidó későbbi munkatársai – kapott kiképzést politikai szervezésből.

2007-ben Juan Guaidó megszerezte diplomáját az amerikai George Washington Egyetemen, ahol témavezetője a neoliberális venezuelai professzor és a Nemzetközi Valutaalap korábbi igazgatója, Enrique Berrizbeitia volt. Hazatérve Juan Guaidó tüntetéseket szervezett, amelyeket a Wikileaks által azóta kiszivárogtatott dokumentumok szerint az amerikai nagykövetség is támogatásra méltónak ítélt. Két évvel később Juan Guaidó a mozgalmából politikai pártot szervezett Népi Akarat néven, amelyet az a szintén Amerikában végzett Leopoldo Lopez vezetett, aki korábban a globális demokráciaexportra szakosodó National Endowment for Democracy munkatársa volt.

2010-től a venezuelai ellenzék évi 40-50 millió dollárt kapott különböző amerikai állami szervektől. 2015-ben a parlamenti választásokon Juan Guaidó a szavazatok a 26 százalékát szerezte meg, azóta pedig szinte minden fontosabb demonstrációban benne volt a keze. Ha Guaidó valahogy hatalomra kerülvén meg akarja őrizni a népszerűségét, nagyon gyors eredményeket kell felmutatnia az embereknek. Rendeznie kell az élelmiszer- és gyógyszer­ellátást, rendbe kell tennie az egészségügyet, és meg kell fékeznie a hiperinflációt. Ezt pedig csakis az amerikaiak pénzével és feltételeivel fogja tudni megtenni. Az ország így rövid úton Washington kliensévé süllyedhet vissza.

Egyelőre persze még bizonytalan, hogy Juan Guaidó párhuzamos kormánya végül képes lesz-e átvenni a hatalmat Venezuelában. Az ellenzéki vezető most abban bízik, hogy a gazdasági helyzet tovább erodálja Maduro elnök támogatottságát, így idővel sikerülhet szembefordítani vele a hadsereg egy részét. Ez pedig akár polgárháborúhoz is vezethet. Rontja azonban az esélyeit, hogy az antiimprerialista agenda máig erős az országban, Maduro elnök pedig az amerikaiak bábjaként kezeli az ellenzéket. Felmérések szerint az emberek 36 százalékának van kedvező véleménye Amerikáról, és náluk is kevesebben támogatnának egy külső fegyveres beavatkozást.

A Nyugat egyelőre bizalmat szavazott Juan Guaidónak. A tapasztalat azonban – lásd Szíria és Líbia példáját – azt mutatja, hogy a nemzetközi támogatók könnyen kifarolhatnak az emberük mögül, ha az nem tud racionális időn belül eredményt felmutatni. Noha Maduro elnök már megindult a lejtőn, ez önmagában nem feltétlenül jelent gyors bukást. 2008-ban Zimbabwében például az ellenzék jelöltje, Morgan Tsvangirai kiáltotta ki magát elnöknek. A veterán államfő, Robert Mugabe válaszul megfélemlítő kampányt indított, amivel népszerűsége zuhanni kezdett. Mégis, Mugabe elnök hatalmának csak kilenc év múlva, 2017-ben vetett véget egy politikai puccs. Nicolás Maduro bukásáig tehát még hosszú idő telhet el. Közben azonban az ország egyre nagyobb léptekkel halad a humanitárius katasztrófa felé.