Eltűnhet a gabona az Alföldről

– Az életünk része, hogy nyár derekán megkezdődik az aratás, a búza a malomba kerül, a lisztből magyar kenyér lesz. Önök viszont azt írták a Scientific Reports folyóiratban nemrég megjelent tanulmányban, hogy mindeme megszokott jelenség eltűnhet a régióból. Mekkora a baj?

– Nemcsak a búza van veszélyben, hanem az összes szemes gabona a Kárpát–Balkán régióban. Ez a Kárpát-medencét, a Bécsi-medencét, tőlünk keletre Moldovát, délre az Észak-Balkán régiót foglalja magában. Súlyos problémák vannak, dinamikusan növekszik a nyári hőmérséklet, a talajból pedig eltűnik a nedvesség. A csapadék mennyisége nem változott jelentősen, az eloszlása viszont igen, egy-egy esőzés alkalmával leesik annyi, amennyinek egy hónapban kellene. Előtte, utána viszont semmi. A növények rendkívüli mértékben ki vannak téve ezeknek a folyamatoknak.

– Kimondhatjuk, hogy mindez már az éghajlatváltozás hatása?

– Néhány éve olvastam egy globális értékelést, amelyből kitűnt a Magyarországon termelt gabona klímakitettsége. Amikor megláttam azt a térképet, elhatároztam, hogy kutatni fogom a témát, mert itt valami különös dolog történik. Hazánkban a probléma gyökere a XIX. századig nyúlik vissza. A Magyar Királyság területén egy túlhajtott modernizáció során a nagy folyók és tavak kivételével lényegében eltüntették a vizes élőhelyeket, az összes időszakos vízállást, mocsarat és lápot lecsapolták, a folyókat szűk mederbe terelték. Európa legnagyobb folyószabályozását hajtottuk végre a XIX. században. De az aszályoknak kitett, nyári hőséggel birkózó tájon ezzel gyakorlatilag kikapcsolták a hűtőszekrényt. Egyébként a Balaton lecsapolására is terv született, de szerencsére ez az őrült ötlet nem valósult meg.

– Akkor Széchenyi melléfogott?

– Már a korabeliek is látták, hogy ebből baj lesz, egy német közgazdász kijelentette, hogy az Alföldön ez öngyilkosság, Debrecen városa is folyamatosan éles konfliktusban állt Széchenyivel és a szabályozás híveivel, mert pontosan látták, hogy a hatalmas állatállományt tartó cívisváros megélhetése forog veszélyben, ha eltűnik a víz. Így is lett.

– Két mellbevágó ábra szerepel egy összefoglaló tanulmányában. Az egyik a talajvíz szintje, a másik a szántóföldek elhagyása Magyarországon. Összefügg a két folyamat?

– Megdöbbentő volt a számunkra is, amivel találkoztunk. Az ország minden régiójában csökkent a talajvízszint. Ez összeadódva a hőmérséklet emelkedésével nagyon komoly tényező a magyar mezőgazdaság szempontjából. A szántóföldek elhagyása összetett probléma, de tény, hogy az elmúlt hetven évben másfél millió hektárnyi terület esett ki a művelésből. Ráadásul ez a folyamat az utóbbi időben felgyorsult. Amióta rögzítik az adatokat, soha nem fordult elő akkora beszakadás a szántóföldállományban, mint ami a KSH 2020-as összesítésén látszik. Mindez úgy, hogy közben korábban nem látott mértékű uniós és kormányzati támogatás áramlott a mezőgazdaságba. Kapcsolatban állok alföldi gazdákkal, az aszály miatt sokan azt mondják, bevetik ugyan a földet, de már keresik, hogy mivel tudnák hasznosítani nyolcvan-száz hektáros birtokaikat, mert a gabonatermesztés hovatovább kockázatosabb, mint a szerencsejáték. Gondoljunk bele, ilyen brutális műtrágya- és üzemanyagárak mellett az aszállyal sújtott területeken betárcsázni, megsemmisíteni kényszerülnek a sorvadozó kukoricát! Ha az Alföldön nem sikerül megoldani a víz visszatartását, már középtávon, azaz öt-tíz éven belül is komoly kihívásokkal kell szembenézni.

– Mi lenne a megoldás?

– Ha ezeket a területeket meg akarjuk menteni és stabilizálni a termelést, nem mellékesen az alföldi erdőket életben tartani, akkor a mélyebben fekvő területeken vizet kell visszatartani. Ezeknek csak egy kis része szántó, és az is döntően gyenge termőképességű, tehát nem veszítünk velük annyi termőterületet. A belvizeket nem kellene levezetni, megmaradna a téli-tavaszi csapadék, ha a csatornák nem lennének nyitva. Másrészt árvíz idején ki kell engedni a vizet a folyókból. Ezzel máris meg lehetne állítani a talajvíz csökkenését, amely így egész nyáron táplálni tudná az alföldi növényzetet.

– Vagyis ha az alföldi pusztaságra visszatérnek a nádasok, akkor megmenekül a búza is?

– Összetett átalakításra van szükség, aminek egy fázisa az elegendő víz. Az Alföld jelentős része fátlan, márpedig az erdők hiánya is súlyosbítja a gondokat, hiszen a fák képesek lennének vizet visszatartani, mikroklímát alakítani. Egyelőre olyan kevés a csapadék és annyira súlyos a nyári aszály, hogy nem tudnak erdők kifejlődni, a telepítések során a növendékek kilencven százaléka kiszárad. Sorvadnak a meglévő erdők is. Ha megállítjuk a vizet, nemcsak nádasokat kell létrehozni, hanem ártéri erdőket is. Ezeknek olyan jelentős párologtatóképességük van, hogy megfelelő kiterjedésben érezhetően képesek hűteni a tájat. Jelenleg is zajlanak nagy léptékű nemzetközi kutatások, amelyek azt igazolják, hogy a kiterjedt erdőknek csapadékfejlesztő hatásuk van. Különösen igaz ez ártériekre.

– Futnak már olyan projektek, amelyek a vizes élőhelyek rehabilitálását szolgálják. Mikor lesz ezeknek számottevő eredményük?

– Ezek a programok ma még elszigetelten és kis léptékben működnek, két nagyságrendet kellene váltani ahhoz, hogy közelítsünk a célhoz. Jó hír viszont, hogy nemrég fogadta el az Európai Bizottság azt az élőhely-restaurációs törvényjavaslatot, aminek az egyik fő célja, hogy 2030-ig huszonötezer kilométernyi folyószakaszt állítsunk helyre a csatlakozó árterekkel együtt, és erre forrást is adnak Magyarországnak. Ez történelmi lehetőség, ráadásul komoly üzlet is. Az alföldi vizes élőhelyek tömeges helyreállításának költsége az érintett utak, közműhálózatok és településrészek védelmével, az árvízvédelmi töltések áthelyezésével, a nagy területen megvalósítandó vízkivezetés kiépítésével és a csatlakozó területhasználati, mezőgazdasági, vidékfejlesztési feladatokkal együtt ezermilliárdokra becsülhető. De ez a magasnak tűnő összeg néhány komolyabb aszály kárainak elkerülésével finanszírozható. Gondoljuk meg, minden egyes tonna veszteség idén az országos búza- vagy kukorica-termés­átlagokban folyó áron nagyjából 120-150 milliárd forint aszálykárnak felel meg.

– Viszont az éghajlatváltozást hosszú távon mindez nem fogja megállítani, egyes növények, mint például a málna, máris elkezdtek kiszorulni hazánkból…

– Igen, vagy említhetnénk a burgonyát is, amely szintén el fog tűnni rövidesen, miközben Európa északi részén megjelent a szőlő és a kukorica. Fehéroroszországban huszonöt év alatt több tízszeresére nőtt a kukoricaföldek kiterjedése. Hagyományosan a magyar kukoricaexportőrök egyik legstabilabb vásárlói a lengyel állattenyésztők voltak; ma már ott tartunk, hogy Lengyelország nemcsak önellátó lett, hanem külpiacokra is képes termelni. A klasszikus kukoricatermelő Franciaországban több mint tíz százalékkal csökkentek a kukoricaföldek, északkeleti szomszédjánál, Németországban harminc százalékkal nőttek. Számos ilyen változás zajlik Európában.

– Az aszály és a gabonatermesztéssel kapcsolatos problémák a régiónk jellemzői, vagy globális éhínség várható?

– Nem feltétlen, az elmúlt huszonöt évben 1,9 milliárdról hárommilliárd tonnára ugrott a globális gabonakibocsátás. Ez ötvennyolc százalékos növekedés, miközben az emberiség létszáma harminchat százalékkal nőtt. Vagyis a globális élelmiszer-biztonság jelentősen javult. Ez elsősorban a termésátlagok növekedésével, a technológiai fejlődéssel magyarázható, a szántóföldállomány ugyanis csak öt százalékkal növekedett. Vannak ugyanakkor válságzónák. Európa mediterrán térségének nagy részén már a végjáték zajlik, és a következő potenciális áldozat mi lehetünk. Ez a küzdelem arról szól, hogy az alföldi mezőgazdaság a vesztesek közé kerül-e vagy sem.