Van kiút a csapdából

– A gazdasági válság egyre mélyül Németországban. Milyen hatásokkal jár a drágulás a munkaadókra, illetve a munkavállalókra nézve?

– Egyre sokasodnak a cégbezárásokról, leépítésekről szóló hírek. A történelem során azt tapasztaltuk, hogy valahányszor ha jött a válság, az energiaárak nagyon megugrottak. Sokakban manapság nem tudatosul, hogy az energia az emberiség legfontosabb hajtóereje. Pedig ez egymillió éve tény, azóta, hogy elkezdtük megszelídíteni a tüzet. Drága energiával mindig nehezebb a gazdaságot működtetni.

– Hány munkahely lehet veszélyben?

– Pontos számot nem tudok mondani, de nagyon meglepődtem: abban a régió­ban, ahol élek, Frankfurttól északra már két péküzem is bezárt. Nem várná feltétlenül az ember, hogy pékségek zárjanak be, de az egyik szerint a jelenlegi energiaárakkal számolva egy kenyér ma tíz euróba kellene hogy kerüljön. A vevők nem adnak érte ennyit, korábban ugyanis négy eurót kértek érte. Még csodálkozni fogunk, hogy mely szektorok lesznek érintettek.

– Melyek a leginkább energiaigényes iparágak?

– Minden, ami a fém- és a gépgyártáshoz kapcsolódik. Ezenkívül a vegyipar a maga százezres dolgozói állományával. Például a BASF Ludwigshafenben, amely a legnagyobb áramfelhasználó, évi hat terrawattórás fogyasztással. Vagy az az észak-németországi alumíniumkohászat, amelynek éves szinten négy terrawattóra az áramszükséglete. Ezek a legnagyobb fogyasztók. További problémát jelent, hogy a gyáraknak emellett a gázerőműveiket is le kell kapcsolniuk, a vegyiparnak is, hogy szén-dioxid-mentesen termelhessenek. Ez azonban egy tanulmány szerint csak akkor lehetséges, ha csaknem 640 terrawattóra áramot kapnak, ami több, mint egész Németország jelenlegi fogyasztása, ráadásul ez az energia nem kerülhetne kilowattóránként négy eurócentnél többe, miközben már a tízszeresénél tartunk. Ez nagy baj; ha nem teszünk azonnali lépéseket, az összes ilyen iparágat el fogjuk veszíteni: a papírgyártást, az üveggyárakat, a cementgyárakat, a vegyipart. Mindent, ami fémelőállítással, fémmegmunkálással, illetve felületkezeléssel foglalkozik és kiemelkedő szerepet játszik a német gazdaságban.

– Hány munkahely lehet érintett?

– Nehéz megbecsülni, egymilliótól akár tízmillióig.

– Döbbenet. Milyen hatással van mindez a családokra, a háztartásokra?

– A családokat a válság duplán érinti. Egyrészt veszélyben forog a jövedelmük, másrészt az élelmiszerárak emelkedése is sújtja őket. Utóbbiak 30-40 százalékkal drágultak. Ez óriási szociális probléma.

– Hova vezet mindez?

– Azt gondolom, ha nem teszünk azonnali ellenlépéseket, a magas energiaárak miatt egy 1929-eshez hasonló jelenettel kell számolnunk, akár az ipar teljes összeomlásával.

– Nem túlzás ez?

– Drámaian hangzik, de nagyon súlyos a helyzet. A szállítási láncok behálózzák a gazdaságot, ezt már a koronavírus-járvány során is észleltük. Ha egy-egy cég kiesik, egész szállítási láncok szakadnak szét. A magas energiaárak mindenkit érintenek, legelőször azokat, akik a sor elején vannak.

– Mégis sokan alábecsülik a veszélyt. Ön szerint mi az oka ennek?

– Azt hiszem, ez azzal függ össze, hogy általában nem szoktunk hozzá a nagy rendszerekben való gondolkodáshoz. Az emberi gondolkodásmód természettől fogva lineáris. Meg kell tanulnunk hálózatokban, komplex struktúrákban felfogni a dolgokat. Évtizedekig el voltunk kényeztetve, minden csodálatosan működött, a piacok is. Egy rendszerszintű sokk ráébreszt minket arra, hogy minden mindennel összefügg.

– A válság oka tehát alapvető és rendszerszintű. Az energia- és nyersanyaghiány, az infláció, a meredeken emelkedő árak. Hogy lehet kimászni ebből az ördögi körből?

– Ne felejtsük el, hogy 1998 óta olyan kormányaink voltak Németországban, amelyek az energiafelhasználást szisztematikusan drágították. Mi több, ez volt a stratégiájuk.

– Miért tették?

– Mert abban hittek, hogy vonzóbb, ha túllépnek a fosszilis energiahordozókon. Az EU átvette ezt, rendszeresen előnyben részesítve az időjárástól függő energiatermelést (napenergia, szélenergia, vízerőművek és biomassza) anélkül, hogy vizsgálta volna, egyáltalán miért teszi mindezt. A valódi cél az volt, hogy függetlenítsük magunkat a fosszilis energiahordozók importjától. Ennek három oka van.

– Éspedig?

– A klímaváltozás körüli vita nagy szerepet játszik benne, de emellett van még két másik elfogadható magyarázat.

– Avasson be!

– Egyrészt Európa viszonylag kis alapterületű kontinens, amelynek nincs elegendő fosszilis energiaforrása ahhoz, hogy kielégítse a saját szükségleteit. Másrészt azok az országok, ahonnan importálunk, nem mindig olyanok, amelyekkel az ember szívesen köt üzletet. Oroszországgal a nyersanyag-kereskedelem nagyon hosszú ideig működött. Most azonban megszegték a szállítási szerződéseket, és láthatjuk, hogyan vált problémává a szélsőségesen magas importfüggőség. Ha a többi importáló országot megnézzük, például Szaúd-Arábiát vagy Katart, akkor ma nem tudjuk, hogyan változik ezekben az országokban a politikai helyzet.

– Elnézést, de a gáz az gáz, egy energiahordozó nem lehet autokratikus, demokratikus vagy feudális. Vagy tévedek?

– Igen is, meg nem is. Mondok egy példát. Ha két különböző szomszédtól szeretnék almát venni, akkor inkább azt választom, amelyik kedvesebb. Nem hiba azt mondani, hogy az energia politikamentes, ugyanakkor az egyes országok működésének elengedhetetlenül fontos feltétele, és ily módon mindig köze lesz a politikához. A német–orosz kapcsolatok az elmúlt évtizedekben nagyon megromlottak. Ezt lehet kritikusan nézni, de a gyerek akkor is a kútba esett. Most különösen a földgáz esetében okoz problémát az importfüggőség.

– Hogyan alakult ki?

– Nem aknáztuk ki a saját gázkészleteinket, és lekapcsoltuk az atomerőműveinket, amelyek hosszú távon biztosították volna a függetlenségünket. A hazai készletek helyett még a közelmúltban is szinte teljes mértékben az orosz gázra hagyatkoztunk. Ennek az is oka volt, hogy a Gazprom német NGO-kat finanszírozott a repesztéses gázkitermelés és az atomerőművek betiltása céljából. A válság az időjárástól függő energiaforrásoknak való erős kitettség által és a fosszilis energiahordozók használata révén politikailag meghatározott. Ezért hiányzott a pénz ahhoz, hogy a gázszolgáltatók a 2021 óta megnövekedett keresletre reagálni tudjanak. A válságot tehát a politika hozta létre.

– Ezt mi is észrevettük, bár másképpen látjuk. Ön kiszámolta, hogy a tőzsdei áramárakat egyetlen éjszaka alatt meg lehetne felezni. Elárulja, hogyan?

– Azon a napon, amelyen a szövetségi kormány eldönti, hogy hat atomerőművet tovább üzemeltet, az áram ára azonnal a felére csökken. A tőzsdén ugyanis a jövővel kereskednek, a piacok azonnal reagálnak.

– Hány atomerőmű üzemel jelenleg?

– Már csak három, de másik hármat csak tavaly állítottak le. Közülük kettőnél még el sem kezdődött a bontás. A harmadikat már elkezdték szétszedni, de még visszaépíthető lenne. Tovább tart és többe kerül, de megoldható.

– Ezzel a hat erőművel normalizálni lehetne az áram árát?

– Ez a hat erőmű 60-65 terrawatt­órát termelne évente, ami az elektromos áram piacának 12 százaléka. De az árreakció erre a 12 százalékra egy rendkívül rugalmatlan piacon, ahol a kereslet nem függ erősen a kínálattól, nagyon intenzív lehet.

– Miért nem születik erről politikai döntés?

– Csak egy párt van Németországban, amelyik ezt nem akarja: a Zöldek. Nekik a legnehezebb az atomerőműveket elfogadni. Ez a pártalapítási mítoszukkal függ össze. A másik kormányzó erőnél, az FDP-nél ma már egészen másképp beszélnek az atomenergiáról, mint egy évvel ezelőtt. Az SPD szavazóinál is erős fordulatot mértünk, az atomenergia korábbi jelentős elutasítása mára támogatásba fordult át.

– A közelmúltban a német kormány bemutatta a dupla bummnak nevezett mentőcsomagot. Mire elég a 200 milliárd euró, megmenthető ezzel a német gazdaság?

– Közgazdasági nézőpontból ez nem várható. A válság a szűkösségből és a magas árakból keletkezett. Az ár mindig hiányjelző, a magas árak csökkenő kínálatra utalnak. A szűk kínálatból fakadó magas árakat csak kínálatbővítéssel lehet leküzdeni. A legfontosabb és a leghatékonyabb tehát az, ha hat atomerőművet tovább üzemeltetünk és emellett mindent rákapcsolunk a hálózatra, ami áramot tud termelni. De ha nem teszünk semmit, akkor erre a 200 milliárd eurós csomagra minden évben szükség lesz. És nincs az a politikai rendszer, amelyik ezt kibírná.

– Hogy lehetne ezt az összeget értelmesen felhasználni?

– Ha már ilyen óriási összeget aktiválunk az energiaválság leküzdésére, akkor ezt a pénzt be kell fektetnünk. Rövid távon a már említett hat atomerőmű további üzemeltetésére, középtávon a gázkitermelés támogatására, hosszú távon pedig új atomerőművek építésére. Egész Németországot el lehetne látni kibocsátásmentes atomárammal ebből a 200 milliárd eurós összegből. Ha ugyanis nem egyenként, hanem szériában építjük meg őket, az egységre jutó ár jóval kedvezőbben alakul.