Van Gogh menő

Amszterdam az európai városok mércéjével mérve a maga alig egymilliós lakosságával egyáltalán nem számít nagynak. A megszámlálhatatlan csatorna – grachtok – szabdalta város vonzerejét a múltjára épülő színes, eklektikus világ adja. A zömmel az aranykorban, azaz a XVII–XVIII. században emelt többemeletes polgárházak előtt a csatornákon lakóhajók ringatóznak, az utcákon barátságos kávézók, pékségek, éttermek, kocsmák sorjáznak, örökké tömve eszegető-iszogató közönséggel. Az utakon nem az autók, hanem a biciklisek okozzák a tumultust, míg a csatornák a bulihajóktól, városnéző vízibuszoktól hemzsegnek.

Amszterdamra a bohém összevisszaság a jellemző, a Közép-Európából érkezettnek azonban szokatlan e bábeli nyüzsgés, már csak a lakosság túlzóan színes etnikai összetétele okán is. Elég csak felszállni a villamosra, azonnal észrevehető, hogy a tősgyökeres helyi lakosság kisebbségbe került. Egy felmérés szerint Amszterdamban már csupán minden harmadik 15 éves fiatal holland származású.

Az ország lakossága megállíthatatlanul nő, de nem a hollandok gyermekvállalási kedve miatt: 2022-ben 402 ezer fő költözött az országba, ennek egy részét a háború elől menekülő ukrán állampolgárok tették ki, de tömegesen érkeztek Szíriából, Törökországból, Indiából is. És bár a hollandok büszkék arra, hogy befogadók, a sörözőkben tíz perc után előkerül a legégetőbb téma, a bevándorlás kérdése, ami amúgy is a forró politikai témák közé tartozik: Mark Rutte kormányfő július első felében éppen emiatt nyújtotta be lemondását, miután összeomlott a kormánykoalíció. A négy párt alkotta összefogásban ugyanis – a Szabad Demokrata Néppárt (VVD), a Kereszténydemokrata Tömörülés (CDA), a balliberális 66-os Demokraták (D66) és a Keresztény Unió pártja – áthidalhatatlannak bizonyult a migráció kezelésével kapcsolatos nézeteltérés.

A VVD és a CDA szigorításokat szeretett volna bevezetni a menedékkérők számának korlátozására, míg a másik kettő nem volt hajlandó ebbe beleegyezni.

Maradj távol!

A világ gondjait maguktól távol tartó hollandokat azért más is kimozdította a béketűrésből. Ez pedig a buliturizmus. Tavasszal kampányt indítottak „Stay Away!” („Maradj távol!”) címszóval a mértéktelen marihuánafogyasztással a helyiek türelmét próbára tevő brit bulituristák távoltartására.

A városban egyre szaporodnak a „Tilos közterületen vizelni”, valamint „Tilos az utcán kannabiszt szívni” feliratú táblák, ami jelzi, miféle gondokkal küzdenek a belvárosiak. Ha valaki a nyílt utcán füves cigarettára gyújt, május közepe óta elvben százeurós büntetésre számíthat, ám ottjártunkkor egyszer sem láttunk bírságot foganatosító egyenruhást – füvezőt annál inkább. Elméletileg a város tematikus boltjaiban csak helyi lakosokat szolgálhatnak ki, a valóságban bárki vásárolhat füvet, aki beszédül az utcáról – szó szerint, mivel a kiömlő kannabisz füstje olykor annyira tömény, hogy az is szív belőle, aki nem akar.

A De Wallen vigalmi negyedében a varázsgombát, kannabiszt árusító boltok előtt tucatjával állnak sorba a fiatalok, a Smoke Boat nevű turistahajón is bárki füvezhet, így nincs mit csodálkozni azon, ha Európa a könnyű élvezetek központjaként tekint Amszterdamra. Hajnalra pedig szemét, összehányt utcasarkok, a nyilvános vizeldéből csordogáló mocsok jelzi, a bulizó turisták előszeretettel engedik ki itt a fáradt gőzt.

Milan harmincéves, idegenvezetőként dolgozik a városban. Ő azt meséli, a helyieknek már nagyon elegük van a piros lámpás negyed féktelen tivornyáiból, ezért a városvezetést egy ideje komolyan foglalkoztatja a vigalmi negyed kiköltöztetése a külső kerületek valamelyikébe. Milan úgy tudja, a dizájn irányába változtatnák meg a ma jobbára a kuplerájokról, szexmúzeumról és a marihuánáról ismert negyed profilját. A változás igénye érthető, hiszen a De Wallen Amszterdam középkori negyede, a történelmi város magja, jobb sorsra érdemes műemlékei, gótikus templomai környékén nem a kultúrára kíváncsi turisták nézelődnek.

És ha már buliturizmus: annak szivárványszínű válfajára, a pride-ra augusztus első hetében kerül sor, ami ugyancsak óriási tömeget vonz, ráadásul a felvezető rendezvények már július második felében megkezdődnek. Egy ilyen hétvégén futottunk bele a Dam tágas terén, a Királyi Palota előtt, illetve a Rijksmuseum mögötti hatalmas parkban a szivárványos népünnepélybe. A pride menő programnak számít, a hollandok jelmezben, szivárványszínű zászlókat lengetve, gyerekekkel együtt vonulnak utcára. Persze nem mindenki ért egyet e színes kavalkád erődemonstrációjával: ottjártunkkor az utcán egy szemmel láthatóan nem tősgyökeres amszterdami hangosan szidalmazott egy rózsaszín dámának öltözött úriembert, majd felháborodásának hegyeset köpve adott nyomatékot.

Az ilyesfajta véleménynyilvánítás azon­ban nem gyakori, tekintve hogy az ideológiai érzékenyítés az élet minden területén jelen van. A könyvesboltokban tematikus LMBTQ-szekció található, transzgendertörténetekkel és más efféle „hiánypótló” irodalommal, az utcai reklámok pedig nap mint nap az itt élők arcába tolják, hogy a másság az új normalitás: az egyik utazással foglalkozó cég rózsaszín bikiniben kacérkodó szakállas úrral reklámozza magát, a holland tömegközlekedést pedig, ki tudja miért, egy leszbikus párral látták jónak népszerűsíteni. Mindezt látva nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy a Miss Universe szépségverseny holland nemzeti döntőjét egy nővé operált férfi nyerte. A tolerancia e győzelméről harsogó tudósítások fotóin a győztes körül álló, a versenyben alulmaradt hölgyek mosolya azonban a legkevésbé sem tűnt őszintének.

A régi értéktelen

Hollandia alkotmányos monarchia, ám a látogatónak úgy tűnik, a hollandok derűs nemtörődömséggel, vagy inkább afféle rájuk hagyományozódott furcsaságként veszik tudomásul a dinasztia létezését. A királyi pár – Vilmos Sándor és felesége, Máxima – népszerű a hollandok körében, ám ez a népszerűség korántsem mérhető az angol királyi dinasztia kultuszához. Az Amszterdam szívében, a Damon álló Királyi Palotát nem védik kordonok, nem őrzik rendőrök, mint a londoni Buckingham Palotát. Lépcsőin jobbára turisták és kétes elemek ücsörögnek. A téren pedig mindig akad valami tüntetésféle, ám a város lakossága e megmozdulásokat sem veszi véresen komolyan: odaérkezésünk előtt pár nappal mondott le a kormányfő, amit egyetlen táblával hadonászó ember próbált a Damon tudtul adni a világnak. Ellenben a helyi indiai kolónia felvonulása afféle ad hoc népünnepéllyé terebélyesedett, hatalmas közlekedési dugót okozva – igaz, a biciklis hollandokat ez a probléma cseppet sem izgatta.

A palota e kaotikus áradat közepén áll: az épület kívülről a legkevésbé sem impozáns, és nem is méltóságteljes – nem véletlen, hogy a hollandok egy része az ország legnagyobb lomtárának gúnyolja. A XVII. században épült szikár épülettömböt eredetileg városházának szánták, az aranykor gazdag protestáns polgárainak életét volt hivatva irányítani. A korona javára 1930-ban adták át az épületet, enteriőrje a XIX. század elejét, a francia befolyás éveit idézi, amikor Napóleon az öccsét, Bonaparte Lajost ültette a Holland Királyság trónjára.

Az Orániai Ház főrezidenciája Hágában van, Amszterdamot csak fontos protokolláris események idejére keresi fel a királyi család, az épület így múzeumként látogatható: a pazar empire enteriőr és az európai történelem fontos pillanataihoz kötődő történetei azonban még a leg­frekventáltabb időpontban sem vonzanak tömegeket.

A város műemlékeihez egyébként is másképp állnak a hollandok, mint mi, közép-európaiak. Az Oude Kerkben, a vörös lámpás negyed kellős közepén álló, XIV. században épült meseszép gótikus templomban kortárs művészeti kiállításokat rendeznek; ottjártunkkor a jegyárusító hölgy egyszerűen nem értette, miért a templom építészete iránt érdeklődünk. A régi világ iránt érzett nosztalgiánk nyomatékaként ráadásul felcsendült az Oude Kerk régi, protestáns egyházi dalt játszó harangjátéka, amely úgy lebegett a vigalmi negyed felett, mint egy megfáradt, egyre fogyatkozó erejével a bűn ellen kikelő próféta utolsó figyelmeztetése.

Parkok városa

A jókora park környezetében álló Museumkwartier, azaz a múzeumi negyed azonban hemzseg a turistáktól. A Rijksmuseumban az aranykor legszebb műveire és persze a XIX–XX. századi művészetet is bemutató tárlatokra jóval előre jegyet kell váltani, ám még ennél is nagyobb érdeklődés övezi az ugyanitt található Van Gogh Museumot, ahová csak online és hetekkel előre lehet jegyet kapni. Bizton kijelenthető, Rembrandt mellett Van Gogh Hollandia egyik legkeresettebb kulturális árucikke, ráadásul a fiatalok között is menőnek számítanak, talán mert sikerült e két halhatatlan festőt nemcsak művészként, hanem hús-vér, esendő emberként is közel hozni az ifjabb generációkhoz.

És ha már múzeumi negyed: az amszterdami példáról nem nehéz a hazai Liget Budapest projektre asszociálni, ami a messzemenőkig igazolja a városligeti fejlesztés létjogosultságát. Mindkettő hasonló gondolatra épül; a hatalmas parkban, egymás közelében álló, izgalmas, turistacsalogató kiállításokkal előrukkoló múzeumok valóban képesek együtt megdobni a közönség érdeklődését. Egyébként az a tény, hogy a Museumkwartier hatalmas zöld környezetben áll, egy cseppet sem izgatja a jó hollandokat, ők a parkkérdést sokkal természetesebben kezelik: valahogy úgy, hogy értük van a park, és nem ők a parkért.

A zöldgondolatot fetisizáló budapesti városvezetésnek amúgy is érdemes lenne Amszterdamba látogatnia, szembesülhetne másik kedvenc témájával, a bicikliutak kérdésével. Hollandiában ennek óriási múltja és nem utolsósorban zseniálisan kiépített hálózata van: az autós közlekedéssel párhuzamosan, ám nem annak kárára. Igaz, Amszterdamon belül biciklivel szinte minden megközelíthető, így az ott élők többsége használja is a kerékpárt.

Egyébként a környezetvédelem és annak egyik fontos ága, az újrahasznosítás sem afféle politikai blabla vagy ideológiai fügefalevél, amivel a nem létező programjukat takargatnák a pártok. Az újrahasznosítás a spórolást amúgy nemzeti sportként űző hollandoknál nagyon is menő gondolat. A belváros szívében, az operaház mögötti téren mindennap ócskapiacot és zsibvásárt tartanak, jól szituált hölgyek, fiatal párok keresgélnek kedvükre való ruhadarabok után, de a turkálók is nyüzsögnek a vásárlóktól. A szelektív hulladékgyűjtést is véresen komolyan veszik, a legfélreesőbb utcákban is így gyűjtik a szemetet. Ráadásul szinte kivétel nélkül minden amszterdami ablakában, vagy ajtajában cserepes növények sorakoznak. A zöld környezet, a természet szeretete itt életforma: a városnak rengeteg parkja van, amelyek hétköznaponként is zsúfolásig megtelnek, jógázók, nyugdíjas- és kismamatorna résztvevői, kutyások és gyerekcsoportok játszanak és sportolnak.

A mindennapos mozgás okán a hollandok talán egészségesebbek is, mint mi, közép-európaiak. Igaz, az éremnek itt is két oldala van: egészségügyi rendszerük kevésbé működőképes, a legtöbben hosszú időre előre regisztrálják magukat a különböző vizsgálatokra, mivel a váróslisták rendkívül hosszúak. Az első körös orvosi ellátásban a betegek e-mailben értekeznek az orvosukkal, aki a leírt tünetek alapján levélben javasol nekik a gyógyszert – élő fehér köpenyest pedig csak akkor látnak, ha már igazán nagy a baj.