Versenyfutás az idővel

A cikk eredetileg a Demokrata hetilap március 17-i számában jelent meg.

Az oroszok nagyon jól tudták, hogy az Ukrajnával nyolc éve végletesen megromlott viszony és a növekvő feszültség előbb-utóbb robbanáshoz vezet, a háború kitörése mégis sokkolta a társadalmat. Annak ellenére, hogy 2014 után komoly támogatottsága volt annak, hogy a Krím után a Donbasz két szeparatista „népköztársasága” és a Novorosszijának nevezett délkeleti régiók is hazatérjenek az anyaország kebelére. A krími konszenzus, az „orosz tavasz” eufóriája ugyan mára már a múlté, az orosz társadalomban azonban van fogadókészség a szláv népek egységének és az orosz földek egyesítésének a gondolatára. Azzal nem is volt nagy gond, hogy a Donbasz függetlenségét elismerte Moszkva, azt is logikusnak látta a többség, hogy meg kell teremteni az összeköttetését a Krímmel. A Földközi-tenger melletti térség elcsatolása már annak ellenére vitatottabb volt, hogy Odesszához például a Krímhez hasonló érzelmi szálak fűzik az oroszokat.

Ukrajna megtámadása azonban már vegyes érzéseket keltett az oroszok többségében. Egyrészről az elmúlt nyolc évben sokaknak elege lett már Ukrajnából, másrészről mégiscsak testvérnépről van szó. Ráadásul az ország keleti részében rengeteg orosszal és orosz identitásúval. Amikor pedig jönnek a hírek Mariupol, Harkiv vagy Odessza bekerítéséről és ostromáról, akkor a legtöbb orosznak szenvedő nemzettársai jutnak az eszébe. Akiket ugyan – egyetértve a Kreml által sulykolt narratívával – szerintük is ki kellett szabadítani az ukrán nacionalisták karmaiból, a háború azonban embertelen dolog, és az oroszok többsége is viszolyog tőle. Ennek ellenére a felmérések szerint a lakosság közel 70 százaléka, de mindenképpen többsége támogatja a háborút, pontosabban a „különleges műveletet”.

A Kreml fenti elnevezéssel is azt akarta tudatosítani, hogy nem az ukrán nép – amelyet Vlagyimir Putyin egyébként nem is tart külön népnek –, hanem a neo­náci szélsőségesekkel lepaktáló hatalom a célpont. A háború szó használatát büntetik, és hadiállapot kihirdetése nélkül is elhallgattatták a médiában a komolyabb kritikus hangokat. Ezért van az is, hogy az orosz erők eddig nagyon ügyeltek arra, hogy minél kevesebb polgári áldozata legyen a hadműveleteknek. Ezt a háború előrehaladtával, az ellenállás erősödésével egyre nehezebb lesz tartani, ráadásul az ukrán és a nyugati propaganda is igyekszik bizonyítani az ellenkezőjét. Látványos példa erre a mariupoli gyermekkórház és szülőotthon bombázásának a híre, amelynek képei döbbenetet váltottak ki minden jóérzésű emberben. Csakhogy hamar kiderült, hogy a kórházat már február végén kiürítették, és a neonáci Azov zászlóalj fészkelte be oda magát. A megrázó fotók beállítottak voltak, a romok között kóválygó anyát pedig egy ismert helyi blogger játszotta el. A pszichológiai hadviselés része az is, hogy elsősorban az azovosok szívesen bújnak a civilek mögé, így sokszor megnehezítik azt is, hogy a polgári lakosság az ostrom megkezdése előtt a humanitárius folyosókon elhagyja a bekerített városokat. A nyugati sajtó ingerküszöbét ezek a leleplezések nem érik el, az orosz közvélemény azonban e tekintetben sokkal jobban tájékozott.

A nyugati fősodor ehelyett inkább a háború ellen tiltakozó és a szankciók hatásait azonnal megérző orosz társadalom képét próbálja előtérbe tolni. Ennek jegyében előszeretettel idézik a művészvilág szereplőit, hiszen ezekben a körökben a legnagyobb a háborúellenesség. Értetlenül és tanácstalanul áll a történtek előtt a nagyvárosi középosztály is. Ez mindenütt így lenne, ráadásul a szankciók gazdasági következményei is elsősorban ezen a rétegen csapódnak le. A gazdagok ugyanis ezt is túlélik, a szegények pedig úgy élnek, ahogy eddig is. Azt azonban az elégedetlenkedő, értetlenkedő értelmiségiek is általában megjegyzik, hogy hazafiakként kiállnak a hadsereg mellett. A néhány ezres háborúellenes tüntetések így egyelőre sokkal inkább a nyugati közvéleményre hatnak, semmint az orosz társadalom hangulatára. A kedélyeket borzolják ugyan az olyan hírek, mikor kiderül, hogy az elnök határozott ígérete ellenére is jutottak el besorozott katonák Ukrajnába, ám addig nem kell tartani komoly tiltakozástól, amíg nem érkeznek tömegesen haza a koporsók. Ezért is nagyítja fel durván az ukrán média az orosz áldozatok számát.

Ukrajna megtámadását még az elit felsőbb rétegeiben is megdöbbenéssel fogadták, ami jelzi, hogy a döntés a lehető legszűkebb körben született, csupán néhány vezető volt beavatva. Ezzel magyarázható az is, hogy az orosz társadalmat nem igazán készítették fel a történtekre. A kezdeti sokk után azonban magára talált a propagandagépezet is, és a lakosság is kezd megbékélni az új realitásokkal. Szó sincs arról, hogy puccshangulat uralkodna a Kreml körüli elit köreiben, a hatalom pedig a nehéz helyzetben is igyekszik ügyelni arra, hogy megőrizze a szociális stabilitást. Ezért aztán többek között emelik és indexálják a nyugdíjakat, a 8 és 16 év közötti gyerekek után rendkívüli segélyt kapnak a szülők, az alapvető élelmiszerekre pedig hatósági árat vezetnek be. A háború első két hetében azonban 1998 óta nem látott szintű, 2,2 százalékos volt az infláció. Az élelmiszerek ára 2-3 százalékkal emelkedett, a benzin minden híreszteléssel ellentétben nem drágult, a rubel mintegy 30 százalékos leértékelődése miatt megugrott azonban az importcikkek ára. Az autók, a televíziókészülékek és a háztartási gépek átlagosan 15 százalékkal, az okostelefonok 10-zel drágultak, egy törökországi útért pedig vagy 30 százalékkal többet kell fizetni. Közben a McDonald’stól az IKEA-n át a Pepsiig a világmárkák többsége kivonult Oroszországból, és a Nyugat még a légterét is letiltotta az orosz légitársaságok előtt. A mai fogyasztói világban mindez frusztrálóan hat, ám hozzá lehet szokni.

A szankciók fő célja az orosz gazdaság térdre kényszerítése, bevezetői emellett szeretnék szembeállítani az orosz elitet Vlagyimir Putyinnal, felkorbácsolnák a társadalmi elégedetlenséget, a légi közlekedés ellehetetlenítésével elszigetelik Oroszországot, és korlátozzák a hozzáférést a technológiákhoz. Ezt egészítik ki sokak által vitatott módon a kulturális és sportéletet büntető, Oroszországot végképp a nyugati világ páriájává tevő intézkedések. Nem vagy csak részben érintik viszont a szankciók a legfontosabb orosz szektorokat, az energia- és a mezőgazdasági exportot. Az orosz vagyonok befagyasztása csaknem ezermilliárd dolláros összeget jelent, amely érinti a bankszektort és az oligarchákat. Az Egyesült Államok az orosz bankszektor 80, míg az Európai Unió a 70 százalékát büntette, az orosz bankrendszer egyes tagjait pedig kizárták a határokon átívelő tranzakciók gyors és hatékony lebonyolításáért felelő SWIFT-rendszerből. Szankcionálták az az orosz jegybankot is, így gátolva abban, hogy tartalékok felhasználásával kivédje a pénzügyi szankciók hatásait. A jegybank ugyanis így nem fér hozzá a 643 milliárd dollárnyi tartalékok mintegy feléhez. De az orosz államot és tucatnyi nagyvállalatot, köztük a Gazpromot, a Lukoilt, a Rosznyeftet, a Transznyeftet és a Rosztelekomot is kizárták a nyugati tőkepiacokról is.

A büntetőintézkedések hatékonysága kapcsán elemzők felhívják a figyelmet arra, hogy azok hatása nem azonnal jelentkezik, ráadásul a kölcsönös függőség miatt még mindig felemásak. A napi 500, más számítások szerint 700 millió dolláros orosz export felszínen tarthatja a gazdaságot, ráadásul a világ politikai értelemben nem nyugati fele nem csatlakozott a szankciókhoz, így mindenekelőtt Kína, India, Vietnám és az arab országok átvehetik a kiesők szerepét. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a nyugati szankciók célja az orosz gazdaság kivéreztetése és a rendszer megdöntése. Nem véletlen, hogy a Fitch már az összeomlás előtti szintre minősítette le Oroszországot, és az elemzők államcsődről beszélnek. Ezért Moszkva most versenyt fut az idővel, hiszen a háború elhúzódása a szankciók hatásával párosulva erősen ronthatja a közhangulatot, és tiltakozások kezdődhetnek. Egyelőre azonban ettől még messze vagyunk.