A jelenlegi görög gazdasági válság közvetlen gyökerei 2002-re, Görögország eurózónába való belépéséhez nyúlnak vissza. Athén ugyanis nem tényleges teljesítménnyel, hanem a fiskális adatok meghamisításával, az államháztartási hiány elrejtésével érte el a monetáris unióba való felvételét.

A közös valuta beiktatásától kezdve a görög kormány már nem drachma-, hanem euróalapon bocsátotta ki államkötvényeit, azt a képzetet keltve, hogy vállalt kötelezettségei mögött nemcsak ő, hanem maga az unió áll. A német, francia és olasz pénzintézetektől kapott alacsony kamatú kölcsön túlköltekezésre sarkallta az államot. Közben az ország legfőbb bevételi forrása, a turizmus, illetve a szállítmányozás a 2008-as gazdasági válság miatt erősen megroggyant. A krach 2009 harmadik-negyedik negyedévében ütött be. Az akkor bekövetkezett piaci bizalmi válság során az Európai Unió részletes átvilágításnak vetette alá a görögöket, így minden turpisság kibukott. Ez a válság közvetlen oka.

Ha azonban jobban meg kívánjuk érteni a válságot, kicsit régebbre kell visszamennünk a görög történelemben. Noha a XX. század során Görögország több gazdaságilag sikeres periódust is átélt, a görög jóléti állam mindössze három évtizedes. Zavargások, belső harcok és puccsok után a stabilitás 1981-ben, az Európai Közösséghez való csatlakozás után állt be. A többi tagországgal ellentétben azonban Görögországot nem gazdasági fejlettsége, hanem nagypolitikai érdekek miatt vették fel a közösségbe. A nyugati hatalmak attól tartottak, hogy a mélyen gyökerező baloldali hagyományokkal rendelkező Görögország esetleg beolvad a szovjet blokkba. A félelmek beigazolódni látszottak, amikor pár hónappal a felvétel után a csatlakozást ellenző Pánhellén Szocialista Mozgalom került hatalomra, amely az Európai Közösség történetében példátlan módon utólag módosíttatott a felvételi szerződésen.

A görögök felkészületlensége azonban hamar visszaütött. A szövetségbe szegényen belépő ország hamar alulmaradt a közös piaci versenyben. Ennek ellenére az uniós támogatásoknak köszönhetően Görögország egy koraérett jóléti állam lett, mely pazarló államháztartással és délies fegyelmezetlenséggel élvezte a tagsággal járó előnyöket. A társadalombiztosítás, az egészségügyi és a nyugdíjrendszer európai szintre emelkedett. Közben a valósból egyre inkább véltté váló török fenyegetés miatt Athén folyamatosan fejlesztette haderejét. A görögök hatalmas államháztartási hiányokat produkáltak. Az 1980-as, GDP-hez mért 39,5 százalékos államadósság a 90-es évekre majdnem megháromszorozódott. Ez tehát az elmúlt pár évtized története. Annak azonban, aki a görög gazdaság problémáinak valódi gyökereit kutatja, még régebbre kell visszamennie és bizonyos társadalmi sajátosságokat is szükséges figyelembe vennie.

Noha a mai Nyugat szellemi alapjait valóban az antik görögök rakták le, a mai ortodox Görögország kulturálisan már sokkal inkább a Kelethez, semmint a Nyugathoz tartozik. A társadalmi mechanizmusok, értékrend és szemléletmód sokkal jobban hasonlít a közel-keleti, mint a Nyugat-európai modellhez. A politikai és társadalmi életet nagyon is meghatározza a keleties patrónus-kliens rendszer, a túlburjánzó bürokrácia, a korrupció pedig teljesen behálózza a társadalmat.

Az elmúlt évtizedek során a görög kormányok saját támogatóikkal töltötték fel a közszférát, aminek köszönhetően mára a lakosságnak majdnem harmada valamilyen módon állami alkalmazásban áll. E bürokraták tömege valójában nem más, mint a szavazók hadserege, akik megélhetésük biztosításáért cserébe az urnáknál feltétel nélkül támogatnak egy adott hatalmat.

Nem véletlen, hogy míg az országban több tucat politikai párt működik, a harc mindig két nagy erő, az Új Demokrácia Párt, illetve a Pánhellén Szocialista Mozgalom között dől el. Olyan párt, mely nem tud egzisztenciát biztosítani szavazóinak, görög fejjel nem is vehető komolyan. A gigantikus méretűre duzzadó bürokrácia fenntartása 2008-ra a GDP 48 százalékát emésztette fel.

A görögöknek saját bürokratáikhoz való viszonya meglehetősen ambivalens. Többségük egyszerre veti meg őket és szeretne közéjük tartozni – a biztonság és viszonylagos kiszámíthatóság miatt. A hivatal mellett a görögöknek mindig lehet – és általában van is – egy második, igazi munkájuk. Emellett a hivatalnokok általában saját pozíciójukat is felhasználják fizetésük kiegészítésére. A bürokrácia fogaskerekeit a hatékonyság érdekében szinte kötelező pénzzel olajozni.

A korrupció méreteit mutatja, hogy az árnyékgazdaság mára a GDP 25 százalékát teszi ki. A kórházakban az elvileg ingyenes ellátásért is jattolni kell. Olykor pedig nem is keveset. Egy felmérés szerint egy egyszerűbb műtét közel 900 eurót kóstál.

Noha a közalkalmazotti bérek elmaradnak az uniós átlagtól, az állami alkalmazottaknak nincs okuk panaszra. Év végén nem csupán 13., de 14. havi fizetést is kapnak, az időre bejáró dolgozókat pedig prémiummal jutalmazzák. A görögök tehát mindenért kétszer fizetnek: egyszer adók formájában, másodszor pedig privátként a saját zsebükből. Bár ez nem teljesen igaz így. Európában ugyanis itt a legkevésbé hatékony az adók beszedése: azok harmadát soha nem sikerül behajtani.

Populista elemzők gyakran a gyűlölt törökök megszállására vezetik vissza a korrupció gyökereit. Az igazság azonban az, hogy a korrupció szinte egyidős a görög történelemmel. Akkor jelent meg, amikor az ókori, egykor homogén városállamok kereskedelmi és politikai hatalmakká nőtték ki magukat. Az anyagilag lecsúszott polgárok már akkor is gyakran árulták szavazataikat különböző javakért. Arisztotelész feljegyzései szerint a korrupciós lista élén a spártaiak álltak. A helyi vaspénz gyakorlatilag használhatatlan volt a poliszok közti és a helyi kereskedelemben, a helótáktól beszerezhető javak pedig meglehetősen szegényesek voltak. A kiváltságos helyzetben lévő államigazgatási és katonai elit képviselői így könnyen elcsábultak, mikor más poliszok vagy hatalmak elöljárói kívánatos javakat ajánlottak bizonyos szolgálatokért. A Delphoi Apollón-szentély papjairól szintén közismert volt, hogy megfelelő ajándékért hajlandóak kedvező jóslatokat adni, sőt akár már közölt jóslatokat is módosítani. A leginkább feddhetetlenek Athén elöljárói voltak, ahol a nyilvánosság ellenőrzési lehetősége és a bíróságok igen magas, három-ötszáz fős létszáma megnehezítette a pozícióval való visszaélést. A korrupció így leginkább külpolitikai téren volt tetten érhető. Más poliszok vezetői, illetve a perzsák is gyakran – és nem kevés sikerrel – környékezték meg az athéni államférfiakat.

Az időszámításunk előtti negyedik században, az Athén bukása utáni kül- és belpolitikai válságidőszakban pedig már alig maradt olyan athéni politikus, akit ne gyanúsítottak volna meg a hatalommal való visszaéléssel. Az antik Görögország bukását követő két évezredet a görögök különféle birodalmak részeként töltötték. A külső és belső erőviszonyok útvesztőiben a közélet egyre piszkosabb lett. A közhivatali pozíciók már a bizánci és oszmán birodalmakban is megvásárolhatóak voltak. A nagyvezírek gyakran pénzért váltották meg pozíciójukat a szultántól. Csakúgy, mint az egyház feje, a patriarcha, aki általában a legtöbbet fizető ember lett. Ebben az időszakban nemcsak a trónt, de a fejét is elveszíthette az, akinek a posztjáért valaki más több aranyat kínált.

A korrupció azonban nemcsak a legmagasabb szinteken, hanem kicsiben is virágzott. A templomi koldusoknak az összegyűjtött pénzből vissza kellett juttattatniuk a papnak, hogy helyet biztosítson számukra a templom lépcsőjén. A külső hatalmak ellen vívott háborúk közötti szüneteket polgárháborúkkal, zavargásokkal és puccsokkal töltötték ki, melyek során a hatalmi építkezés gyakran a klientúra kiépítését jelentette.

Ami tehát ma zajlik Görögországban, az nem más, mint régi beidegződések átültetése modern körülmények közé. Görögország zsákutcában van. A pénzintézetek és saját reflexeinek csapdájában, melyekből – de leginkább az utóbbiakból – kitörnie igen nehéz. Egy idén áprilisban készült felmérés szerint tízből nyolc görög véli úgy, hogy a jelenlegi gazdasági válságnak leginkább a korrupció az oka. Ezzel egy időben a megkérdezettek 53 százaléka morálisan teljesen elfogadhatónak tartja a közszolgák lefizetését, mondván: ez az egyetlen módja annak, hogy a szolgáltatás minőségén és gyorsaságán javítsanak.

A válság ellenére 2011-ben Athén uniós viszonylatban a legtöbbet, GDP-jének 2,8 százalékát költötte hadi célokra. Az országnak nemhogy nincs versenyképes exportja, de még a belföldi fogyasztás zömét is importból fedezik. A kölcsönök kamatai pedig önmagukban meghaladják az állam bevételeit. Jelenlegi formájában tehát Görögország életképtelen. A nyugat-európai hatalmak azonban nem tehetnek mást, mint hogy mesterséges kómában tartják Európa beteg emberét. Ha ugyanis a görög állam bedőlne, azzal a neki hitelező nyugati bankok is buknának. Ezt elkerülendő, a nyugati kormányok készpénzért vásárolják fel saját pénzintézeteik görög államkötvényeit, ezzel feltőkésítve őket. Németország és társai fél kézzel tartják vissza a szakadékba zuhanástól a görögöket, várva, hogy bankjaik biztonságba kerüljenek. Ha ez megtörténik, könnyen lehet, hogy a vezetők úgy döntenek, megválnak a kellemetlen tehertől.

A görög kormány kényszerpályán mozog, melyen mindössze két lehetősége van. Az első az államcsőddel való szembenézés, mely tömeges munkanélküliséghez és hosszú évekig tartó nyomorhoz vezet. Nem beszélve arról, hogy az egyébként is igen aktív szélsőbaloldali és anarchista csoportok könnyen a 70-es évekre emlékeztető állapotokat idézhetnek elő.

A másik lehetőség a Nemzetközi Valutaalap ajánlata. Az IMF komoly megszorító csomaghoz, adóemeléshez, elbocsátásokhoz, ingatlanadó bevezetéséhez és privatizációhoz kötötte a segítséget. Csupa olyan lépéshez, melyek ugyan bevételt hoznak, de nem serkentik a növekedést. A privatizáció ráadásul hosszú távon még rontana is a helyzeten. A görög gazdasági elit jelenleg sem fizet adót, így ha ők jutnak hozzá a most még állami tulajdonban lévő vagyonhoz, abból nem sok kerül vissza a kincstárba. Ha viszont külföldi tőke vásárolja fel a kikötőket és más infrastrukturális létesítményeket, azzal az ország az utolsó versenyképes termékét, a turizmust és az áruszállítást is elveszíti. Nem beszélve arról, hogy ez prognosztizálná a populista baloldali erők jövőbeni előretörését.

Görögország maratoni küzdelem előtt áll, melynek kimenetele akár drámai is lehet.

Sayfo Omar