Műanyag-mizéria
Egy tavalyi kormányrendelet, igazodva a vonatkozó uniós irányelvhez, megtiltotta az egyszer használatos műanyagtermékek és bizonyos vastagságot el nem érő nejlonzacskók forgalomba hozatalát. A tavaly júliustól élő rendelet a már felhalmozott készletek kiárusítását lehetővé teszi, ezért találkozhatunk még mindig ilyen zacskókkal, csomagolóanyagokkal a boltokban. Az alternatív anyagok használata viszont még gyerekcipőben jár.
A műanyagokra egyelőre szükség van csomagolóanyagként, hiszen számos élelmiszer eltarthatósága lerövidülne a műanyag tasakok, fóliák, dobozok nélkül. Hulladékként ugyanakkor rendkívüli módon megterhelik a környezetet, ezért amikor csak elhagyhatók, csökkenteni kell a használatukat.
– A műanyagok újrahasznosítása sajnos globális szinten nincs megoldva. Becslések szerint a valaha gyártott összes műanyag mindössze 9 százalékát használták fel valamilyen formában újra, és csak két százalékról lehet kijelenteni, hogy az újrafeldolgozás nem járt értékcsökkenéssel – mutat rá a kiábrándító helyzetre Szabó György, a minél kevesebb szemetet termelő életmód lehetőségeivel foglalkozó Humusz Szövetség alelnöke. A szervezet Nulla hulladék programjának vezetője hozzáteszi, a gazdagabb országok előszeretettel szállítják műanyaghulladékuk nagy részét a szegényebb országokba, a „globális délre”, és így az egyébként szelektíven gyűjtött anyag is ázsiai, afrikai országok szeméttelepein vagy égetőiben végzi.
Különösen nagy gond a PET-palackok újrahasznosításának alacsony szintje. A Humusz Szövetség idén februári tanulmánya rávilágít, hogy hiányzik a hatékony begyűjtési rendszer, nincsenek erre létrehozott újrafeldolgozók, és a gazdaságossági szempontok is e gyakorlat ellen hatnak, mivel nagy szakmai kihívás a minőségi követelmények teljesítése újrahasznosításkor, és sokba is kerül. Ma Európában csak a PET-palackok 17 százalékából lesz ismét palack.
– A hazai műanyaghulladék 33 százalékát hasznosítják újra, ez 22 százalékkal elmarad a 2030-as uniós céltól. Ez ugyanakkor csak a harmadik a lehetséges megoldások sorában, hatékonyabb lenne az ismételt, többszöri használat. A legjobb, első számú megoldás pedig a hulladék keletkezésének megelőzése volna – állítja Szabó György.
Pedig az újrahasznosítás, a feldolgozás magasabb szintű is lehetne Móczó János, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Műanyag- és Gumiipari Laboratóriumának csoportvezetője szerint.
– Külföldön vannak már jó megoldások, a csomagolóanyagok mintegy hetven százalékát kitevő polietilént és polipropilént jelentős részben újrahasznosítják, és a PET-palackok is legalább részben visszakerülnek a gyártási folyamatba. Magyarországon a kommunális hulladékba kikerülő műanyagok jelentik a legfőbb problémát, és az is akadálya a továbblépésnek, hogy nagyon sokba kerül a szelektálás, a tisztítás, a bálázás és a szállítás. Ha növelni akarjuk az újrahasznosítás arányát, jogszabályi és gazdasági ösztönzőkre egyaránt szükség van – így Móczó János.
A szakember hozzátette, a Mol sok pénzt fektetett ebbe az iparágba, felvásárolt ezzel foglalkozó cégeket, bővítve portfólióját. A csoport deklarált célja ugyanis, hogy 2030-ra kulcsszereplővé váljon a régióban a körforgásos, vagyis a lehetőség szerinti legnagyobb mértékű újrahasznosítással működő gazdaság kiépítésében.
A másik megoldás az átállás újfajta anyagokból készült termékekre. De mi válthatja ki a műanyagokat?
– Világszerte egyre többen használnak bioműanyagokat, tudományosabb néven biopolimereket, ám ezekkel kapcsolatban számos tévhit él a köztudatban – magyarázza a BME Polimertechnikai Tanszékének docense, Tábi Tamás, aki 2006 óta foglalkozik a bioműanyagokkal. – Hamis például a lebomló műanyag elnevezés. Korábban voltak ilyennek nevezett termékek, főleg fóliák, amelyek műanyagból készültek, ám valójában csak szétestek apró morzsákra, de nem bomlottak le biológiai úton. Szerencsére folyamatban van ezek kivonása a forgalomból, és egyre több műanyagipari cég áll át az úgynevezett biopolimerek előállítására. Ezek egy része megújuló erőforrásokból hozható létre, például a keményítő felhasználásával, és valóban lebontható biológiai úton. Ha élünk a lehetőséggel, akkor a bomlás folyamán csak annyi szén-dioxid kerül vissza a légkörbe, amennyit az alapanyaggyártásra felhasznált növény megkötött, tehát nem keletkezik többlet. A biopolimerek előnye, hogy egyes fajtáikból készült termékek komposztálhatók is, de más módon is újrahasznosíthatók. Ledarálásukkal például ugyanúgy újra feldolgozhatók, mint a hagyományos műanyagok.
Felvetésünkre, hogy miként a bioetanol esetében, a biopolimer-alapanyagok előállításához is növények termesztésére van szükség, és ez kedvezőtlenül befolyásolhatja az élelmiszer-termelést, Tábi Tamás azt mondta: ha hazánk összes gabonatermő területének tíz százalékát erre használnánk, az elég lenne az egész világ jelenlegi biopolimer-szükségletének kielégítésére. Vagyis a hazai igények kiszolgálásához csak kis területre van szükség.
Egyelőre azonban nem zajlik itthon bioműanyag-gyártás, ahhoz ugyanis olyan jelentős tőkebefektetés szükséges, ami kkv-któl aligha telik. Felhasználásuk viszont növekvőben van, egyelőre jellemzően szatyrot, szívószálat, evőeszközöket készítenek belőle a magyar vállalatok. Vannak ugyanakkor olyan előremutató vállalkozások is, amelyek természetes tisztítószeres flakont állítanak elő, és ezek újratöltését biztosítják, vagyis nem az újrahasznosítást, hanem az újrahasználatot. Ez a megoldás jár a legkevesebb energia- és nyersanyag-felhasználással.
Szintén érdekes a leányvári UgrinPack-Erdősi Kft. technológiája. Olyan papíralapú csomagolóanyagokat gyárt, amelyek helyettesíthetik az egyszer használatos ételesdobozokat, poharakat. Kifejlesztettek egy visszagyűjtést lehetővé tevő rendszert is: a használt csomagolóanyagokat komposztálják, méghozzá az ételmaradék felhasználásával. Ez ugyanis segíti a lebomlást.
