Zelenszkij versenyfutása az idővel

Hiába tört be az ukrán hadsereg a Kurszki területre, hiába mér mind pusztítóbb csapásokat orosz mélységi területeken lévő célpontok ellen – lásd a tyihorecki és a toropcei lőszerraktárak támadását –, Kijev egyre inkább az idővel fut versenyt. A tét számára immár nem az elveszített területek visszaszerzése, hanem az orosz veszteségek fokozása, azaz a háború árának növelése és így a jelenlegi nem túl jó pozícióinak a javítása az egyszer úgyis bekövetkező tűzszüneti tárgyalások előtt. A taktikai értelemben sikeres, stratégiai szempontból viszont kalandorsággal felérő kurszki akció nem tudta megállítani, de még csak érzékelhetően lelassítani sem a Donbasz frontjain az orosz előretörést. A felőrlés folytatódik, Vuhledar/Ugledar, valamint Pokrovszk helyzete mind kilátástalanabb, ráadásul a nyugati társadalmak is egyre inkább belefáradnak a háborúba, és ez már a kormányok népszerűségén is lemérhető, így a politikai elit is egyre inkább a konfliktus lezárásában érdekelt. Közben a Volodimir Zelenszkijre nehezedő belpolitikai nyomás is növekszik, így 2025-ben már nehéz lesz elkerülnie a választások kiírását.

Az idővel versenyt futó Zelenszkijnek kapóra jött az ENSZ Közgyűlése, amelyet a nyugati blokk hathatós támogatásával, újabb kétségbeesett kísérletként az ukrán pozíciók erősítésének szentelhetett. Az ukrán elnök fogta hát magát, és a nyugati hangulat változásához igazítva újracsomagolta a Zelenszkij-formulaként elhíresült rendezési elképzeléseit, és ismét megpróbált emögé támogatókat felsorakoztatni. Jól érzékelte a nyugati blokk elkötelezettségének gyengülését, ezért immár „a békéhez való közeledés érdekében” kérte a fegyveres és pénzügyi támogatást. Kijevben jól látják azt is, hogy bár a Nyugat mind láthatóbban belefárad ebbe a konfliktusba, a háború geopolitikai kontextusa miatt győzelmi kényszerben van. A háború ugyanis immár nemcsak a Nyugat és Oroszország, hanem a Nyugat és az úgynevezett nem Nyugat szembenállását is kiélezte. Így aztán sem Washington, sem Berlin, sem pedig Moszkva vagy Peking nem engedheti meg magának, hogy a másik oldal egyértelmű győzelemként eladható helyzetbe kerüljön. Ezt próbálja kihasználni az ukrán hatalmi elit, és jobb híján igyekszik minél inkább belehúzni a NATO-t a konfliktusba.

Ennek a politikának jelenleg a leglátványosabb megnyilvánulása, hogy Zelenszkij „győzelmi tervének” központi elemévé tette, hogy a Fehér Ház és szövetségesei engedélyezzék Ukrajnának a nagy hatótávolságú nyugati rakéták használatát orosz mélységi területeken lévő célok ellen. Ennek a „kérésnek” volt a megalapozása a kurszki betörés, de még inkább az orosz katonai raktárak elleni támadások is. Kijev ezekkel az akciókkal nemcsak az orosz légvédelmet teszteli, gyenge pontjait próbálja kitapogatni, hanem azt is igyekszik bizonyítani, hogy megfelelő támogatás esetén komoly károkat képes okozni Oroszországnak. A „megfelelő” támogatás pedig a már most is működő felderítői segítség mellett a már említett rakétákat jelentené. Ez pedig messze nem csak az ukrán pozíciókat erősítené, de tökéletesen beleillene az Oroszország, ezzel együtt Kína és a globális Dél gyengítését célzó amerikai stratégiai elképzelésekbe is.

A legnagyobb probléma ezzel az ukrán elgondolással az, hogy Washington és szövetségesei bármennyire szeretnék is gyengíteni Oroszországot, közvetlen összeütközésbe nem bocsátkoznának vele. Ez a feladat Ukrajnára, az ukrán hadseregre vár, és ehhez készek is megadni neki minden segítséget. Fokozottan érvényes ez a hidegháborúban szocializálódott Joe Bidenre, aki tisztában van azzal, hogy közvetlen háborúnak milyen következményei lennének. Persze, nem mindenki gondolja ezt így Washingtonban, és főleg nem a nyugati blokkban. Ezért aztán ahogy gyengülnek Ukrajna pozíciói a frontokon, úgy növekszik az esélye egy olyan, az eszkaláció újabb fokát jelentő radikális lépésnek, mint a mélységi orosz területek támadásának engedélyezése.

Ezt érezte meg a Kreml is, és az ukrán elnök amerikai turnéjához időzítve kemény üzenetet küldött az orosz nukleáris stratégia megváltoztatásával az esetleg elgyengülő amerikai politikusoknak. Ez persze megnyugtathatja azokat az oroszokat is, akik szerint a Vlagyimir Putyin nem lép fel elég keményen a lassan minden úgynevezett vörös vonalat átlépő Nyugattal szemben. Így aztán ha a Fehér Házat nem is sikerült Kijevnek belerántania a konfliktusba, a Kremlt azért ez az aktivitás olyan válaszra, az atomfegyverek bevethetőségi küszöbének leszállítására kényszerítette, amelyről egy éve Putyin még hallani sem akart.

A mostani módosítás értelmében Moszkva akár atomcsapással is válaszolhat abban az esetben is, ha az Oroszország elleni agressziót atomfegyvert nem birtokló állam hajtja végre, de egy atomhatalom támogatásával. Az atomfegyverek bevetése már az Oroszország elleni légi-űrbeli támadás indításának pillanatától kezdve lehetséges. Mindezt konkretizálva Putyin úgy fogalmazott, hogy Moszkva egy ilyen lépést akkor is fontolóra venne, ha azt észlelné, hogy területét nagy számban támadták meg rakéták, repülőgépek vagy drónok. Ezzel az orosz nukleáris doktrína lényegében konkretizálta azt a helyzetet, hogy amennyiben a nyugati államok engedélyezik a nagy hatótávolságú fegyvereik bevetését az orosz területek ellen, Oroszország atomcsapással válaszolhat. Még mielőtt azonban valaki kétségbeesne mindezek hallatán, érdemes felidézni, hogy az utolsó, 2020-ban elfogadott doktrína milyen kitételeket szabott meg az atomfegyverzet konkrét bevetését illetően.

– Megbízható információ beérkezése az Oroszországi Föderáció és/vagy a vele szövetséges országok területe elleni ballisztikus rakéták indításáról.

– Nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyverzet bevetése az Oroszországi Föderáció és/vagy szövetségesei területe ellen.

– Ellenséges támadás az Oroszországi Föderáció olyan kritikus állami vagy katonai infrastruktúrája ellen, amelynek kiiktatása megzavarná a nukleáris erők válasz(csapás)át.

– Konvencionális fegyverzettel történő agresszió az Oroszországi Föderáció ellen, amely az orosz államnak a közvetlen létezését veszélyeztetné.

A nukleáris doktrína módosítása tehát válasz a gyorsan változó globális környezetre, ám a hangnem keményítésével a célja továbbra is az elrettentés, nem pedig a támadás. Ne felejtsük el, hogy a nukleáris eszkalációnak az információs térben történő nyomásgyakorlástól az atomrobbantásig még több fokozata van, ráadásul az atomfegyver bevetése nemcsak a Nyugatot késztethetné válaszlépésre, de a globális Dél tetszését sem nyerné el.

Ha a háború durva eszkalációjától egyelőre nem is kell tartani, az egyértelmű, hogy a feszültség megnövekedett Ukrajna körül. Ez alapvetően a jobb híján előremenekülő és a harcok kiterjedésétől sem visszariadó Zelenszkij érdekeit szolgálja. Az ukrán elnök amerikai útját is a türelmetlenség hatotta át, a demokratáknak az eszkalációval kapcsolatos ellenállását azonban egyelőre nem sikerült megtörnie, a republikánusokkal pedig ismét összeveszett, és a globális Dél sem közeledett az ukrán rendezési elképzelésekhez. Sőt, a nyugati információs burokban ez elsikkadt, de inkább a kínai–brazil béketerv mögötti diplomáciai aktivitás erősödött. Moszkva a lassú felőrlésre játszana a továbbiakban is, míg a Nyugat támogatásának mértéke nagyban függ az amerikai választások kimenetelétől, az európai társadalmak teherbíró képességétől, valamint a globális helyzet alakulásától. E tényezők alakulása jelentősen befolyásolhatja azt is, hogy mennyi ideje marad Zelenszkijnek az egyszer elengedhetetlenül bekövetkező tárgyalásokig, és milyen pozícióban kell majd leülnie tárgyalni.