Veszélyes tangó Párizsban
A feszültség növekedése közepette tárgyal majd a francia fővárosban Vlagyimir Putyin és Donald Trump.
Egyre feszültebb Oroszország és a Nyugat viszonya. Washington felmondja a hidegháborút szimbolikusan lezáró rakétaszerződést. Indulhat a fegyverkezési verseny. A NATO a Kremlnek üzenve látványos hadgyakorlatot tart Norvégiában. Moszkvában hetente jelentik be egy-egy új fegyver megjelenését. Ilyen előjelek után találkozik az I. világháború befejezésének 100. évfordulójára emlékező rendezvény keretében Vlagyimir Putyin és Donald Trump. Hosszabb megbeszélésre most, Párizsban nem kerül sor – pedig ideje lenne, hogy „egyeztessék óráikat” –, mindkét fél jelezte azonban, hogy Buenos Airesben, a hónap végi G20-as csúcson készek leülni egymással.
Fotó: MTI
Úgy kell építkezni, hogy majdan még az építmény romjai is szépek legyenek. Ha elmegyünk Rómába vagy Athénba, akkor megértjük, mire is gondolt az ismert német építész, amikor megfogalmazta ezt a tételt. Aki azonban száz éve végignézett Európán, a füstölgő romokban nem láthatta meg a szépet. A szó szoros értelmében és képletesen sem. Az első világégés, majd folytatásaként a második is csak a pusztítás, a rombolás érzetét hagyta maga után. A romok alá temetve nemcsak az embert emberré tevő humanitást, de birodalmakat is. A világ azonban két világháború után tanult a történtekből. Az 1945 után épített világrend hosszú időre stabilnak bizonyult. A romokon új élet serkent, felvirágzott a magát összeszedő Európa. Elkerülték a nagy háborúk is. A jólét és a biztonság, majd a hidegháborúban aratott győzelem azonban nemcsak kényelmessé, de önzővé is tette a nyugati világot. Ma ismét sötét felhők gyülekeznek fölötte. A több mint hét évtizede álló világrend omladozik, és ha nem akarunk ismét csak romokat látni magunk körül, akkor most már ideje felébredni.
Donald Trump két évvel ezelőtti győzelme tette egyértelművé és immár mindenki számára láthatóvá a Nyugat egoizmusát. Az „Amerika mindenek előtt!” szlogen nevében azóta tett lépéseivel éppen a legerősebb hatalom rombolja a leghatékonyabban a fennálló világrendet. Csak a hatalmát akarja mindenáron megtartani, ám valójában sietteti a többpólusú berendezkedésben megtestesülő új realitások megszilárdulását. Az új világrend, az új játékszabályok kialakulására azonban még várni kell, és közben ügyelni arra, hogy ne forduljon át háborúba az átmenet törvényszerű káoszában zajló, ütközésektől sem mentes helyezkedés.
Az átmeneti időszak geopolitikájának dinamikáját alapvetően az Amerika–Kína–Oroszország-háromszög erőviszonyai határozzák meg. Ezért aztán figyelmeztető, ha a Dél-kínai-tengeren majdnem összeakad egy kínai és egy amerikai hadihajó, Hszi Csin-ping kínai elnök pedig parancsba adja a hadvezetésnek, hogy készüljenek a nyílt konfrontációra. Ugyanígy végigfut a hideg az ember hátán az Európában egymást követő hadgyakorlatok láttán, vagy arra a hírre, hogy az Egyesült Államok felmondja a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris eszközök felszámolásáról szóló orosz–amerikai megállapodást (INF). S reménnyel tölt el, ha ebben a helyzetben legalább fennmarad a párbeszéd az érintett hatalmak között.
Éppen ezért várta mindenki érdeklődéssel, hogy mire jut Moszkvában John Bolton. Nos, az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadót a protokollt félretéve mindenki fogadta, aki számít. Nem véletlenül, hiszen a biztonsági kérdésekben igencsak befolyásos amerikai politikus jelenleg az a szint, amelyen a leghatékonyabb tárgyalások folyhatnak Moszkva és Washington között. Donald Trump ugyanis jelen pillanatban nem ülhet le csak úgy Vlagyimir Putyinnal. Még akkor sem, ha az amerikai elnöknek ez nem lenne ellenére. Különösen a félidős választások előtt. John Boltonnak így egyrészről elő kellett készítenie a már az eredmények tudatában sorra kerülő egyeztetést, másrészről a kampányban a „héja” keménységével kellett a Kreml értésére adni az amerikai feltételeket. Szóval nem megállapodni, hanem ultimátumokat osztogatni. Tegyük hozzá, a nemzetbiztonsági tanácsadónak ez igazán nem esett nehezére.
John Bolton ezt meg is tette. Oroszországot vádolta a rakétamegállapodás megsértéséért, de a kitűzött célokat követve kiterjesztette a felelősséget a rövid és középes hatótávolságú arzenálját látványosan fejlesztő Kínára is. Azért ne felejtsük el, hogy az INF szellemét Washington már a rakétavédelmi rendszer európai telepítésével megsértette. Oroszországra és Kínára mutogat, ám valójában ismét saját pecsenyéjét sütögetve a bizonytalanságot erősíti az „öreg kontinensen”. Valójában ugyanis a vetélytársak gyengítése a célja. Ez az önző felelőtlenség akkor is riasztó, ha ezeket a szerződéseket esetleg részben már kinőtte a világ. A nemzetbiztonsági tanácsadó azonban még tovább ment, amikor mindezt megfejelte azzal, hogy Moszkva is beavatkozott az amerikai választásokba, de ez még semmi ahhoz képest, amit Peking tesz. John Bolton eközben orosz kollégájával, Nyikolaj Patrusevvel csendesen kiépítette azt a kommunikációs csatornát is, amelyen rosszabb időkben egyeztethetnek. Eközben az orosz vezetőkkel, köztük az elnökkel tárgyalva kijelölték azt a „vörös vonalat” is, amelyet a kétoldalú kapcsolatokban semmiképpen sem kellene átlépni.
John Bolton tehát amellett, hogy a jövőre a kölcsönös meghívások révén nyitva hagyta a csúcstalálkozók lehetőségét, Donald Trump alá játszva, az amerikai választóknak üzenve demonstrálta az Egyesült Államok eltökéltségét. Kérdés, hogy ezzel képes volt-e befolyásolni a lapzártánk után lezajlott félidős választások eredményét. Az előzetes latolgatások szerint ugyanis a kongresszusban a demokraták előretörése volt várható. Stratégiai szempontból azonban nem hat Washington és Moszkva kapcsolatainak alakulására ez a megméretés. Amerika folytatja Oroszországgal és Kínával szemben a konfrontációs politikáját. Mégpedig azért, mert sem Oroszország, sem pedig Kína nem simult bele az amerikai világba, ehelyett kesztyűt dobott az egypólusú berendezkedésnek, s így kihívást jelent. Így aztán legfeljebb a szembenállás intenzitása változhat.
Egyet kell értenünk azokkal a moszkvai véleményekkel, amelyek szerint a köztes választás egyetlen világpolitikai tétje az volt, hogy az orosz–amerikai konfrontáció ellenőrzött keretek között marad, vagy a párbeszéd megszakadásával irányítatlanná válik. A jó Trump és az őt mindenben megakadályozó establishment elméletével ugyan ideje már leszámolni, a demokraták erősödése azonban kétségkívül fokozza a nyomást Trumpra. Még élesebben merül fel az orosz kérdés, Moszkva és Washington között pedig így logikusan erősödik a konfrontáció. A legélesebbé ez a szembenállás 2020 és 2024 között válhat, mégpedig akkor, ha Trumpot nem választják újra. Egy ilyen forgatókönyv egészen a háborúig viheti a feleket.
De az amerikai külpolitika már most is a belpolitika túszává vált. Ezt fejtegettük már John Bolton moszkvai útja kapcsán is, a demokraták erősödése és a 2020-as kampány pedig végképp megköti Donald Trump kezét. A regnáló elnöknek nem marad más választása, mint agresszív külpolitikával – új szankciók bevezetésével, a fegyverkezési verseny felpörgetésével – bizonyítani otthon a cselekvőképességét. Ez az út pedig, mint már említettük, a háború küszöbére viheti a szembenállást. Ez a háború már dübörög az információs térben, fenyeget a kiberfronton, és nem kizárható a konfliktus Szíriában sem. A legsúlyosabb következményekkel azonban a nukleáris csapás járna. Ezt csak közelebb hozta az Egyesült Államok kilépése a kis- és közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló megállapodásból (INF). Ha ilyen, tengeralattjárókról indítható rendszereket Amerika az orosz határok közelébe, a Barents- vagy a Balti-tenger térségébe telepít, az Moszkva számára casus belli.
Miután még 2001-ben George W. Bush felmondta a rakétavédelmi rendszerekről szóló megállapodást, és az INF-ből kilépve most logikusan a végét járja a hadászati támadófegyverek korlátozásáról és csökkentéséről szóló 2010-es START-III szerződés is, kimondhatjuk, hogy az atomfegyverek ellenőrzésének eddigi kerete felbomlott. Új kor köszönt be a nukleáris ütőerő világában. A kétoldalú alapokra helyezett feltartóztatásnál bonyolultabb, kiszámíthatatlanabb, veszélyesebb. Nem véletlenül vetette fel a német külügyminiszter az európai fegyverzetcsökkentés szükségességét, amely kizárná a rakéták telepítését is.
Mindez természetesen alapvetően befolyásolja a szinte kizárólag a globális biztonság kérdéseire épülő orosz–amerikai kapcsolatokat is. A fegyverkezési verseny Washington által kilátásba helyezett felpörgetése aszimmetrikus válaszokat követel Moszkvától is. A stratégiai együttműködést így a stratégiai feltartóztatás modellje válthatja fel, és rövid távon a legjobb, amire számíthatunk, az a szembenállás korlátok közt tartása. Azonban még ez sem lesz egyszerű feladat, ezért aztán reménykedjünk abban, hogy Vlagyimir Putyin és Donald Trump tangója nem az utolsó lesz Párizsban. Bízzunk abban, hogy a 100 évvel ezelőtt történtek visszafogottságra intik, jó irányba terelik a feleket. Ha most nem is, talán néhány hét múlva Buenos Airesben.
