Az átalakuló Latin-Amerika újrarajzolhatja a világpolitika térképét

Egy Latin-Amerikába tévedő magányos időutazó könnyen eshetne abba a tévhitbe, hogy a hidegháborút Fidel Castro nyerte meg. A térségben ugyanis gőzerővel tör előre az Amerika-ellenes, antiimperialista baloldal. Che Guevara álma azonban nem fegyverek által, hanem a szavazóurnákon keresztül, a legmeszszebbmenőkig demokratikus úton látszik megvalósulni.

Az első fecske, aki aztán nyarat is csinált, Hugo Chavez venezuelai elnök volt, akinek 1998-as megválasztása után több latin-amerikai országban is előretört a baloldal. A váltás persze nem mindenhol volt ilyen radikális. Argentínában és Brazíliában például a mérsékelt baloldal győzedelmeskedett. A balratolódás tényén ez azonban mit sem változtat. Chavez hamar társra talált az évtizedek óta szélmalomharcot vívó Fidel Castróban. Kettejük koalíciója révén a térségben idáig lassan zajló társadalmi és politikai folyamatok új erőre kaptak. Chavez olyan iszapbirkózásba kezdett Bush elnökkel, amilyen négy évtizeddel korábban Castro és Kennedy között zajlott. A venezuelai elnök egész Dél-Amerikára kiterjedő televíziócsatornát is alapított, melyen a latin országok baloldali politikai csoportjainak kínál fórumot, és anyagi támogatást nyújt a térség Amerika-ellenes erőinek. A Latin-amerikai balratolódás mozgatórugója azonban nem Chavez, de még csak nem is Castro. A folyamat előidézőit Washingtonban kell keresni.

A latin-amerikai demokrácia fejlődése akár örvendetes hír is lehetne Washington számára, hiszen a világ más tájékán oly féltett népuralom gőzerővel söpör végig az amerikai kontinens déli felén. A Fehér Házban még sincs üdvrivalgás. A frissen megválasztott latin vezetők ugyanis – hosszú évtizedek gyakorlatát megszakítva – Uncle Sam ülepe helyett saját népük felé fordultak. A miértre a választ láthatóan legkevésbé George W. Bush tudja, aki a folyamatot gyorsítandó hibát hibára halmoz a térségben folyó események kezelésében. Pedig a dolog igencsak sürgető lenne. Hiszen ami Európának az arab világ, az az Egyesült Államok számára Latin-Amerika. A fejletlen régió nemcsak komoly felvevőpiac Amerika számára, de hatalmas természeti kincsei révén potenciális gazdasági partner is. Ráadásul Washington számára az sem elhanyagolható szempont, hogy ebből a régióból érkezik az államok területére a legtöbb illegális bevándorló és a feltartóztathatatlan kábítószer.

Számos Fehér Ház közeli elemző, Castro és Chavez aknamunkájára fogja a latin-amerikai balratolódást, valójában azonban ezzel Washington csak saját bizonyítványát próbálja magyarázni.

A venezuelai befolyást maga a megbuktatott Carlos Mesa volt argentin elnök is tagadta, aki a 2005-ben tartott milliós baloldali tüntetések nyomására volt kénytelen elhagyni posztját. Mesa szerint, bár a tüntetők Chavez iránti szimpátiája érezhető volt, nem Venezuelából fújt át a változás szele. Hasonlóan vélekedett a Periodico 26 című havannai lapnak adott interjújában Fidel Castro is, aki szerint a régióban végbemenő változások alapvetően a kétségbeejtő gazdasági helyzetnek tudhatók be. A kubai elnök szavait idézve: „Az emberek felismerik problémáikat; a bizonytalanságot, munkanélküliséget és az orvosi ellátás hiányát. Ez pedig elégedetlenséghez vezet. Ezért nem jogos minket hibáztatni. Az ő saját neoliberális és üzletközpontú politikájuk vezetett ide.”

Castro szavaiban lehet némi igazság. Ha szemügyre vesszük az elmúlt évek történéseit, rájövünk, hogy valóban Washington az, aki baloldali vezetők karjaiba taszítja Latin-Amerikát. Pedig első megválasztása előtti kampányában Bush még azt hirdette, hogy külpolitikájában elsőbbséget fog élvezni a déli szomszédokkal való jobb kapcsolatok kiépítése. Egy pillanatig valóban úgy tűnt, hogy a jó viszony még a véresszájú Chavezzel is helyreállítható. Ígéretéhez híven, a frissen megválasztott Bush első hivatalos útja Mexikóba vezetett, ahol Vincente Fox elnökkel parolázva hirdette meg az új amerikai-latin kapcsolatok kezdetét. A Bush által elindított Free Trade Agreement of the Americas (Amerikák Szabad Kereskedelmi Megállapodása) bevallott célja a demokratikus Latin-Amerika és az Egyesült Államok közötti szabad piac kialakítása volt. Az új gazdasági program azonban nem váltott ki nagy lelkesedést az érintett országokból, hiszen hamar kiderült, hogy az ígéretekkel ellentétben, az egyezség egyetlen haszonélvezője Washington. A megállapodás keretében ugyanis az Egyesült Államok komoly kölcsönöket folyósított a dél-amerikai kormányoknak, melyek cserébe privatizációs folyamatokat indítottak meg, és megnyitották országuk piacait az amerikai tőke előtt.

Az FTAA végül totális kudarcot vallott. A mérsékelten baloldali brazil és argentin elnököktől a radikális Chavezen át, a paraguayi vezetésig – mely egyébként más téren Washingtonnak lefeküdve még amerikai támaszpont működését is engedélyezi országa területén – mindenki elutasította az amerikai ambíciókat. Egyedül a bolíviai vezetés próbálta meg azokat komolyabban keresztülerőltetni népén. Sikertelenül. Az ország gázkészletének privatizálására tett törekvések elleni tüntetések miatt két elnök is távozni kényszerült posztjáról.

Az FTAA bukása mellett komoly pofon volt Bush elnök számára, hogy szeptember 11-ét követően egyetlen latin-amerikai országot sem sikerült csatasorba állítania afganisztáni vagy iraki hadjáratához. A déliek, érthető okokból nem kívántak egykori hóhérjuk pribékeivé válni. Talán túlságosan is élt emlékezetükben, milyen az, ha egy idegen nagyhatalom telepszik bábkormányok által egy szabad nemzetre.

Washington hegemón törekvései heves ellenérzést váltottak ki az egyszerű latin emberekben, különösen, hogy az FTAA-nak, minden kecsegtetőnek kínálkozó ígéret ellenére, nem sikerült megállítania a szegénység terjedését. A szegények és gazdagok közötti szakadék tovább mélyült, nem csoda hát, hogy az egyre szegényedő tömegek fokozódó szimpátiával kezdtek sandítgatni Venezuela felé, és egyre nagyobb lelkesedéssel fogadták a politikai porondokon megjelenő, társadalmi egyenlőséget és az amerikai tőke kiebrudalását hirdető baloldali vezetőket. Latin-Amerikában a baloldaliság ugyanis aligha vehető egy kalap alá kelet-európai névrokonával, lévén ott a szocialista ideák valódi szociális érzékenységgel és erős nemzeti érzelemmel párosulnak. Olykor még a „politikai korrektség” kárára is. Chavez elnök például 2005 karácsonyán tett vidéklátogató körútja során kijelentette: „Krisztus keresztrefeszítőinek leszármazottai birtokolják a világ javait.” Washington így maga sem tudja, milyen címkét ragasszon a baloldali latin vezetőkre. Kijelentése után Chavez ugyan megkapta a náci jelzőt, bár ezt nézetei és származása miatt aligha viselheti hitelesen. Az újonnan formálódó baloldali koalíció persze másik oldalról is megkapja a magáét. Bobby Charles volt republikánus tanácsadónak a Washington Postban megjelent cikke szerint például: „Dél-Amerika neomensevikjei tömörülnek neoszocialista koalícióba”. Különös vélemény, főként, ha azt a tényt tekintjük, hogy Dél-Amerika gyakorlatilag a katolicizmus tán utolsó földi mentsvára – így aligha vádolható az egykori mensevikek szellemi örökének továbbvitelével. A latin-amerikai baloldaliság nehezen intézhető el a fejlett világban megszokott címkékkel.

A kényszeres címkézés oka inkább az, hogy Latin-Amerikában a baloldal előretörésével sorra dőltek el Washington bástyái. Bush erejét azonban olyannyira lekötötte az óceánon túli „terrorizmus elleni” harc, hogy nem maradt elég ereje országa hátudvarának problémáira. A fehér házi stratégák aligha értették meg a változó idők szavát. Az új kihívásokra régi reflexekkel feleltek. Miközben az amerikai elnök beszédeiben az olyan frázisok, mint „demokrácia” és „szabadság” kötőszóvá kezdtek válni, az amerikai titkosszolgálatok piszkos, demokratikusnak legkevésbé sem mondható játékokat kezdtek játszani. Mint ismeretes, 1954-ben Guatemalában, 1964-ben Brazíliában, 1973-ban pedig Chilében éppen Washington volt az, aki anyagi és fegyveres segítséget nyújtott a demokratikus rendeket megdöntő diktátorok hatalomra jutásához. A huszonegyedik század küszöbén ismét régi idők hagyományait felelevenítve próbálták meg eltávolítani helyükről az ellenszegülő vezetőket. Eva Gollinger újságíró nyomozásokkal támasztotta alá, hogy Washington keze mélyen benne volt a demokratikusan megválasztott Chavez elleni 2002 áprilisában megkísérelt sikertelen puccsban. Gollinger bebizonyította, hogy 2001-ben az Egyesült Államok hárommillió dollárral támogatta a venezuelai ellenzéket. És bár Venezuelában leszerepeltek, Haitin bevált a trükk. 2004-ben ellenzéki erők megdöntötték Bertram Aristide elnök hatalmát. A bukott elnök később a Democracy Now nevű lapnak nyilatkozva elmondta, a puccs lefolyása alatt amerikai katonák rabolták el. Az elnök azt is tudni vélte, hogy az ellenzék több millió dollárt kapott Washingtonból a puccs megalapozására. Az amerikai trükkök azonban ezúttal nem váltak be.

Latin-Amerika ügyében jelenleg igencsak nagy a fejetlenség Washingtonban. Mivel a „demokrácia” ütőkártya itt nehezen játszható ki, a stratégák más ideológiai alaphoz kényszerültek nyúlni. A dél-amerikai politikát irányító agytrösztök nagy valószínűséggel a szomszédos, iraki és afganisztáni irodákból lopnak ötleteket hazájuk térségbeli befolyásának rehabilitálására. Mással aligha magyarázható, hogy az amerikai kormánypárti médiumok Chavez elnök homlokára – a náci és a kommunista mellett – a „terrorista” bélyeget is rásütötték. Az ABC News hírcsatorna műsorvezetője, Ted Koppel a venezuelai elnökkel készített interjúja során az alábbi kérdésre vetemedett: „Az amerikai hírszerzésben dolgozó informátoraimtól azt az információt kaptam, hogy önök al-Kaida sejteket engednek működni országuk területén. Igaz ez?” A kérdésre válaszul Chavez, ahelyett hogy harsány kacajban tört volna ki, csak ennyit válaszolt: „Információi teljesen alaptalanok”. Az amerikai abszurditásnak ezzel azonban még nincs vége. Washington hivatalosan azzal próbálja igazolni haderejének paraguayi jelenlétét, hogy az ország Brazíliával és Argentínával találkozó hármas határszakaszánál titkos iszlámista tevékenység folyik. Az egység irányításáért felelős William Pope egy nyilatkozatában még arra is esküt tett, hogy titkosszolgálati információk szerint a szeptember 11-i merénylet kiagyalója, Khalil Sheik Mohamed 1995-ben látogatást tett a térségben. Különös véletlen, hogy történetesen az amerikai támaszpontok közelében található a kontinens legnagyobb édesvízforrása, kétszáz kilométerrel arrébb pedig Dél-Amerika második legnagyobb gázlelőhelyei, a bolíviai gázmezők terülnek el. Szintén a terrorizmus elleni harc jegyében, Donald Rumsfeld védelmi miniszter azonnal mozgósítható hadtestek Dél-Amerikába telepítését indítványozta. Javaslata heves tiltakozást váltott ki az érintett latin kormányokból, amelyek emlékében vélhetően túl élénken éltek a ’70-es évek, amikor az Egyesült Államok Kondor hadművelet néven terrorbrigádokat üzemeltetett a régióban, melyek feladata a baloldali mozgalmak felszámolása volt, és tevékenységük emberek tízezreinek életébe került. Rumsfeld azonban nem csak a gyorsmozgósítású hadtestekkel nyúlt félre. A hadügyminiszter, ahelyett hogy a bizalom erősítésén munkálkodott volna, egy komoly diplomáciai bakival, maga és országa ellen fordítva a latin tömegeket, „latin-amerikai gonosz tengely”-ként definiálta Castro és Chavez összefogását. A sorozatos baklövéseknek hála, Washington hosszú időre búcsút mondhat latin-amerikai ambícióinak.

Az egykor az Egyesült Államokkal ápolt látszatbarátság elvesztésével egy időben azonban Latin-Amerika új, őszintébb barátságokat is köt. Ez év elején például Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök csörgette meg Castro, Chavez és a frissen megválasztott bolíviai elnök, Evo Morales telefonját, biztosítva őket támogatásáról. E mellett egyre növekszik Latin-Amerika Kínával és az Európai Unióval folytatott kereskedelmének mérlege: egy év alatt az Ázsia és Dél-Amerika között lebonyolított kereskedelem értéke 34 százalékos növekedést mutatott. Nagyrészt ez magyarázza meg a Dél-Amerikában tapasztalható, átlagosan 5,5 százalékos gazdasági növekedést.

A felelőtlen amerikai politika tehát a dinamikusan fejlődő Kína malmára hajtja a vizet, lévén, Chavez elnök, napi 2,5 millió hordónyi kitermelt olajával komoly impulzust adhat az energiaéhségben szenvedő sárga óriásnak. Érthető hát, hogy miért indult Hu Csintao kínai elnök tavaly novemberben maratoni dél-amerikai útra, ahol lépten-nyomon „a nemzetközi kapcsolatok demokratizálását” – értsd a jelenlegi amerikai hegemónia megdöntését – propagálta. Csintao útja igazi diadalmenet volt. A brazil piac a kínai óriás lába elé omlott, Argentínában megszerezte az ország infrastruktúrájának elkövetkező tíz évben történő fejlesztésének jogát, Chilében elindította az országok közötti szabad kereskedelmi megállapodást előkészítő tárgyalásokat, Mexikóval stratégiai-partneri egyezményt kötött, Kubában pedig biotechnológia és telekommunikációs fejlesztésekről szóló megállapodásokat írt alá Fidel Castróval.

Sayfo Omar

Evo Morales

Egy antiglobalista indián

Arra, hogy hogyan veszíti el Washington egykori latin-amerikai szövetségeseit, a legjellemzőbb példa a térség egyik legszegényebb országa, Bolívia esete. Bush neokolonista gazdasági politikája már a kezdetektől ellenkezést váltott ki Bolíviában. 2000 áprilisában Cochabamba lakói tüntettek a vízellátás Világbank által sürgetett privatizációja ellen. Mint köztudott, a Világbank elnökét hagyományosan az Egyesült Államok jelöli ki. 2003 februárjában harmincnégy bolíviai vesztette életét a Nemzetközi Pénzalap által kierőszakolt bevételadó-növelés miatt. Természetesen Washington keze ebben is benne volt, lévén, a Nemzetközi Pénzalap legbefolyásosabb és egyetlen vétóval rendelkező tagja az Egyesült Államok. Ugyanazon év októberében több mint hatvan bolíviai tüntető halt meg a kivezényelt rendfenntartókkal való összecsapásban, az ország gázkészletének privatizálása ellen rendezett megmozdulások során. A privatizációk kiagyalója és legfőbb patrónusa – minő véletlen – a bolíviai amerikai nagykövetség volt. Az összefüggéseket szemlélve a bolíviaiak felismerték, hogy Washington javaikra áhítozik. Nagy lelkesedéssel fogadták hát az egyenesen a kokamezőkről érkező Evo Moralest, aki bár írni és olvasni nem tud, szavaival az emberek szívéből beszélt. A korábban a kokain alapanyagául szolgáló kokacserje termesztésével foglalkozó, aymara indián származású Morales úgy döntött, megméretteti magát az elnökválasztásokon. Választási kampánya során több alkalommal nyakában kokalevelekből font koszorúval jelent meg és éles kirohanásokat intézett a privatizáció és más, az Egyesült Államok által támogatott gazdasági ügylet ellen. Nem kis sikerrel. A bolíviai gázmezők államosítására és a kokacserje „hagyományos célokból” történő termesztésének legalizálására tett ígéretével belopta magát a kisemberek szívébe. A 2005. december 18-án tartott választásokon, Morales az előzetes felmérésekre rácáfolva, a szavazatok 54 százalékát megszerezve lesöpörte a színről az amerikaiak által támogatott jobboldali Jorge „Tuto” Quirogát. Morales első hivatalos látogatása Hugo Chavezhez vezetett. A venezuelai elnök 30 millió dollár értékű gazdasági segélyt kínált fel Moralesnek, melyet egy 150 millió dolláros „olajat élelmiszerért” program megindítása követett. Morales csatlakozott a Hugo Chavez venezuelai, Nestor Kirchner argentin, Tabare Vazquez uruguayi és Ignacio Lula da Silva brazil elnökök nevével fémjelzett, Washington szabad piac politikájával szembenálló tömbhöz, és az amerikai FTAA antitéziseként lefektette a Bolivarian Alternative of the Americas (Bolíviai Alternatíva az Amerikaiak Számára) elnevezésű gazdasági együttműködés alapjait. Bush, aki eközben túlságosan belemerült az Irán elleni hadjárat tervrajzaiba, nem vette észre, mi zajlik a hátudvarában. Ezt a véleményt osztja meg Adam Isaacson, a Center for International Policy nevű kutatóintézet elemzője is, aki szerint Washington maga tehet a történtekről, mivel hatalmas ziccert hagyott ki azzal, hogy miközben Irakra havi több mint egymillió dollárt költ, fukarkodott egy Chavezéhoz hasonló nemes gesztust tenni Morales elnöknek. Nem is beszélve arról a hatalmas diplomáciai malőrről, hogy Bush elnök meg sem hívta látogatóba a frissen megválasztott bolíviai elnököt. Pedig némi figyelmességgel és diplomáciai érzékkel elejét tudták volna venni annak, hogy az egyébként balközépről induló Morales Chavez karjaiba omoljon. Így azonban a Havanna-Caracas-La Paz-tengely immár visszafordíthatatlanul meghúzódott.

Kontinentális sakkjátszma

Dél-Amerika legtöbb országa nem parlamenti, hanem elnöki rendszer, akit a nép közvetlenül választ. 2005 és 2006 novembere között összesen tizenkét latin-amerikai országban tartottak vagy fognak tartani elnökválasztásokat. A leglátványosabb balratolódást idáig Bolívia produkálta (lásd keretes írásunkat), az előrejelzések szerint viszont a térség több másik országa is álmatlan éjszakákat fog okozni a Fehér Ház lakóinak.

Chile December 11-én a választásokon jelentős fordulat következett be. Michelle Bachelet Jeria személyében az ország történetében először nő foglalhatta el az elnöki széket. Az események váratlanul érték az amerikai stratégákat, hiszen nem gondolták, hogy az ultrakonzervatív Chilében, ahol alig egy éve legalizálták a válást, egy olyan asszonynak szavazzanak bizalmat az emberek, aki a katolikus családmodellnek ellentmondva házasságon kívül neveli gyermekeit. Chile erősen érdekelt a Bolíviával való kereskedelmi kapcsolatok ápolásában. Egyelőre nem tudni, hogy ezek az érdekek milyen irányba befolyásolják Bachelet politikáját.

Costa Rica A választást február 5-én tartják, melynek nagy esélyese Oscar Arias. Ő már korábban, az amerikai Reagan-adminisztráció idején állt már egyszer országa élén. A veterán politikust egyébként a ’80-as évekbeli közép-amerikai polgárháborúkat lezáró tárgyalásaiért 1987-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Arias nem sorolható Chavezzel egy táborba, mivel nem ellensége a szabad piacnak. Ennek ellenére Bush elnökkel – csakúgy mint egykor Reagannel – nem ápol jó kapcsolatot, mivel elutasítja az amerikai militarizmust, és korábban, kiérdemelt béke Nobel-díjasként hangosan ellenezte Bush „terror elleni” hadjáratát.

Haiti A térség legszegényebbjeként számon tartott országban a február 7-i választásokat követően 2000 óta először fogja ismét választott elnök elfoglalni helyét. Az ezredfordulón megválasztott Jean-Bertrand Aristide-et a 2004-es felkelések során távolították el posztjáról és küldték száműzetésbe. A harmincöt induló elnökjelölt közül René Préval Aristide egyik korábbi híve a legesélyesebb. Bárki is nyerjen, első dolga mindenképp a biztonság és az infrastruktúra helyreállítása lesz.

Peru Közvélemény-kutatások szerint, a népszerűségi listát jelenleg a jobbközépen álló Loundes Flores vezeti. Előnye azonban igen halvány a markánsan baloldali Ollanta Humalával szemben, így az április 9-én tartandó választásokig még sok minden történhet. Humala 2000-ben aktív részt vállalt az Alberto Fujimori diktatúrája ellen elkövetett puccsban. A választásokon komoly esélyesként indul, mivel a perui tömegek egyre elégedetlenebbek az országukban uralkodó korrupcióval, és az elit kizsákmányoló gazdaságpolitikával szemben. Győzelme esetén a Castro-Chavez-Morales klub új taggal gazdagodik.

Kolumbia A május 28-ra tervezett voksolás kimenetele aligha okoz gyomorgörcsöt Amerikában, hiszen a legnagyobb esélyesként a jelenleg is kormányzó, jobboldali, Amerika-barát Álvaro Uribe indul. Hatvan százalék feletti népszerűségét Uribe hatékony biztonsági intézkedéseinek köszönheti, melyek keretében a hatalmát ellenző gerillákat kiszorította a sűrűn lakott régiókból, így a polgároknak már nem kell a korábban mindennapos emberrablásoktól tartaniuk. Ugyanekkor népszerűségén ront, hogy a kolumbiai gazdaság súlyos válságban van.

Mexikó A július 2-i választás legnagyobb tétje, hogy ki veszi át a Washington-barát Vincente Fox helyét. A legnagyobb esélyes a baloldali Lopez Obrador, Mexikóváros jelenlegi polgármestere. Győzelme hatalmas fricska lenne Washingtonnak. Obrador korábban az Egyesült Államokkal közös határszakaszon uralkodó, megalázóan szigorú biztonsági intézkedésekre reflektálva kijelentette, hogy soha nem tenné be lábát az Államok területére.

Brazília Az októberre kitűzött választások nagy esélyese a jelenlegi elnök, Lula da Silva, aki nagy diplomáciai érzékkel egyensúlyozik Washington és saját népe elvárásai között.

Ecuador 2002-ben az ecuadoriak a baloldali-populista Lucio Gutiérrezt választottak meg elnöküknek. Hatalomra lépését követően Gutiérrez egy hirtelen váltással „jobbra át”-ot fújt, és Bush elnök legjobb latin barátjává vált. Lépésére a nép hatalmas tüntetésekkel válaszolt, melyek eredményeként Gutiérrez 2005 áprilisában lemondásra kényszerült. Helyét Alfredo Palacio, egykori alelnök vette át. Ecuadorban egyelőre nem központi téma az év végi választás, de a jelenlegi fejetlenség könnyen szelet fújhat a baloldal vitorlájába.

Nicaragua A nicaraguai politika balratolódása előre borítékolható, hiszen a november 5-én tartandó választásokon egy, a brazil Lulához hasonlóan balközépen álló jelölt fog versenyezni egy Chavez-szerű szélsőbalossal. Managua városának korábbi polgármestere, a sandinistákkal jó kapcsolatot ápoló Herty Lewites méri össze erejét Daniel Ortegával, a Sandinista Front jelöltjével. Küzdelmük kimenetele egyelőre bizonytalan. Annyi azonban bizonyos, hogy a választások nagy vesztese Washington lesz.

Venezuela Hugo Chavez elnök sorsáról ez év decemberében fog ismét szavazni a venezuelai nép. A latin-amerikai baloldal zászlóvivőjeként számon tartott elnök népszerűsége stabilan áll hatvan százalék felett. Komoly kihívója aligha akad.