A jövő metropoliszai

A XXI. század közepére az emberiség több mint 70 százaléka él majd városokban. A koncentrációnak vannak előnyei az energiaoptimalizálás szempontjából, ugyanakkor a lakók kiszolgáltatottabbá válnak a klímaváltozásnak. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség jelentése szerint Budapesten 2100-ban olyan meleg lesz nyáron, mint Marokkóban volt a ’90-es években.

Koncentrálódó lakosság

A tengerszint már több mint 21 centiméterrel nőtt az ipari forradalom óta, és a növekedés üteme fokozódik, ahogy olvad a sarki jégtakaró. Vagyis a század végére már egy méterrel is magasabb lehet a vízszint, ami a világ 136 nagyobb kikötővárosát is sújtja: Amszterdam, Barcelona, Miami, New York bizonyos kerületei víz alá fognak kerülni. Akár egy sci-fiben, a városok felhőkarcolói az emberi civilizáció mementóiként meredhetnek ki a vízből. Ha radikálisan csökkentjük a kibocsátást, akkor is 43 centiméteres vízszintemelkedéssel kell számolnunk.

– Súlyos gazdasági és társadalmi következményei lesznek, hogy mindez a világ vezető gazdaságainak legjelentősebb városaiban zajlik majd. Így még inkább belső területeken tömörülnek majd a lakosok – mondja Alföldi György építész és városfejlesztő, a BME Urbanisztika Tanszékének egyetemi tanára, az európai hírű Corvin sétány és Magdolnanegyed programok alakítója.

Nemcsak a part menti területekről indul meg a vándorlás, hanem a klímaváltozás hatására például a szárazság és szegénység sújtotta térségekből is a fejlett városokba költöznek majd. Ezzel együtt pedig növekednek majd a társadalmi feszültségek.

Ezért fontos, hogy másfél Celsius-fok alatt tartsuk a globális átlaghőmérséklet növekedését – habár erre egyre kevesebb a remény, hiszen mostanra már az egy fokot is meghaladta. A sűrűn lakott területeket nehezebb lesz ellátni élelemmel és vízzel. A települések vízmegtartó képességének, vízháztartásának elsődleges szerepe lesz, hiszen az ivóvíz egyre többet ér majd, miközben a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű csapadékkal is meg kell küzdeniük. Hogy az élelemellátás ne fokozza az üvegházgáz-kibocsátást, érdemes nagyobb mennyiségben helyben termelni élelmiszert; már ma is működnek vertikális városi gazdaságok, ezek aránya növekedni fog a jövőben. Az is biztos, hogy az elhagyatott ipari területeket vissza kell adni a mezőgazdasági termelésnek; ez munkahelyeket is teremt épp ott, ahol égető szükség van rá. Például az elhagyatott helyeiről híres Detroitban vannak erre jó példák.

A hőszigethatás csökkentése érdekében többszintű zöld felületre van szükség, tehát fákra és aljnövényzetre is, a zöldtetők szerepe is növekszik majd. Máris érdemes lenne folyamatosan figyelni, hol vált esetleg szükségtelenné egy-egy parkoló, betonfelület, amit fel lehetne törni. Fontos a döntésekbe a közösséget is bevonni; ha magukénak érzik a változást, igyekezni fognak az új állapot fenntartásához hozzájárulni. A zöldfelületek gondozásában erre szükség is lehet.

Évezredes alkalmazkodás

A járvány rámutatott, hogy a szolgáltatásokból, turizmusból élő városok gazdasága egy pillanat alatt össze tud zuhanni. Érdemes a városok komplexitásán dolgozni, hogy ne keletre koncentrálódjon a termelés.

– A városoké a jövő, hiszen ötezer éve a legadaptívabb szervezeti egységei az emberi civilizációnak – hívja fel rá a figyelmet az építész.

Történelmünk során egyre sűrűsödtek és növekedtek; nagyon ritka egy város teljes pusztulása, mint például Karthagóé vagy Angkorvaté, egyesek mégis erőteljes zsugorodásnak indultak a XX. században, ilyen Detroit vagy itthon Salgótarján. Általában tudnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, válaszolni a kihívásokra. Csakhogy most nem technikai, hanem társadalmi problémákat kell megoldani.

A sci-fikben mindig különleges metropoliszként jelennek meg a városok. Vajon tényleg egyre hasonlóbbak lesznek egymáshoz, ahogy mindinkább teret nyer a globalizmus? Különösen annak fényében, hogy lakói is egyre inkább világpolgárok, sok ember több városban, országban éli le az életét.

– Egyrészt a kulturális minták általában nem tűnnek el egykönnyen az épített környezetből, az új építkezések igyekeznek a meglévőkhöz alkalmazkodni, még akkor is, ha megújítják ezeket. Ázsiában nem lesznek soha olyan utcák, mint Prágában, és fordítva. Másrészt a városképet nemcsak a kulturális és társadalmi minták határozzák meg, hanem a helyi adottságok is. Manhattan például gránittalajra épült, ezért lehetnek ott olyan magasak a felhőkarcolók. Budapesten ez nem lehetséges. A helyi környezeti viszonyok is meghatározzák a szerkezetek és anyagok használatát, a mérsékelt égövi éghajlat is más lehetőségeket rejt: például a háromrétegű ablak alkalmazása is átalakította a nyílászárók formáit – meséli Alföldi György. Szerinte a városokat nem az építészek teszik naggyá, hanem az emberek, akik benne élnek. A jövő pedig megjósolhatatlan, miután olyan változások is benne rejlenek, mint amilyen például a koronavírus-járvány volt.

Átszellőztetés a hőszigethatás ellen

Szabó Lilla építész, tájépítész, a Zürichi Egyetem tudományos munkatársa átfogó tanulmányt készített Budapest klímaadaptációs lehetőségeiről, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy hazai kutatások szerint a hőmérséklet maximuma nyáron akár 13 Celsius-fokkal is magasabb lehet 2071-re, mint a ’90-es években. A városi hőszigethatás pedig a globális hőmérséklet-növekedést még minimum 3-5 fokkal növeli. Úgy látja, egy komplex rendszert kell felépíteni: például a nagy felületen elterülő szabad területek, amelyek a városias és vidékies területek között helyezkednek el, hatalmas szerepet játszhatnak a város átszellőzésében. A zöldfelületek viszont nem minden esetben hoznak enyhülést, ez a növényállomány vegetációs ciklusától is függ. Például a mezőgazdasági területekre ez fokozottan igaz, amikor éppen nem zöldek, és a kiégett pázsitnak is negatív hatása van.

Ugyanakkor a belváros történelmileg kialakult városszerkezetében számottevő mértékben sem új zöldterület, sem zöldhomlokzatok, sem zöldtetők nem létesíthetők, például az épületek itt jellemzően nem is lapos tetősek. A zöldtetőépítés potenciális területe a budapesti belváros körüli gyűrű, a IX., X., XI., XIII., illetve az I., II., XII., XIV., IV. és a XV. kerület. A műszaki adottságok alapján elsősorban az extenzív – nem járható, kevés gondozást igénylő – zöldtetők építése gazdaságos, hiszen ehhez kisebb szerkezeti megerősítésre van szükség. A nagyobb zöldudvaroknak szintén lehet klimatikus kiegyenlítő hatásuk; továbbá a vízfelületek párolgása hőt von el a környezettől, amivel létrejöhet egy ventilációs csatorna. A zöldfelületek arányának növelése önmagában nem elég, komplex szerkezeti tervre lenne szükség.

Az utcán játszani

A németországi Freiburgban a kilencvenes években alakult ki egy olyan városrész, amit ma már a fenntarthatóság mintájának tartanak. Vauban francia katonai bázis volt, ahonnan a hidegháború után kivonultak a franciák, az objektumok pedig a helyi önkormányzat tulajdonába kerültek. Akkoriban az egyetemi városokban kevés volt az olcsó bérlakás a hallgatóknak, így az 1970–80-as évekbeli berlini épületmegszállók példájából merítve egy egyetemistákból álló kis közösség beköltözött az üresen maradt kaszárnyaépületekbe, és fel is újította őket. Az egyetem is beszállt a tervezési fázisba, és létrejött egy erős civil közösség, amelyik részint képes volt érvényesíteni a saját érdekeit az önkormányzattal szemben, részint szakmai hátteret gyűjteni maga köré. Vissza tudták verni a tőkeerős ingatlanspekulánsok próbálkozásait, és lakóközösségé formálódtak. Idővel bővültek, a meghirdetett telkekre lényegében véve kiválogatták a megfelelő családokat.

A mintegy 5500 főnyi lakosság úgy érzi, fontosabb az autójuknál az, hogy a gyerekeik szabadon játszhassanak az utcán, így a gépkocsiforgalom gyakorlatilag ellehetetlenült: harminc kilométeres a megengedett sebességhatár még a főutcán is, sok a zsákutca, ahova rakodni, pakolni be lehet hajtani, de parkolóhely nincs – viszont a gyalog- és kerékpárutak átszelik az egész kerületet. A központ bárhonnan tizenöt perc alatt elérhető biciklivel, minden szolgáltatás megtalálható a helyszínen, és a terület szélén vannak garázsok. Persze, sokan dolgoznak a kerületen kívül, de Vaubant Freiburg­gal villamosvonal köti össze, amelynek megállója minden háztól könnyen megközelíthető gyalog. A kerületen belül azonban hatszáz munkahely is létesült, hiszen például iskolájuk is van. Sok családnak nincs is autója, az ezer főre jutó gépkocsik száma 170 körüli, holott a német átlag 570.

A talajba vezetik az esővizet: a csatornába nem kerülhet, a víz- és szennyvízháztartás ökologikus. Akinek lapos tetője van, be kell füvesítenie, így az éves csapadékmennyiség mintegy 80 százaléka a tetőn marad, és onnan párolog el. Az épületeket folyamatosan fejlesztették az elmúlt évtizedekben, minden lakos ingyenes tanácsadást kérhet az önkormányzat klímaszakembereitől. A legtöbb mára csaknem passzív házzá alakult, miután 15 kilowattóra az energiafelhasználásuk négyzetméterenként, de a Solarsiedlung nevű területen energiapluszos házak vannak napelemekkel, napkollektorokkal felszerelve. A termelt áramot a városnak adják el, továbbá egy faaprítékos kogenerációs erőművet is használnak. A háztömbök közötti zöldfelületeken játszóterek, sportpályák és közösségi kertek találhatók, közösségi kemencét is használnak.

Élhető város

Az első szennyvízcsatornákat Budapesten 1780 és 1868 között építették; ekkor még nem számolhattak azzal a terheléssel, amit a klímaváltozás kiváltotta villámárvizek okoznak. Nem is kérdés, hogy szükség van a csapadékvíz-elvezető rendszerek fejlesztésére, de az is cél, hogy megelőzzük a problémát, ne mindent a műszaki infrastruktúra bővítésével kelljen megoldani.

– Meg kell próbálnunk helyben tartani a csapadékot. Például a zöldtetőkkel és további zöldfelületek létesítésével jelentős mértékben csökkenteni lehet a csapadék gyors lefutását – állítja Szabó Árpád építészmérnök, a Budapesti Műszaki Egyetem Urbanisztika Tanszékének vezetője. – A zöldfelületek növelése a helyi klíma kérdésében is segít, hiszen részben megtartja a vizet, vagyis a párolgással csökkenti a lokális felmelegedést. Ezeknek a felületét hálózatosan kellene növelni, zöld sávokat kijelölni a járdák és autóutak mellett.

A tanszékvezető szerint sokan részben a városokat okolják a globális felmelegedésért, pedig kiváló lehetőségeket nyújtanak a klímavédelem komplex szemléletének érvényesülésére. Egyrészt a lakások fajlagosan energiatakarékosabbak, mint az önálló családi házak, és általában véve kisebb ingatlanokban is élünk városban, mint vidéken, ahol így nagyobb teret kell befűteni. Másrészt egy jól tervezett városrészben nincs arra szükség, hogy naponta autóba üljünk, mert minden elérhető gyalog is rövid időn belül. Ez nemcsak az élelmiszerüzletekre, az iskolára, orvosi rendelőre vonatkozik, de például a parkra, a hivatalokra is. A távolabbi munkahelyekre is a tömegközlekedést lehetne használni.

Budapestnek megvannak ehhez az adottságai, viszont ahhoz, hogy éljünk is velük, vonzóbbá kellene tenni a várost. Olyan minőségű épített környezetre van szükség, hogy a lakók szívesen maradjanak itt, ne tülekedjenek hétvégén hosszú, tömött kocsisorokban vidékre.

Persze kényes egyensúlyról van szó, hiszen a túl sűrű városrészeket zsúfoltnak is érzékelhetjük, míg ha kicsi a népsűrűség, nincs elég szolgáltatás, és naponta kénytelen az ember a város egyik végéből ela­utózni a másikba. Pedig nem jó a szétterülő, agglomerációkba szétfolyó város rengeteg ingázóval. Budapest is erre halad. Fejleszthető lenne ugyan a helyi közösségi közlekedés, de nem akkora a lakósűrűség, hogy megérné. Így aztán mindenki autót fog használni a környező falvakban. Szerencsésebb volna visszacsábítani őket, aminek feltétele mindenekelőtt az élhető, minőségi város szerethető lakókörnyezettel és a gazdaságos térhasználat feltételeinek megteremtésével. És ha a környezet élhető és szerethető, az vissza fog hatni a klímavédelemre is.