Versenyfutás Grönlandért
Elhalasztotta dániai látogatását Donald Trump, miután Mette Frederiksen dán kormányfő visszautasította Twitteren tett ajánlatát a skandináv országhoz tartozó Grönland megvásárlására. A Magyarországnál 23-szor nagyobb, de mindössze 57 ezer fős, zalaegerszegnyi lakosú sziget csak egyik színtere a sarkkörért folyó nagyhatalmi versenyfutásnak. A jégtakarók olvadása miatt Grönland stratégiailag és gazdaságilag is felértékelődött.
„Dánia nagyon különleges ország, hihetetlen emberekkel, de tekintettel Mette Frederiksen miniszterelnök megjegyzéseire, miszerint nem érdekli őt Grönland megvásárlásának megvitatása, találkozónkat, amelyre két hét múlva került volna sor, elhalasztjuk” – közölte a Twitteren Donald Trump.
Az amerikai történelemben nem precedens nélküli valamely terület pénzért történő megvétele. 1803-ban Louisiana államot a franciáktól, 1867-ben Alaszkát az oroszoktól szerezték így meg. Sőt, 1917-ben Dánia sem vonakodott eladni Washingtonnak Dán Nyugat-Indiát és a Virgin-szigeteket. Más kérdés, hogy ma Dánia, ha akarná, sem adhatná el Grönlandot, hiszen hivatalosan nem birtokolja. A 2008 óta érvényben lévő megállapodás szerint Koppenhága csak Grönland kül- és védelmi politikáját felügyeli, miközben minden egyéb hatáskör a helyi kormányzat kezében van. A grönlandiak pedig bolondok lennének lecserélni a világelső dán egészségügyi és szociális rendszert a korántsem olyan bőkezű amerikaira. Emellett a hurrikánok után gyakran magára hagyott Puerto Rico, valamint Guam és az Északi-Mariana-szigetek polgárainak másodrendű státusa jól mutatja, miként viszonyul Washington a kevésbé frekventált tengerentúli területeihez.
Grönland északi részét elsőként a Kanada irányából érkező inuit törzsek népesítették be a XI. században, őket nem sokkal később a vikingek követtek, délről. A már akkor is jeges területet az emberölésért oda száműzött Vörös Erik nevezte el egy ügyes „marketinghúzással” zöld földnek, ettől remélve, hogy felkelti a telepesek érdeklődését. Az első dán misszionáriusok a XVIII. század elején jelentek meg, majd a sziget a korszellemnek megfelelően gyarmati státusba került.
Miután a II. világháborúban Németország hat óra leforgása alatt megszállta Dániát, az ország Egyesült Államokban akkreditált nagykövete szerződést írt alá Washingtonnal Grönland amerikai megszállásáról, elejét véve, hogy a németek megelőzzék őket, és az Amerika elleni támadás hídfőállásaként használják a szigetet. A Pentagon ekkor alapította meg a sarkkörtől 1207 kilométerre északra fekvő Thule légi bázist, amelynek radarjai azóta is az esetlegesen Amerika felé tartó rakétákat pásztázzák. A világháború követően, 1946-ban Harry Truman elnök százmillió dollárt kínált a szigetért, de Koppenhága nemet mondott. Grönland aztán 1953-ban felszabadult, de a Feröer szigetekkel egyetemben továbbra is a Dán Királyság része maradt.
Gazdaságilag Grönland nem önellátó. A sziget nyolcvan százalékát 2400 kilométer hosszú, ezer kilométer széles jégtakaró borítja, amelynek vastagsága helyenként a három kilométert is meghaladja. A tél hosszú, így az export 87 százalékát adó halászat és rákászat időszakos, a turizmus igen gyér, a lakosság kilencven százalékát kitevő inuitokra pedig rosszul hat az alkohol. A dán adófizetőknek évente hozzávetőleg 630 millió eurójába kerül a sziget istápolása.
Ám ha van hely a földön, ahol a globális felmelegedés pozitív hatásokkal jár, akkor az Grönland. A szigeten évente 250 gigatonna – százmillió úszómedence megtöltésére elegendő – jég olvad el, alóla érc-, olaj-, gáz-, cink- és aranymezők bukkannak elő, nem beszélve az elektronikai iparhoz nélkülözhetetlen ritkaföldfémekről, amelyek tíz százaléka Grönland felszíne alatt rejlik. A jég visszahúzódásával ráadásul a turizmus is beindulhat, jelentős bevételhez juttatva a lakókat. Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt években versenyfutás kezdődött a sziget kincseiért.
Az első fecskék az európai cégek voltak. A holland Shell, a dán Maersk, a norvég Statoil és a brit Cairn Energy mindenki mást megelőzve szerezett kitermelési jogot olaj- és gázmezőkre. A brit London Mining pedig előrehaladott tárgyalásokat folytat ércbányák nyitásáról, amely projekt önmagában annyit termelne évente, amennyi jelenleg Grönland teljes nemzeti összbevétele. A versengők között természetesen Kína is megjelent, és a Sarkköri selyemút terv részeként növelné északi befolyását. Egyelőre kevés sikerrel. 2016-ban a dán és a grönlandi vezetés amerikai nyomásra mondott fel egy kikötőépítésről szóló szerződést Pekinggel, legutóbb pedig három kínai finanszírozású repülőtér építését fúrta meg Washington. Donald Trump vételi ajánlata tehát egyértelműen a kínai terjeszkedés ellen irányul.
Grönland fölértékelődésével a korábban már csak gazdasági okokból is elképzelhetetlen teljes függetlenség lehetősége is egyre kecsegtetőbb a helyiek számára. A 2018-as választásokon minden korábbinál jobban szerepeltek az elszakadáspárti erők, köztük a Kim Kielsen miniszterelnök által irányított balközép Siumut. A függetlenségpártiak úgy látják, hogy a látszat ellenére valójában épp Dánia használja ki a szigetet, hiszen amellett, hogy lefölözi a hal- és rákexport 89 százalékát, a Thule bázisnak köszönhetően az előírtnál kevesebbet kell befizetnie a NATO költségvetésébe, illetve tényleges súlyánál nagyobb a befolyása a világpolitikára.
2018 nyarán közvélemény-kutatás is készült, ennek eredménye szerint a grönlandiaknak kétharmada támogatná a Dániától való elszakadást. A lehetséges időpontnak a higgadtabbak a 2030-as évek közepét látják, a vérmesebbek viszont 2021-et tűznék ki célul. Koppenhága persze nem szeretné elveszíteni a szigetet, és igyekszik elkerülni, hogy a függetlenségi törekvések külföldi – pláne amerikai – hátszelet kapjanak. Ezért hát a NATO-tag Dánia minden téren igyekszik kiszolgálni az amerikai igényeket Grönland kapcsán, és rendszeresen hangsúlyozza, hogy a sziget az észak-amerikai kontinens része. A stratégiai kapcsolatok tehát túl erősek ahhoz, hogy Donald Trump provokatív tweetje Grönland megvételéről veszélyeztesse őket.
Grönland csak az egyik színtere az Északi-sarkvidékért folytatott nagyhatalmi versenyfutásnak. A globális felmelegedéssel és a jégtakarók visszahúzódásával eddig járhatatlan útvonalak válnak hajózhatóvá, így az Európa és Távol-Kelet közti kereskedelmi hajók tíz-tizenöt nappal hamarabb érhetnek célba, mint jelenleg, a Szuezi-csatornán át. Emellett az Egyesült Államok földtani intézetének 2008-as adatai szerint a világ feltáratlan nyersanyagai közül az északi sarkkörön túl található a világ olajtartalékának 13, a földgáz 30 és a cseppfolyós földgáz 20 százaléka.
A nagyhatalmak közül elsőként Oroszország ébredt fel. Moszkva 2007-ben indított útnak tengeralattjárót, hogy kitűzze a nemzeti színű lobogót az Északi-sarkra, majd 2015-ben létrehozta az északi sarkköri parancsnokságot, amely az elmúlt évtized során megépített tucatnyi orosz repülőteret és mélyvízi kikötőt koordinálja. Emellett, általános gazdasági nehézségei dacára, három óriási jégtörő hajót állított szolgálatba, hogy hajózhatóvá tegye a stratégiai fontosságú útvonalakat.
De mozgolódik Kína is. Noha az ország legészakibb pontja háromezer kilométerre fekszik a sarkkörtől, Peking „sarkvidékközeli” hatalomnak minősítette magát. 2008-ban mentőövet dobott a gazdasági válsággal küzdő Izlandnak, kutatóközpontokat épített Norvégiában, és felajánlotta, hogy repülőtereket, kikötőket épít, valamint bányákat üzemel be Grönlandon. 2013-ban pedig megfigyelői státust szerzett az 1996-ban Kanada, Finnország, Izland, Norvégia, Oroszország, Svédország, az Egyesült Államok és Dánia által alapított Északi-sarkvidéki Tanácsban.
Noha az Egyesült Államok energiáit eddig elsősorban a csendes-óceáni térség kötötte le, mára Washington is prioritásként kezeli az északi sarkkört. Norvégia révén rendszeresek a NATO-hadgyakorlatok a térségben, idén pedig, 1991 óta először érkezett amerikai repülőgép-anyahajó a Norvég-tengerre, a Grönland és Izland közötti stratégiai szakaszra, az orosz aktivitást ellensúlyozandó. És mivel a jég megállíthatatlanul olvad, az igazi harc csak ezután kezdődik.
