A fővárosban az FKF március végén elkezdte kiépíteni a házhoz menő szelektív gyűjtési rendszerét, és a tervek szerint 2014 végére lefedik Budapest egész területét. De mi a helyzet vidéken, és mennyivel drágább ez a megoldás? Egyáltalán: tényleg felhasználják valamire a begyűjtött anyagokat? Azt is megtudtuk, Norvégiában hogyan lehet milliókat nyerni egy darab PET-palackkal.

A felmérések alapján tíz budapesti lakosból heten tartják fontosnak a szelektív gyűjtést: a gyakorlatban azonban csak ketten szelektálnak. Az eddigi, gyűjtőszigetes megoldással a lakossági hulladéknak csak a 17 százalékát sikerült visszagyűjteni, és ez a szám már évek óta alig emelkedett, hiába a reklámkampányok sorozata. Ugyanis e módszer hátránya, hogy magának a lakosnak kell elsétálnia a konténerhez a hulladékaival, és erre a környezettudatosságán kívül semmi sem motiválja, hiszen a legtöbb esetben nincs lehetősége kevesebb szemétdíjat fizetni azért, mert kevesebbet dob a közös kukába.

A házhoz menő gyűjtés viszont orvosolná a helyzetet: az FKF tájékoztatása szerint ott, ahol már megkezdték a programot, a begyűjtött mennyiség alapján tízből heten valóban gyűjtőkké váltak, ami megfelel a nyugat-európai tapasztalatoknak.

– A hulladékgyűjtő-szigetes megoldást csak nagyon drágán lehetne tovább fejleszteni: hatvan-hetvenmilliárd forintba kerülne, hogy minden sarkon és szegleten legyen gyűjtőpont, ugyanis a felmérések szerint kétszáz méter az a távolság, amit a lakosok még hajlandóak megtenni az ügy érdekében. De valószínűleg még ez sem lenne elég a nyolcvanszázalékos hasznosítási arány eléréséhez – mondja Vámosi Oszkár, az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft. ügyvezetője.

Az OHÜ 2011 óta egyedüli közvetítőként irányítja a lakossági, valamint az ipari szelektív hulladékgyűjtést.

– Arról nem is beszélve, hogy ezek a gyűjtőszigetek inkább környezetromboló, mint környezetépítő hatásúak, mementói annak a szemléletnek, hogyha valamiből nincs hasznuk az embereknek, akkor arra nem is vigyáznak. Rengeteg rongálást tapasztalunk, és évente egymilliárd forintba kerül a szigetekre lerakott, illegális szemét elszállítása. Persze a házhoz menő rendszer kiépítése sem olcsó, viszont nem is olyan drága: Budapesten ötmilliárd forintba kerül, a vidéki településeken összesen további 35 milliárd forintot emésztene fel.

Korábban a fővárosban már volt itt-ott ilyen szolgáltatás, részben az FKF, részben más cégek jóvoltából, vidéken csak néhány helyen próbálkoznak: szép példa Pécs esete, ahol 1998 óta végez házhoz menő gyűjtést a BIOKOM Nonprofit Kft. –, amely az új hulladéktörvény értelmében immár száz százalékban önkormányzati tulajdonú. Az idei évtől már 6500 háztartást látnak el, és a tevékenységük során egyébként számos innovációs és környezetvédelmi díjat besöpörtek.

Debrecenben 2009 óta, Egerben 2010 óta, Miskolcon tavaly óta folyik ilyen szolgáltatás a város valamely részén, gyűjtőzsákos formában. A Hajdúságban pedig idén indult meg 35 ezer háztartásban – igaz, csak a kora tavasztól késő őszig tartó időszakban.

Nincs ingyenebéd

Miután a kormány idén júniustól a közszolgáltatók feladatává tette a lakossági gyűjtést, vagyis államosította, a döntést sok támadás érte a sajtóban, mondván, ezzel az egész újrahasznosításban érdekelt ipar rosszul fog járni. Még a lakosok is, mivel a válogatott hulladék értékes haszonanyag, vagyis olyan jó üzlet, hogy korábban a cégek többsége ingyen végezte a házhoz menő szolgáltatást, most pedig pénzt is kérhet érte a közszolgáltató.

A felvetéssel kapcsolatban az FKF vezérigazgatója, Klug Lajos lapunknak ezt nyilatkozta:

– Tekintettel arra, hogy a fővárosi házhoz menő szelektív hulladékgyűjtéshez Budapest főváros 4,3 milliárd forint uniós támogatást nyert, ez lehetővé teszi, hogy a lakosságnak ezt a szolgáltatást a közszolgáltatás keretén belül díjmentesen tudjuk biztosítani.

– Nincs olyan, hogy ingyenebéd, és sohasem volt – mondja Sárosi Eszter, a Hulladékhasznosítók Országos Egyesületének ügyvezető igazgatója. A HOE ötvennégy vállalatot tömörít a hulladékelőkezelés és -hasznosítás területéről, amelyek 80 százalékos piaci részesedéssel rendelkeznek.

– Ha azt várom, hogy a kapum elől vigyék el a hulladékomat, és a kisujjamat se kelljen mozdítanom érte, az valakinek pénzbe fog kerülni: és ne legyenek illúzióink, ezt végül mindig mi fizetjük ki, fogyasztóként vagy adófizetőként. Maga a gyűjtés, de a szállítás, a válogatás és az újrafeldolgozás is igen drága folyamat, nem véletlenül nem áll meg a saját lábán a lakossági szelektív gyűjtés: a hulladékanyag értékesítésén kívül támogatások, illetve a termékdíjak tartják fent, amelyeket a csomagolásokat kibocsátó vállalatoktól szed be az állam. Ha ez olyan jó üzlet lenne, már országszerte régen kiépítették volna a magáncégek a házhoz menő szolgáltatást, és nem csak néhány helyen működne. Például az érintett cégek korábban begyűjtési támogatást is kaptak azoktól a koordináló szervezetektől, amelyeket a csomagolásokat kibocsátó vállalatok hoztak létre, hogy a termékdíj befizetése helyett ilyen módon teljesítsék a törvényben előírt visszagyűjtési arányt.

A hulladékok értékesítéséből származó nyereséget ráadásul a világpiaci árak ingadozása is kockázatossá teszi. Magát a szelektív hulladékgyűjtés gondolatát sem a jó üzlet reménye hívta életre, hanem a környezetvédelem iránt egyre növekvő igény. Környezetet védeni pedig nem lehet tisztán piaci alapon nyereségesen, támogatások nélkül: ha lehetne, nem is lenne miről beszélni.

– Ahhoz, hogy egy ilyen üzlet rentábilis legyen, két feltételre van szükség: koncentráltan keletkezzen a hulladék, és olcsón kinyerhetőek legyenek belőle a fontos komponensek – magyarázza Vámosi Oszkár. – Az ipari hulladék újrahasznosítása ezért döntő hányadában eltartja magát, hiszen itt nagy mennyiségben képződik egynemű másodnyersanyag. Ellenben a lakossági hulladék begyűjtése sokba kerül, mivel az csaknem tízmillió embertől származik 93 ezer négyzetkilométeren. Csak a nagyvárosi környezetben lehet rentábilis, hiszen ott aránylag gyorsan, kis helyen, nagy mennyiség gyűlik össze: viszont vidéken, főleg a kisebb településeken egyértelműen ráfizetéses.

Jól mutatják ezt a számok: Budapesten ötven cég tevékenykedik ezen a téren, míg Győr-Moson-Sopron megyében csak három. Egyes vidéki falvakban több hónap alatt telne meg egy szelektívgyűjtő kukás autó, így például a gyűjtőszigetekről is csak félévente viszik el némelyik hulladéktípust.

A veszteség árát pedig nem lehet ráterhelni a helyi lakosokra, ezért volt fenntarthatatlan a 2012-ig működő rendszer. Az állami által irányított működtetés viszont átlátható és számon kérhető módon próbálja kiegyenlíteni az eltérő költségeket: az a többletbevétel, ami a nagyobb városokban keletkezik, a vidéki visszagyűjtésre fordítható.

700 ezer ember

A kormány 2010 második felében kezdte el tervezni az ágazat átalakítását, és akkoriban a települések 80-85 százalékában már létezett valamilyen szintű szelektív hulladékgazdálkodás – a gyűjtőszigetes módszerrel –, 8,6 millió lakos számára. Azóta ez a szám 9,1 millióra nőtt. Az uniós irányelv szerint azonban mindenki számára lehetővé kell tenni a szelektív hulladékgyűjtést 2015-ig, tetszőleges módszerrel. Idén további kétszázezer embert kapcsolnak a rendszerbe, de a legnagyobb gondot az a maradék 700 ezer ember jelenti, akik a 3-500 főnél is kisebb, apró településeken élnek.

– Ezeken a helyeken a gyűjtőjáratos technikát lenne érdemes alkalmazni, havonta egyszeri vagy még ritkább kiszállással – vázolja az OHÜ terveit Vámosi Oszkár. – Egy másik megoldás lehet a gyűjtőautomatás hálózat kialakítása. Ezek már megjelentek a nagyobb bevásárlóközpontokban, a bedobott hulladékért cserébe pénzt vagy levásárolható blokkot adnak. Egy probléma van velük: egy elhagyatottabb településen könnyen előfordulhat, hogy feltöri őket valaki a pénzért.

A norvégok erre egyébként egy igen ötletes megoldást találtak ki, lehet választani, hogy levásárolható blokkot vagy egy lottószelvényt adjon a gép. Ezzel aztán akár milliókat is lehet nyerni. Többször felmerült a sajtóban az a kérdés is, hogy a házhoz menő rendszerben lesznek-e szankciók abban az esetben, ha valaki nem gyűjti szelektíven a hulladékot.

– A tapasztalatok szerint az elején erőteljes tudatformálásra van szükség, de hamar kialakul a helyes szemlélet – mondja Vámosi Oszkár. – Most a tanulási szakasznál tartunk, egyelőre biztosan nem lesznek olyan pénzbüntetések, amelyek néhol Nyugat-Európában jellemzőek. Később azonban valamilyen módon ösztönözni kell azt, aki nem veszi komolyan a feladatot.

Igaz, ez sem egyszerű feladat, hiszen a kukások nem nézik át a szemeteseket, legfeljebb a feltűnően nagy, oda nem illő tárgyat veszik észre. Ez egy családi háznál még járhat következménnyel, de egy társasházban szinte lehetetlen kideríteni, ki a hiba gazdája. Vámosi Oszkár szerint inkább a németek, osztrákok példáját érdemes követni, akik lakóközösségi gyűléseken tartanak ismeretterjesztéseket.

Fekete bárányok

A fővárosi házhoz menő rendszerben két új gyűjtőedényt kapnak a háztartások:

egy sárga fedeles kukát a műanyag- és fémhulladékok, egy kéket pedig a papír gyűjtésére. Az üveghulladékokat egyelőre továbbra is a szigetekre kell vinni, az FKF szerint ez nemzetközi gyakorlat, mivel az üveg a többi hulladéktípushoz képest nehezebb, a gyűjtése zajos és a szilánkok miatt balesetveszélyes.

Az üveg ügye azonban egyébként is problémás: újrahasznosítani ugyanis majdnem ugyanannyi energiát és környezetterhelést jelent, mint maga a gyártás. Az OHÜ javaslatai között ezért az is szerepel, hogy visszahozza a régi, jól bevált betétdíjas rendszert.

Hasonló eset Magyarországon az építési hulladékok ügye, aminek hetven százalékát kellene újrahasznosítani 2020-tól. Nyugat-Európában ezt az útalapba szokták építeni, csakhogy hazánkban a Kárpát-medencéből levonuló Pannon-tenger kiváló kavicságyat hagyott maga után: ennek felhasználása nálunk jóval olcsóbb, mint az építési hulladéké. Míg az előbbit tonnánként 1500 forintért adják el, az újrahasznosítás 2500-3000 forintba kerül. Tehát ezen a téren kivételesen nagy támogatásra vagy szigorú szabályozásra lenne szükség. A harmadik nagy kérdőjel pedig a szerves hulladékok ügye: itthon szintén rossz üzlet az ebből készült komposzt, mivel a hazai föld általában igen jó minőségű.

– A komposzt nálunk nehezen értékesíthető a mezőgazdaságban, egy 20-30 aranykoronás föld tulajdonosa nem veszi meg: csak virágföldnek lehet eladni, abból pedig kevés fogy – mondja Vámosi Oszkár. Az alapvető cél viszont egy anyagilag fenntartható hulladékkezelési rendszer kiépítése lenne, amire nem kell újra és újra költeni.

A megoldás tehát egyelőre nyitott kérdés, felmerült az is, hogy szétválasztják a zöldhulladékot és az ételmaradékot, az előbbit biogázként, bioüzemanyagként hasznosítják, az utóbbit pedig energiaként – vagyis elégetik.

A szerves anyagok feldolgozása pedig igencsak előrelendítené a környezetvédelem ügyét, mivel ezek a lakossági hulladék harmadát teszik ki. 20 százalékot jelent a műanyag, 15 százalékot a papír, 3-5 százalékot az üveg és 3-5 százalékot a fém. Ha tehát mindent szelektálnánk, a jelenlegi szemetünk egynegyede maradna a kukában.

Szemétüzlet

És még azon felül is lehet teljesíteni: Belgiumban, Hollandiában, Németországban és Svédországban a háztartási szemétnek csupán egy százaléka megy a hulladéklerakóba. A feldolgozásnak három módja terjedt el: az égetés, az újrahasznosítás és a komposztálás. Az utóbbi kettő a leginkább környezetvédő megoldás, az újrahasznosítás Németországban a legmagasabb, 45 százalék, a komposztálásban pedig Ausztria vezet 34 százalékkal. A kettőt együtt Németország alkalmazza a leginkább, hatvan százalékban.

Magyarország elmaradt ezen a téren: 2011-ben a hulladék 67 százaléka került szemétlerakóba, 11 százalékát égették el, 17 százalékát hasznosították újra, és 5 százalékát komposztálták.

– A mostanit megelőző kormányok pedig nemcsak elhanyagolták a kérdést, hanem éppen az ellenkező irányba fordították az országot: az elmúlt tíz évben országszerte összesen mintegy 100 millió tonna kapacitású szemétlerakóhely épült hazánkban, noha éves szinten mintegy 4 millió tonna körüli mennyiségű szemetet termelünk, amelynek a lerakott hányada jelenleg 3 millió tonna, így tehát a mostani volumen mellett is 30 évre elegendő kapacitás épült ki. Csakhogy az európai uniós szabályoknak megfelelően a lerakás mértéke a jövőben mindenképpen drasztikusan csökkenni fog – mondja Vámosi Oszkár. Ha évente már csak 1 millió tonna kerül lerakásra, ami még mindig huszonöt százaléka a megtermelt hulladéknak, a meglévő szemétlerakó-kapacitás száz évre elegendő lesz – mondja Vámosi Oszkár.

– Az alapvető cél azonban nem a hulladék környezetvédelmi szempontú feldolgozása, hanem az eleve keletkező mennyiség csökkentése. Ezért sem célravezető egy teljesen ingyenes házhoz menő szolgáltatás, hiszen akkor mi fogja motiválni a lakosokat, hogy kevesebb hulladékot termeljenek – teszi fel a kérdést Sárosi Eszter, a HOE igazgatója. – Hiba ingyenesnek feltüntetni ezt a szolgáltatást, mert a lakosságnak tisztában kell lennie a hulladékgazdálkodási kötelezettségeivel, és azzal, milyen drága a begyűjtés, az újrahasznosítás vagy akár a lerakók építése.

Magyarországon sajnos nem igazán jelenik meg a lerakás ára a szemétdíjban, mert a rezsi csökkentése vagy szinten tartása politikai kérdés. Angliában például akkora adó terheli az élelmiszerhulladék lerakását, hogy jobban megéri begyűjteni és akár száz mérföldre is elszállítani újrahasznosításra, mintsem a lerakást fizetni.

– Nem beszélve arról, hogy számos hulladék újrahasznosítására nincs technológia vagy az nem kifizetődő: például a nem csomagolási műanyagfélék esetében, mint a nejlonharisnya vagy a fogkefe. Ezért ezek nem is kerülhetnek a szelektív gyűjtőbe. Más anyagok, mint az üveg újrafeldolgozása pedig szintén magas környezetterheléssel jár: ezért a valóban ökológiai szempontú megoldás a visszaváltás és újratöltés lenne, vagyis a többutas megoldás. Óriási különbség van ugyanis az újrahasznosítás és az újrahasználat között – mondja Rácz Judit, a hulladékügyekkel foglalkozó szervezeteket tömörítő Humusz elnöke. – Mi elsősorban az utóbbit szorgalmazzuk. A keletkező hulladék csökkentéséhez pedig a lakosság ösztönzésére lenne szükség: 1995 óta vesszőparipánk a differenciált szemétdíj. Alapvető lehetőség kell legyen, hogyha kevesebb szemetet termelek, kevesebbet fizetek. Ez a megoldás az áram és a víz esetében is takarékosságot hozott. Külföldön már vannak erre eszközök, például a kukát mérlegre helyezik, mielőtt ürítik – mondja Rácz Judit.

A lakosság szemlélete mindemellett így is pozitív irányba változik, például egyre többen találnak vissza a piacokhoz, a termelőktől való vásárláshoz. Ezeken a helyeken pedig lehetőség van kimért áru vásárlására, sokkal kevesebb csomagolóanyagot használnak, ráadásul a vevő csak akkora mennyiséget vásárol, amekkorára szüksége van: egy nagyáruházban ezt nem teheti meg, és a maradék gyakran a kukában köt ki.

A csomagolóipar erejét a multik adják: ha nincs közvetlen kapcsolatunk a termelővel vagy a kereskedővel, akkor csak a csomagolás adhat számunkra információt a termékről, állítja a Humusz elnöke. Egy helyi piacon azonban rákérdezhetünk mindenre, itt bizalom alakul ki a vásárlások során, ezért nincs szükség a csomagolás olyan másodlagos marketingfunkcióira sem, mint a figyelem felkeltése vagy a vevő befolyásolása. Márpedig ezek az anyagok teszik ki a háztartási hulladékunk harmadát.

Fehérváry Krisztina

Londonban magyar sörösdobozzal hűtenek

De mi lesz az újrahasznosított hulladékból? Sokan még most is meg vannak győződve róla, hogy a szelektíven gyűjtött mindenféle hulladékot a valóságban ugyanúgy a szeméttelepre zúdítják az éj leple alatt.

– Pedig itthon jó pár cég foglalkozik az újrahasznosítással, méghozzá nemzetközi sikereket aratva – mondja Hankó Gergely, a Hulladékból Termék című kiállítást is szervező ÖKO-Pack Nonprofit Kft munkatársa. – A visszagyűjtött papírból nemcsak csomagolóanyag és kartondoboz készül a Dunapack papírgyárban, hanem Törökbálinton a Karton Design is ezt használja kartonbútoraihoz: lámpákhoz, asztalokhoz és fotelekhez. A kézzel készített termékeket pedig egy római iparművészeti kiállításon is bemutatták Frank O. Gehry és más híres tervezők papírbútoraival együtt.

Egy másik ismert cég az ALU-BLOCK, ők gyártják a londoni metró ventilátorlapátjait a visszagyűjtött alumínium sörösdobozokból, Salgótarján mellett, Apcon.

A legnagyobb arányban a papírt és a műanyagot hasznosítjuk itthon. Például a kevésbé értékes, vegyes műanyagokból – tejfölös dobozokból, nejlonzacskókból – fekvőrendőr, kerti pad, vállfa, lavór és egyebek készülnek, többek között ebből vannak a Pilisi Parkerdő kerítésoszlopai is. A visszagyűjtött műanyagból készül továbbá kuka, szemeteszacskó, esőkabát, edényalátét, úszógumi, strandlabda, fűnyíróba való alkatrész, visszapillantó tükör.

És ne felejtsük el az iparművészeket sem, akik számos ötletes módon igyekeznek értéket adni annak, amit más kidob: egyre ismertebb termékek a bakelitlemezből készült órák, táskák, vagy a PET-palackok újrahasznosításával készült pillekő, amelyekből színes, organikus utcabútorokat alkot a DNS Egyesület.

A fehér üveget Orosházán hasznosítják újra, a színeseket azonban a környező országokba szállítjuk, akárcsak a PET-palackok egy részét: ezekből Kínában thermo pulóver, snowboard kabát lesz, vagy plüssállatok és díszpárnák töltőanyaga.

Az italos kartondobozokat részben a dunaújvárosi papírgyárban, részben Ausztriában hasznosítják, égetés útján.