Zelenszkij lassan kifut az időből

A nyugati médiában sorra szivárognak ki az orosz–ukrán háború lezárására született rendezési tervek részletei. Az európai fősodor viszont Ukrajnának szóló diktátumként mutatja be a Fehér Ház tervezetét, amely túlságosan figyelembe veszi az orosz érdekeket, az európai szempontokat pedig teljesen figyelmen kívül hagyja. E kommentárok szerint Moszkvának a területeket érintő, Ukrajna státusával és a fegyveres erők méretének korlátozásával kapcsolatos követelései Ukrajna számára elfogadhatatlanok. Az orosz és az amerikai elnök alaszkai megbeszélésén alapuló 28 pontos amerikai tervezetet kapitulációként utasította el Ukrajna is, és megpróbálta felvizezni. Kijev és Brüsszel szerint az egyetlen lehetséges megoldás az a Moszkvának ultimátumként megfogalmazott európai dokumentum, amely a tárgyalóasztal mellett nyerné meg vagy hozná ki legalább döntetlenre a frontokon egyértelműen vesztésre álló háborút. Ezt a célt szolgálták a kiszivárogtatások is. A Kreml közben az amerikai tervezetet tárgyalási alapnak tekinti, az európai–ukrán feltételeket azonban kategorikusan elutasítja. Oroszország egyre magabiztosabb, és hisz benne, hogy eléri az eredetileg kitűzött céljait. Ha lehetséges, diplomáciai, ha pedig szükséges, akkor katonai úton.

Ami a háború lezárását célzó tárgyalásokat illeti, Steve Witkoff elnöki megbízott és Donald Trump veje, Jared Kushner moszkvai látogatása, valamint a Marco Rubio vezetésével ezt követően lezajló újabb amerikai–ukrán egyeztetés után kijelenthető, hogy nincs érdemi előrelépés. A feleket az amerikai nyomás sem hozta közelebb a kompromisszumhoz. A tárgyalásokon a Donbasz, pontosabban az ukrán kivonulás kérdésében állnak egymástól legtávolabb az álláspontok, de a NATO-tagság, az ukrán hadsereg mérete és a biztonsági garanciák tekintetében sincs megegyezés.

A tárgyalások három formátumban – amerikai–orosz, amerikai–ukrán, európai–ukrán – folynak, és lényegében két tábor alakult ki: az orosz–amerikai és az európai–ukrán. Washington és Moszkva álláspontja nem áll távol egymástól, hiszen a Fehér Ház reálpolitikai alapon az erőviszonyok alakulásából indul ki, így minden eddiginél hangsúlyosabban figyelembe veszi az orosz érdekeket, a területi igényeket és a biztonságpolitikai szempontokat, miközben igyekszik nyitva hagyni kiskapukat Ukrajnának a kapituláció elfogadásához és kommunikálásához. Közben nem veszíti szem elől az amerikai érdekeket, és leginkább a gazdasági és imázsépítő előnyökre koncentrál. Ahogy a Le Figaro találóan fogalmaz, Trump egy Nobel-békedíjat hajszol, amelyet Szibéria és az Arktisz hihetetlen erőforrásaira alapozva jövedelmező szerződések aranyába csomagolnak. Ha ehhez fel kell adni néhány elpusztított területet, amelynek háromnegyedét Oroszország foglalja el, akkor legyen! Mindehhez azért tegyük hozzá, hogy az amerikai imázs építése jegyében Trump Ukrajna összeomlását sem engedheti meg magának, hiszen egy nagy orosz győzelem sem érdeke az Egyesült Államoknak. Ebben a játszmában Európának nem oszt lapot, de Ukrajnának sincsenek adui, és ha a dolgok így haladnak előre, akkor lassan már lapja sem marad.

Donald Trump a jelenlegi helyzetben három lehetőség közül választhat. Az első az, hogy Washington keményen lép fel az ukrán vezetéssel szemben, hogy rákényszerítse az összes feltétel elfogadására. Ezt a forgatókönyvet az európaiak és látszólag az amerikai elnök belső körének egy része is ellenzi, ám amennyiben Washingtonnak és Moszkvának sikerül „rendezni” az összes nézeteltérését, akkor ez a lehetőség nem zárható ki. A második, hogy nyomást gyakorolnak Oroszországra a követelések mérséklése érdekében, ami biztosan nem hoz azonnali eredményt, és az eszkaláció kockázatát hordozza magában. A harmadik pedig az, hogy a Fehér Ház kivárja, amíg a frontvonalakon és hátországokban alakuló fejlemények kedvezőbb feltételeket teremtenek a megállapodáshoz. A problémák mindkét oldalon növekednek, de továbbra sem tudni, hogy mikor járhatnak olyan kritikus következményekkel, amelyek drámaian megváltoztatnák az erőviszonyokat, és arra kényszerítik az egyik vagy mindkét felet, hogy komolyan módosítsa a jelenlegi álláspontját. Az idő egyértelműen Oroszországnak kedvez, és ez érződik is Moszkva tárgyalási stílusán.

Van azonban két olyan kérdés, amely akár a közeli jövőben alapjaiban változtathatja meg a helyzetet. Így az európaiak döntése a jóvátételi kölcsönről és Ukrajna finanszírozásáról. Ha Európa nem tudja biztosítani Kijev folyamatos támogatását a szükséges szinten, Kijev széles körű engedményekre kényszerülhet. Emellett az Ukrajnán belül egyre inkább elmélyülő politikai válság tovább gyengítheti Zelenszkij hatalmát, és ezzel megnő annak a valószínűsége, hogy Kijev kompromisszumokat köt. Kérdés persze, hogy mit szólnának ehhez a hadsereg radikálisai.

Jelen pillanatban mintha az említett harmadik forgatókönyv bontakozna ki előttünk. Moszkva egyre eltökéltebb amellett, hogy katonai erővel oldja meg a vitás területi kérdéseket. Putyin olyannyira magabiztos, hogy már „Novorosszija visszaszerzéséről” beszélt. De az is ezt a szcenáriót erősíti, hogy Witkoffék moszkvai útja előtt az áttörésben érezhetően nem bízó Trump elnök a korábbi megnyilatkozásaival ellentétben előrebocsátotta, hogy nem tűz ki határidőket a Kremlnek. Így nem okszerűtlen a feltételezés, hogy Donald Trump ismét időt ad Moszkvának arra, hogy katonai erővel szűkítse Kijev lehetőségeit.

De milyen mértékben tudja támogatni Európa diplomáciai, katonai és pénzügyi téren Ukrajnát? Főképp úgy, hogy immár a saját védelmi képességeinek erősítésével is érdemben foglalkoznia kell, és nem háríthatja saját biztonságának a megőrzését az Oroszországgal szemben Európa ökleként, keleti védvonalaként használt Ukrajnára.

A Donald Trump második elnöki ciklusának a prioritásait megfogalmazó, december 4-én közzétett amerikai nemzetbiztonsági stratégia egyértelműen az Egyesült Államok befelé fordulását jelzi, arra kényszerítve a szövetségeseket, hogy saját maguk finanszírozzák a biztonságukat, miközben fennáll a kockázata az Európával való partnerségek megszakadásának is. Washington azt követeli, hogy az európaiak váljanak önellátóvá a hírszerzés, a rakétagyártás, a hadsereg mérete, tehát minden, a hagyományos, azaz nem nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kérdésben. A védelmi fejlesztések ütemével elégedetlen Washington 2027-ig adott haladékot Európának arra, hogy átvegye a NATO hagyományos védelmi feladatainak nagy részét. Európa aligha lesz képes lesz ilyen rövid időn belül teljesíteni Trump elvárásait, Washington azonban jelezte, ha a határidőt elmulasztja, akkor egyes NATO-koordinációs mechanizmusokból is visszaléphetnek. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy Amerika lemondana a szövetség vezetéséről, ami a megbéníthatná a NATO működését. A Fehér Ház hozzáállását nem csak az jelzi, hogy a „tehermegosztást” hangsúlyozza a feltétlen szövetségi vezetéssel szemben. A NATO-t nem értékalapú közösségként, hanem tranzakciós, üzleti partnerségként képzeli el, amelyben az amerikai kötelezettségvállalásokat – csapatok, finanszírozás és nukleáris garanciák – az új követelések teljesítéséhez kötnék. De a fontosabb változtatások közé tartozik a bővítés leállítása is. Mint a dokumentum megjegyzi, meg kell szabadítani a NATO-t az egyre bővülő szövetségként ábrázolt imázsától. Kiemelt feladatként kezeli az ukrajnai háború leállítását és a rendezés keretében a „stratégiai stabilitás” helyreállítását Oroszországgal.

Európát sokkolták a stratégiai dokumentumban megfogalmazott irányelvek, és abban reménykedik, hogy Trump csak zsarol, de nem lép ilyen drasztikusan. Azt azonban, hogy a Fehér Ház nem a levegőbe beszél, konkrét lépések sora jelzi. Figyelmeztető jelzés volt például, hogy Marco Rubio külügyminiszter kihagyta a NATO külügyminisztereinek legutóbbi találkozóját. Ilyen szinte soha nem fordult elő a NATO 1949-es alapítása óta. Eközben helyettese zárt ajtók mögött kiabált a szövetségesekkel. Az információk szerint az volt a baja, hogy a NATO-tagok saját fegyvergyártásukat részesítik előnyben ahelyett, hogy továbbra is amerikai felszerelésre költenének. Nem nyugtatta meg az európaiakat az Egyesült Államok NATO-nál akkreditált nagykövetének az a közelmúltban tett kijelentése sem, miszerint várja azt a napot, amikor Németország készen áll átvenni a főparancsnoki pozíciót. Matthew Whitaker szavainak súlyt ad, hogy a Trump-kormányzat állítólag az év elején fontolgatta nem amerikai tábornok kinevezését európai főparancsnokká. Végül Alexus Grynkewich tábornok lett NATO főparancsnoka, aki azzal nyugtatja az európaiakat, hogy kevesebb amerikai katona állomásoztatása esetén sincs veszélyben a kontinens védelme. Donald Trump ugyanis jó eséllyel kivonja a jelenleg Európában tartózkodó 85 ezres kontingens egy részét, és átcsoportosítja az indo–csendes-óceáni térségbe. A folyamat már el is kezdődött, hiszen a múlt hónapban 800 katonát vontak ki Romániából.

Egyre inkább úgy tűnik tehát, hogy az ukrajnai konfliktus túszává vált Európának előbb-utóbb nagyobb gondjai is lesznek Kijev háborúban tartásánál, és más módon kell garantálnia a kontinens biztonságát.