Az amerikai nyilvánosság közismert, nagy tekintélynek örvendő, gyakran idézett és hivatkozott magántulajdonú, üzleti alapon működő, kiváló politikai és gazdasági kapcsolatrendszerrel rendelkező hírszerző és elemző cége a Strategic Forecasting Institute (Stratégiai Előrejelzések Intézete, röviden Stratfor). Az árnyék-CIA-nak is nevezett intézet, melyet a magyarországi születésű George Friedman alapított 1996-ban, megkérdőjelezhetetlen tiszteletnek örvend a jövőkutatással és stratégiakészítéssel foglalatoskodó háttéragytrösztök körében. Nem véletlenül, az úgynevezett realista iskola irányelveinek megfelelően az egyes államok gazdasági és ebből fakadó hatalmi-geopolitikai érdekeit, valamint a rendelkezésre álló erőforrásokat, a technológiai színvonalat, a népesedési folyamatokat alapul vevő és ezekből következtetéseket levonó Stratfor előrejelzései nagy százalékban beigazolódnak.

Geroge Friedman maga is rendszeresen összegzi következtetéseit. Lapunk év elején ismertette a tavaly megjelent A következő évtized – hol voltunk… és hová megyünk című könyvének az Egyesült Államok jövőbeni Európa-politikájára vonatkozó előrejelzéseit. (Tengelytörés, Demokrata, 2012. január 4.) Ebből kiderült, hogy Washingtonban az óvilág elhúzódó válságára számítanak, mi több, az Európai Unióban riválist látó tengeren túli stratégák föltett szándéka, hogy az EU motorjának számító német–francia tandem két tagja közé minden lehető módon éket vernek, ugyanakkor a német–orosz közeledést is igyekeznek akadályozni. Alább az amerikaiak jövőbeni Oroszország- és Izrael-politikájára vonatkozó Stratfor-elemzést ismertetjük.

Keleti kérdőjelek

A washingtoni stratégiakészítők előre elkönyvelték, hogy Vlagyimir Putyin négy év miniszterelnökség után, 2012 márciusában ismét Oroszország államfője lesz. A számukra kellemetlen várakozás valósággá is vált, igaz, ezen a világpolitika híreit figyelemmel kísérő laikusok sem lepődhettek meg. Az amerikai elemzők Putyin autoriter, Moszkva pozícióit határozottan megerősítő politikája nyomán szemrehányóan emlegetik, hogy az USA – a kommunizmusban felhalmozott nukleáris fegyverzet alvilági, illetve terrorista kezekbe kerülésétől tartva – nem használta ki a Szovjetunió összeomlásakor a gazdasági nyomás és a Moszkvától távolodó térségbeli mozgások kombinációjának lehetőségét.

Az aktív politikai és gazdasági beavatkozás elmaradása nyomán Oroszország az elmúlt tíz évben ismét megerősödött. A washingtoni stratégák megállapítják, hogy Moszkva immár nem az egykori gigantikus ipari kapacitás régi módszerű működtetésére törekszik, hanem a fém, a gabona és az energia kivitelét igyekszik növelni, különös tekintettel az orosz nemzeti energetikai vállalatra, Gazpromra, melynek árnyéka megfogalmazásuk szerint lassan egész Európára rávetül.

Ez azonban, vélik az elemzők, hosszú távon nem biztosítja az erőteljes gazdasági pozíciókat, csakis akkor, ha a nagy volumenű export belföldi gazdasági kibontakozással párosul. Az ország két központja, Moszkva és Szentpétervár ugyanis földrajzilag távol van egymástól, közöttük hatalmas kiterjedésű szántóföldek és erdők terülnek el, ami az élelmiszer-ellátást szétaprózottá teszi, a mezőgazdasági területek és a városok, illetve az ipari régiók és a kereskedelmi központok infrastrukturális kapcsolatrendszere pedig nem elég magas színvonalú. Emellett Oroszország folyói nem eszközei a vízi közlekedésnek, hanem jellemző folyásirányuk miatt inkább akadályai, a vasúti hálózat pedig még ma sem elégíti ki a kereskedelmi, gazdasági igényeket, miután a közlekedési hálózatot alapvetően katonai szempontok szerint alakították ki.

A körvonalazódó Eurázsiai Unióhoz a washingtoni várakozások szerint Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán mellett Örményország, Kirgizisztán és Tadzsikisztán és csatlakozni fog, ugyanakkor a tengeren túli stratégák arra számítanak, hogy ez a formáció az Európai Unióhoz hasonló képződmény lesz, s idővel ugyanazon problémákkal (az eltérő kulturális és nemzeti attitűdökből, illetve a közös valuta és a központi kormányzás hiányából fakadó széttartással és tehetetlenséggel) fog küzdeni.

A jelenleg alakulófélben lévő közösség fejlődésének elengedhetetlen feltétele az orosz technológia színvonalának emelése, ehhez pedig Moszkvának szüksége van az ilyen téren élvonalba tartozó Németországra, míg utóbbinak az orosz energiaforrásokra. Ehhez azonban Putyinnak meg kell nyugtatnia Berlint, hogy Németország egyszerre lehet jó európai és oroszbarát állam, ezért az orosz államfőnek alaposan el kell sajátítani a – miként az elemzők fogalmaznak – politikai balett új felvonásához szükséges lépéseket.

Mindezekből a Stratfor agytrösztje arra következtet, hogy Oroszország hosszabb távon gyengélkedni fog, ugyanakkor a stratégák nem zárják ki annak lehetőségét sem, hogy a német–orosz együttműködés elmélyül. Ez esetben olyan politikai tényezővel számolnak, melynek súlya akár meghaladhatja az Egyesült Államokét. Ebből következik, hogy az amerikaiak fontos célja megakadályozni ezen együttműködést. Amennyiben ez nem sikerül, a katonailag megerősödött Oroszország egész Európa magatartását megváltoztatja.

Balti bajonettek

A tengeren túli politikai tervezőknek főhet a fejük, mivel úgy látják, hogy a „tűzvonal” mögött található országok jobban tartanak az USA-tól, mint Oroszországtól, és azt is illúziónak tartják, hogy az utóbbi és Nyugat-Európa között elhelyezkedő államok ütközőzónaként használhatók, amennyiben lazítják amerikai kapcsolataikat, és közelednek Moszkvához. Ezzel együtt a stratégák valós lehetőségként számolnak ezzel, tartanak egy ilyen fordulattól, ezért igyekeznek kidolgozni azon módszereket, melyek segítségével a Baltikumtól a Fekete-tengerig húzódó térségben nélkülözhetetlenné tehetik a washingtoni jelenlétet.

E koncepcióban a történelem során mind a német, mind az orosz uralmat átélt Lengyelországnak szánnak főszerepet, gazdasági és katonai eszközökkel is igyekezve garantálni Varsó önállóságát. A washingtoni előrejelzők szerint a garancia egyik fontos eleme lenne az amerikai rakéták Lengyelországba telepítése, amely folyamat a határozott orosz fellépés és ebből fakadóan Barack Obama elbizonytalanodása miatt gyakorlatilag leállt.

Lengyelország mellett a balti államokkal is számolnak Washingtonban, ezeket Szentpétervár nyakának szegezett bajonetteknek tekintik. A velük fenntartandó intenzív kapcsolat véleményük szerint korlátozhatná az orosz hadiflotta mozgását a térségben, emellett az amerikai katonai jelenlét növelése vagy visszavonása tárgyalási alapul szolgálhat Oroszországgal szemben más térségekben. Szintén kiemelt szerepet szánnak az amerikaiak a Balti-tenger kijáratát őrző Dániának és – Murmanszk közelsége miatt – Norvégiának.

Törököt fogtak

Különösen érdekes számunkra az amerikai elemzők azon gondolatmenete, melyben Szlovákia, Románia és Magyarország lehetséges szerepét latolgatják. Legszűkebb térségünkkel is szorosra fűzné a viszonyt Washington, mivel a stratégák szerint ez esetben a Kárpátok védhetősége mintegy magától helyreáll. (Figyelemre méltó e tekintetben azon igyekezet, mellyel a Bajnai Gordon által létrehozott Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványt támogatja a Clinton-család körüli agytrösztnek tartott, egyebek mellett George Soros által is szponzorált Center for American Progress nevű műhely.) Az amerikaiak ugyanakkor e „barátságok” kibontakoztatása során kerülni szándékoznak minden fölösleges provokációt Moszkvával szemben.

A Stratfor-elemzők górcső alá vették a kaukázusi térségben kiépített amerikai kapcsolatokat is, és arra jutottak, hogy Grúzia patronálása meglehetősen terhes Washington számára, hiszen az ottani viszonyok kiszámíthatatlanok, az amerikai jelenlét pedig alig hoz hasznot, miközben több kockázatot rejt. Grúzia „ejtéséért” ellenben jentősebb orosz ellentételezést is kérhetnek az amerikaiak, vélik a stratégák. Szintén problémás az oroszbarát Örményországgal és a Törökország felé húzó Azerbajdzsánnal ápolt kapcsolat, ennek oka ugyancsak a kiszámíthatatlanság. Fontos megállapítás a Stratfor-tervezők részéről, hogy a Kaukázus kulcsa Törökország kezében van, ezért szándékaik szerint mindent meg kell tenni egy esetleges orosz–török szövetség létrejötte ellen, ez ugyanis megnyithatná a Boszporuszt az oroszok előtt.

Törökország hagyományosan az USA térségbeli szövetségese, ám az elmúlt tíz évben Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök irányításával markáns fordulat ment végbe, melynek következtében az ország immár nem a washingtoni érdekek feltétel nélküli érvényesítői, hanem egyre nyíltabban regionális nagyhatalmi státusra törő állam. A lecke tehát, miként mondani szokták, Ankarával kapcsolatban alaposan feladatott a washingtoni stratégák számára.

A fenti térségekben lejátszódó folyamatok az elemzők szerint az afganisztáni katonai akcióval is összefüggnek, hiszen ezek biztosítják az utánpótlási vonalakat. Ebből az is következik, hogy a kivonulás is nagyban függ az említett országokban zajló eseményektől.

Az Oroszországgal kapcsolatos jövőbeni amerikai stratégiát az elemzők úgy összegzik, hogy Moszkva csak a német–orosz szövetség létrejötte esetén jelentene veszélyt az Egyesült Államokra, ezért ezt mindenképp meg kell akadályozni. Lengyelország kulcsszerepe ugyan Oroszország számára provokatív lehet, de Washington ennek ellentételezéseként Közép-Ázsiában vagy a Kaukázusban engedményeket tehet.

Izraeli ballaszt

Ha lehet, még Oroszországnál is több fejfájást okoz Washingtonban az Izraellel fenntartott különleges, ám korántsem feszültségektől mentes viszony. Hogy mennyire bonyolult e kapcsolat, azt mi sem igazolja jobban, mint Barack Obama elszólása a világ legfejlettebb országait tömörítő tavaly novemberi G20-csúcson Cannes-ban. Az amerikai elnök magánbeszélgetést folytatott Nicolas Sarkozy akkori francia államfővel, aki a véletlenül (?) bekapcsolt mikrofonok tanúsága szerint kifakadt Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök ellen, mondván, látni se bírja őt, mert hazug ember. Obama erre azt felelte, hogy neki pedig mindennap foglalkozni kell vele – mármint Netanjahuval.

Nos, George Friedman A következő évtized – hol voltunk… és hová megyünk című elemzése szerint a stratégák álláspontja, hogy egyszerre kell szem előtt tartani az amerikai érdekeket és bizonyos morális szempontokat. Az elemzők szerint az USA nem róhatja fel Izraelnek a palesztin területek elfoglalását és az ott élőkkel szembeni kíméletlen bánásmódot, hiszen az Egyesült Államok hasonlóan viselkedett Amerika indián őslakóival. (Hogy ez mennyire nevezhető morális álláspontnak, annak megítélését az olvasóra bízzuk…) Ugyanakkor felhívják a figyelmet, hogy az Izrael iránti kritikátlan lojalitás lehetetlenné teszi a palesztinok és az amerikaiak viszonyának rendezését.

A washingtoni Izrael-politikával kapcsolatos kételyek több évtizedre nyúlnak vissza.

Az 1956-os, szuezi válság néven is ismert háborúig (melynek során Izrael Nagy-Britanniával és Franciaországgal együtt megtámadta Egyiptomot) az USA stratégiai szempontból nem tulajdonított különösebb jelentőséget a zsidó államnak, ám ezt követően élelmiszer- és fegyverszállítmányokat is ajándékozott Izraelnek. Az 1967-es, úgynevezett hatnapos háborúban aratott gyors izraeli győzelem washingtoni szempontból fölértékelte az országot, nem csak a látványos katonai sikerek miatt, hanem azért is, mert az összecsapás nyomán a Szovjetunió pozíciói is megerősödtek a térségben Izraellel szemben álló országokban. Ezért ezután az Egyesült Államok felfegyverezte a zsidó államot, továbbá – mai szemmel ez felettébb figyelemre méltó – a Szovjetunióval határos Iránt is.

A palesztinokkal szembeni kíméletlen izraeli állami terror hatására azonban a térségben megjelent a palesztin terrorizmus is, így a zsidó államnak és szövetségesének új kihívásokkal kellett szembenézni. (Ha jobban belegondolunk, ily módon Izrael nemcsak hídfőállást jelentett az Egyesült Államoknak, hanem belpolitikájával komolyan megrendítette a tengeren túli nagy testvér közel-keleti pozícióit, s e megrendülés mindmáig csak fokozódik.)

Akaratos kistestvér

A Szovjetunió összeomlásával és a palesztin terrorizmus elhalásával azonban az 1990-es évek elejére új helyzet jött létre, így a washingtoni stratégáknak fel kellett tenniük a kérdést, vajon mi hasznuk van Izrael hathatós támogatásából, illetve milyen mélységig segítik az amerikai érdekek érvényesítését a zsidó állammal ápolt kapcsolatok. A Stratfor-elemzés szerint az amerikai külpolitikai műhelyekben kezdik fölismerni, hogy Izrael létezéshez való jogának garantálása és a palesztin lakosságú területek szisztematikus, erőszakos népességcserével összekötött bekebelezése között egyre szélesedő szakadék tátong.

A probléma bonyolultságát fokozza, hogy a palesztinok jelentős része ugyanakkor ma is vitatja Izrael jogát a létezéshez. A kérdések és problémák afféle szintéziseként az amerikai elemzők arra jutottak, hogy Izrael összességében mégiscsak biztonságban van, amennyiben kialakított egyfajta egyensúlyi helyzetet, melynek fő eleme Egyiptom. (Legalábbis a Hoszni Mubarak nevével fémjelzett évtizedekben így volt – hogy a Muzulmán Testvériség nyílt befolyásának megnőttével mit hoz az új helyzet, az még kérdéses.) Akárhogy is, Washingtonban meg vannak győződve róla, hogy mint Tel-Avivban, mind Kairóban tudják, egyik állam sem képes katonailag legyőzni a másikat, így tehát fennáll valamiféle egyensúly. Egyiptom a nehezen védhető Sínai-félszigeten nem tudna utánpótlásvonalakat kiépíteni, Izrael viszont még egy esetleges katonai győzelem után sem lenne képes hosszú távon uralni a Nílus völgyét annak mintegy 70 millió lakosával.

Egyiptommal tehát mint a közel-keleti térség sajátos egyensúlyának egyik fontos szereplőjével számolnak Washingtonban. Jordániát szintén nem tartják Izraelre veszélyesnek, mi több, a jelenleg éppen káoszba fulladó Szíriát sem, igaz, az Aszad-rendszer 2006 óta nem akadályozta meg a Hezbollah tevékenységét, miután a szíriai katonákat Izrael amerikai szövetségesei kiszorították Libanonból, melyet Szíria saját érdekszférájának tekint.

Az amerikai elemzők az Izraelre leselkedő legfőbb veszélyt a saját területén, illetve a megszállt területeken élő palesztin tömegek ellenséges érzelmeiben látják. Nem véletlen, hogy Izrael a Gázai-övezetet uraló radikális Hamásszal szemben támogatja a Cisz-Jordániában befolyásos Fatah szervezetet, a két palesztin formáció ugyanis polgárháborús ellentétben áll egymással. Izrael ugyanakkor a palesztin terrorizmusra hivatkozva mindeddig sikeresen tudta maga mellé állítani készséges szövetségesét, az Egyesült Államokat, olyannyira, hogy a tengeren túli nagyhatalom idővel kevesebb figyelmet fordított saját térségbeli érdekeire, ehelyett a terrorizmusra és a radikális iszlámra figyelt.

Ennek nyomán egyre erősödnek Washingtonban azon hangok, melyek e kényelmetlen szerepből való kihátrálást sürgetik. Az amerikai stratégák arra is felhívják a figyelmet, hogy amennyiben Izrael továbbra is ragaszkodik a terrorizmussal való revolverezéshez, könnyen elszigetelheti magát, mivel akár az Egyesült Államokkal fennálló szövetségesi viszony is elhidegülhet, ez pedig megelőlegezheti a zsidó állam tönkremenetelét.

Mennek, mintha jönnének

Az amerikai stratégák lassan fölismerik, hogy az izraeli–palesztin konfliktusrendszerben Izrael is főszerepet játszik, és kételkednek abban, hogy egy esetlegesen létrejövő palesztin állammal a zsidó állam valóban hajlandó lenne-e megegyezni, tekintve, hogy ehhez jelentős engedményeket kellene tennie. Washingtonban arra is rájöttek, hogy az USA – legalábbis jelenleg – nem képes eredményese egyensúlyt teremteni e konfliktusban, az aktivitás pedig rontja az amerikai pozíciókat, ezért változtatni kell.

A nyílt szakítás vagy konfrontáció azonban nem érdeke az USA-nak, így – miként – a Stratfor-elemzésből kitűnik – a feltűnés nélküli hátrálás politikája várható az elkövetkező időszakban. Ez annyit jelent, hogy az amerikaiak csöndesen feladják az egyoldalú elkötelezettséget, és igyekeznek rávenni Izraelt saját érdekei józan átgondolására. Az elemzés arra is felhívja a figyelmet, hogy a hátrálás csak olyan mértékig lehetséges, ameddig kontrollálható Egyiptom és Szíria mozgástere.

George Friedman könyve szerint azért sem lehet látványosan elpártolni Izraeltől, mert a zsidó politikai befolyás a gondosan megszervezett és bőségesen finanszírozott lobbitevékenység miatt rendkívül erős Washingtonban, emellett számolni kell a teológiai alapon feltétel nélkül Izrael-barát keresztény csoportokkal is. Így hát a fegyverszállítások visszafogására és az együttműködésnek a hírszerzésben való megerősítésére összpontosítanának Amerikában, megtartva Izrael katonai logisztikai szerepét, viszont a stratégák szeretnék kicsavarni a zsidó állam kezéből az amerikai kártyát, vagyis megakadályozni, hogy az izraeli vezetés rendre az amerikai szövetséggel nyugtassa meg saját közvéleményét, ez ugyanis rendkívüli mértékben rombolja az USA megítélését Izrael szomszédai körében.

Összefoglalva tehát az Egyesült Államok Izrael-politikájában is hangsúlyeltolódások, egyfajta átrendeződés várható, már csak azért is, mert a kritikátlan szövetség stratégiai értéke amerikai szempontból egyre csekélyebb, miközben költségei egyre nagyobbak. Az amerikai stratégiagyártók ezt úgy foglalták össze, hogy az Izraelre fókuszáló nézőpontot nagyobb látószöget biztosító nézőpontra kell cserélni. E szándékot azonban könnyen semmissé teheti, ha Izraelben a héják kerekednek fölül, és beláthatatlan következményekkel járó támadást intéznek Irán ellen, lépéskényszerbe hozva ezzel az Egyesült Államokat. S ne feledjük, novemberben elnökválasztás lesz a tengerentúl…

Ágoston Balázs