Lázadás

A néhány órával ezelőtt véget ért francia elnökválasztás fő üzenete, hogy Európában a lázadás nem ért véget. Sőt, igazából csak most kezdődik.

Az a tény, hogy a kormányzó szocialisták jelöltje az ötödik helyen végzett, nem pusztán a hagyományos baloldal történelmi veresége, de erős jelzése a megváltozott korhangulatnak is. A szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchon előretörése a francia liberális, anarchista, szocialista választók türelmetlenségének bizonyítéka. A jelenség a másik oldalon is felbukkant: a nem is olyan régen még favorit François Fillon felsült, a gaullizmust ma Marine Le Pen ezerszer hitelesebben képviseli bármelyik konzervatív jelöltnél. Az első fordulóban győztes Emmanuel Macront is a lázadás teremtette, centrista programjával ügyesen betüremkedett a vetélytársai által be nem töltött területekre, és ideológiai kisokos helyett a változásról beszélt, amely finoman szólva is zene a Hollande-korszakba belefáradt francia választók füleinek.

A lázadás tehát folytatódik, de annyira nem szabad lázadni Franciaországban, hogy a második forduló után Marine Le Pennek hívják majd az új köztársasági elnököt. A szokásos színjáték, hogy a „demokratikus” jobboldal és baloldal a második fordulóban összefog a szélsőségesnek kikiáltott Nemzeti Front ellen, alighanem most is sikeres lesz (bár Donald Trump győzelme óta megtanultuk, hogy várjuk meg a meccs lefújását). Ennek ellenére a mostani elnökválasztás nagy győztese Marie Le Pen, aki valódi kérdésekre valódi válaszokat adott. Az összes jelölt közül csak róla hitték el a választók, hogy elnökként hatékonyan fellépne a bevándorlás, a mindennapos terrorista merényletek ellen. A Nemzeti Front helytállása, számbeli erősödése, felülkerekedése a hagyományos jobboldalon azt jelzi, hogy franciák milliói nem érzik jól magukat a hazájukban, és elegük van a hétköznapoktól eltávolodott politikai elitből.

Egyelőre itt tartunk.