Számos jel mutat arra, hogy Washington mára a világ külpolitikai események irányítójából azok kommentátorává lépett vissza. Washington sorra kapja a pofonokat, melyekre korábbi szokásával ellentétben már nem erővel, hanem egyszerű nyilatkozatokkal felel.

Barack Obama kezdetben hangzatosan kiállt a szíriai felkelés mellett, és kijelölt bizonyos „vörös vonalakat”, melyeket ha Aszad elnök átlép, az súlyos következményeket von maga után. A szír vezető sokáig valószínűleg csak azért nem lépte át azokat a bizonyos vonalakat, mert ahogy azok közelébe került, Obama és külügyminisztere, John Kerry egy határozott retorikájú, de tartalmát tekintve erősen diplomatikus beszéddel mindig arrébb tolta. Miután viszont az alavita diktátor szarin gázt vetett be egy felkelők kezén lévő szunnita terület civil lakossága ellen, majd első körben megakadályozta az ENSZ vizsgálóbizottságának helyszínre jutását, az amerikai vezetés reakcióin egyértelműen látszott, hogy egy ilyen esetre nem volt forgatókönyvük.

Augusztus közepén Vlagyimir Putyin átmeneti menedékjogot ajánlott a hetek óta a Moszkvai repülőtéren rostokoló Edward Snowdennek. A volt CIA-alkalmazott korábban titkos adatokat szolgáltatott ki a világsajtónak arról, hogy az amerikai vezetés lehallgatja a polgárok mobiltelefonjait és más egyéb módokon is megfigyeli őket. Moszkva lépésére válaszul Washingtontól összesen egy diplomáciai találkozó lemondására futotta.

Miután az egyiptomi hadsereg puccsal döntötte meg az ország demokratikusan megválasztott kormányát és százával lőtte agyon a békés demonstrálókat, Washingtontól mindössze annyira tellett, hogy lemondott egy közös hadgyakorlatot, melyet egyébként is elhalasztottak volna. Persze felmerült az amerikai segélyek befagyasztása, de miután Szaúd-Arábia bejelentette, hogy zsebből kifizeti az új katonai kormányzat hiányait, ez is érdektelenné vált.

Washingtonnak persze mindhárom esetben megvan a mentsége: Szíriában az ellenzék radikalizálódása miatt korántsem tudni, mi jön Aszad bukása után, így legjobb a kivárás. Való igaz az is, hogy Washington érdekeivel nem feltétlenül volt ellentétes az egyiptomi Muszlim Testvériség alkotta vezetés megdöntése, hiszen a tábornokokkal – szemben az iszlamistákkal – hosszú évtizedekig jól szót értettek. Igaz az is, hogy Putyin – Snowden befogadása és egyéb provokatív húzásai ellenére – valójában jó partner az atomfegyverek leszerelésében.

Intő jel azonban, hogy az elmúlt években Washington kevés kockázattal járó, illetve érdekeit egyértelműen sértő helyzetekben sem mutatott kellő bátorságot.

Szíria ügyében Obama akkor sem lépett fel határozottan, amikor a dzsihádistáknak még nyomuk sem volt a felkelők között. Hallgatott akkor is, amikor egy évvel ezelőtt a most júliusban megbuktatott egyiptomi elnök, Mohamed Murszi szembement az egyiptomi alkotmánnyal, illetve akkor sem emelte fel a hangját, amikor Putyin modern fegyvereket szállított Bassár al-Aszadnak, melyet aztán a szíriai diktátor saját népe ellen vetett be.

Washington óvatossága részben érthető: Irakban és Afganisztánban egyszer már drágán megfizetettek az elkapkodott válaszreakcióért. A Szaddám Huszein állítólagos vegyi fegyvereiről szóló hamis bizonyítékokra épülő háború hatezer milliárd dollárjába és több mint négyezer katona életébe került az Egyesült Államoknak.

Barack Obama, mint a második turnusukat töltő amerikai elnökök általában, láthatóan már saját szobrát építi. Azt szeretné, ha úgy vonulna be a történelembe, mint az elnök, aki megpróbálta rendbe hozni Amerika belügyeit, semmint olyan, mint aki merész külföldi kalandokba bocsátkozott. Talán ez is az oka annak, hogy második terminusára Obama szinte minden, határozott álláspontot képviselő vezető külügyért menesztett.

Hillary Clinton külügyminiszter, Robert Gates védelmi miniszter és Leon Panetta CIA-igazgató helyére kevésbé karakteres figurák kerültek.

Obama számára nem a külpolitika, hanem az egészségügy, a bevándorlás, a költségvetés és az oktatás reformja élvez prioritást. Terveinek keresztülvitele pedig így is mindennapos kemény küzdelmet jelent számára a republikánus többségű szenátus előtt. Az utolsó terminusából megmaradt három év pedig aligha elegendő komoly külpolitikai konfliktusok, így a szíriai helyzet rendezésére. Demokrata kritikusai így is gyakran támadják az elnököt, hogy túl sok figyelmet fordított Irakra és Afganisztánra, Amerika történetének két legtovább tartó háborújára, mely hatezer amerikai életét követelte.

Obama levonta a következtetést a fenti konfliktusokból. Az elnök – vagy inkább tanácsadói – belátták, hogy az Egyesült Államok befolyása erősen korlátozott a népességrobbanással, forráshiánnyal küzdő és megállíthatatlanul iszlamizálódó közel-keleti társadalmak felett. Ha Irakban dollár ezermilliárdok és katonák százezrei sem voltak képesek Wahington számára kedvezően alakítani az eseményeket, Obama joggal feltételezi, hogy az Egyiptomnak folyósított évi 1,3 milliárd dolláros segély nem sok vizet fog zavarni.

Obama célja Egyiptomban és a külpolitikában általában nem az események formálása, hanem a status quo megőrzése és a kockázatok minimalizálása. Számára kevesebb kockázattal jár továbbra is folyósítani az egyiptomi katonaság éves támogatását, semmint felrúgni azt, ezzel végleg elveszítve minden befolyást az ország eseményeinek alakulására. A kezeiből lassan kicsúszó Afganisztánban és Pakisztánban is kényelmesebb drónnal vadászni a hegyekben rejtőző radikálisokra, semmint hús-vér katonákat küldeni a nyomukba.

Hasonlóképpen a szír fronton kényelmesebb hagyni, hogy Törökország, Szaúd-Arábia és Katar támogassa a szír ellenzéket, semmint közvetlenül beavatkozni az események folyamatába. A fegyveres erő végső soron a politikai cél érvényesítésének az eszköze. Szíria esetében a politikai cél azonban homályos. Ilyen esetben nem beavatkozni kevésbé kockázatos, mint dollármilliárdokat és politikai arcvesztést kockáztatni.

Az egyetlen közel-keleti ügy, melyben az Obama-kormányzat aktívan lép fel, az a palesztin–izraeli békefolyamat. Be kell látni azonban, hogy ezeknek vajmi kevés kockázata van. A hat évtizedes konfliktus megoldására tett kísérlettel Obama ugyanannyit nyerhet vagy veszíthet, mint ha meg se próbálná. Ugyanakkor a mára a régió egyéb problémáihoz képest jelentéktelennek számító ügy kiváló terep arra, hogy Washington legalább a látszatát fenntartsa annak, hogy még mindig komoly szerepe van a térség sorsának alakításában.

Obama közel-keleti prioritásai három pontban foglalhatók össze: minél kevesebbet költeni mások bajaira, garantálni Amerika biztonságát és függetlenné válni az arab olajtól. Másodlagos cél mindezek mellett Izrael biztonságának a garantálása és az iráni atomprogram megállítása.

A zéró cselekvés politikájának komoly üzenete van. Azzal, hogy Amerika beletörődik – vagy inkább kénytelen beletörődni – közel-keleti pozíciójának elvesztésébe, egy gyengülő hatalom látszatát kelti globális riválisaiban, elsősorban Kínában.

Noha jelenleg az Egyesült Államok számára prioritást élvez a csendes-óceáni térség – ahol így még nem érezhető hatalmának visszaesése –, gyengeségének jelei jogos aggodalommal tölthetik el szövetségeseit, Indiát, Dél-Koreát, a Fülöp-szigeteket, Japánt és Ausztráliát. Kína vezetői türelmesek, hiszen tudják: ma a Közel-Kelet, holnap Ázsia.

Sayfo Omar