Korszakunk képzeletvilágában az eugenika szó óhatatlanul a nácizmushoz kapcsolódik, pedig éppenhogy az angolszász liberális és a skandináv szociáldemokrata demokráciákban került sor az első eugenista intézkedésekre, amelyeket a „progreszszív” baloldal gyakran hevesebben védelmezett, mint a „reakciós” jobboldal.

Az eugenikára manapság vetett retrospektív tekintet legtöbbször az anakronizmus vagy az amalgám útját követi. Mivel a III. Birodalom 1933-ban szigorú eugenikus törvénykezést vezetett be, a pártos megfigyelők ebből vagy arra következtetnek, hogy az eugenika lényegét tekintve náci, vagy pedig arra, hogy az eugenika történetét totalitárius „végkifejlete” fényében kell értékelni, amelyet ráadásul teljesen helytelenül a faji üldöztetés politikájával társítanak. Márpedig az eugenika tárgya – vagyis az ember minőségi feljavítása – ősrégi törekvés. Noha manapság az eugenika kapcsán uralkodó és nyilvánosan egyedül hallható diskurzus a felháborodott és moralizáló denunciálás hangján szólal meg, ez távolról sem volt mindig így. Az eugenika (eugenics) fogalmát 1883-ban alkotta meg Francis Galton (1822-1911), Darwin unokaöccse, aki egyébként az elsők közt javasolta a biológiai jelenségek statisztikai megközelítését. A Hereditary Genius (Örökletes géniusz, 1869) címû korszakos mûvében Galton arra a megállapításra jutott, hogy a törzsfejlődést felügyelő „természetes kiválasztódás” gépezete többé már nem hat a modern társadalmakban, amelyekben az orvostudomány, a táplálkozás és a higiénia fejlődése lehetővé teszi olyan egyének túlélését is, akiket valaha a természet halálra ítélt volna. Majdnem egy évszázaddal Galton után, a neves francia biológus, Jean Rostand az alábbiakban világítja meg a probléma lényegét: „Az orvostudománynak, a sebészetnek, a higiéniának, a filantrópiának, a társadalombiztosításnak és mindezeknek együtt az a következménye, hogy túlélést és szaporodást biztosít egy csomó genetikailag »rosszul« ellátott egyénnek, és ebből kiindulva olyanoknak, akiket a szabad természet kiiktatott volna vagy mindenesetre kizárt volna a szaporodásból. Tehát az öröklés útján elkerülhetetlenül hozzájárulnak a rossz gének arányának a növeléséhez, és ezek elszaporodásához az öröklődő patrimóniumban. Mivel a faj már nincs megtisztítva a mutáció rossz hozadékaitól, genetikai színvonala csakis csökkenhet. Akár akarjuk, akár nem, az orvostudomány a betegséget termeli ki, lényegi ellentmondás van ugyanis az egyéni jólét és a genetikai jótétemény között. A rossz génekkel szemben irgalmas civilizáció növeli a baj biológiai forrását. Genetikailag drágán megfizetünk az orvosi és társadalmi haladásért.” Galton maga úgy vélte, hogy a szellemi és fizikai képességek örökletesek, és „a kevésbé alkalmasak túlélése” ennek az örökletes „készletnek” a leromlását veszélyezteti, hacsak nem orvosoljuk ezt a „felsőbbrendû” születések elősegítésével és az „alsóbbrendû” születések korlátozásával – és valójában ez az eugenika célja (a görög eu-génosz, „jó származéksor” kifejezésből). Mint fogalmazott, „az emberanyag feljavítása egyáltalán nem okoz megoldhatatlan nehézséget”, és ezért nem kell bátorítani a legelesettebbek istápolását célzó társadalmi intézkedéseket, mert azok ellentétesek a természetes kiválasztódás erőivel és fékezik az evolúció természetes menetét. Éppen ellenkezőleg, szerinte a népesség elitjét, a legkedvezőbb helyzetû, legkiválóbb egyéneket kell támogatni. „Világos, hogy az ország számára előnyös lenne az erkölcsi és társadalmi, valamint a célirányos anyagi segítséget kiterjeszteni a kívánatosakra, hogy ne a nem kívánatosak monopolizálják azokat, amire manapság törekednek”, írta, hozzátéve: „Egyfajta intellektuális anarchiában élünk, amelyet a felsőbbrendû szellemek hiánya okoz.” Az eugenikának több változata ismert. A liberális eugenika vagy szociáldarwinizmus úgy véli, hogy a természetes kiválasztódás a modern társadalmakban is folytatódik, ha megakadályozzuk bennük a „kontraszelektív” gondviselő állam kifejlődését, és akkor elég csak hagyni, hogy a legjobbak uralkodjanak, a legalkalmatlanabbak pedig eltûnjenek. A szelekcionista eugenika szerint viszont ellensúlyozni kell a „haladás” dizgenikus hatásait, amely megtörténhet egy osztály vagy egy faj feljavításával (inegalitárius-szelekcionista változat) vagy az egész emberi nem feljavításával (egalitarista-szelekcionista változat) egy felsőbb instancia (általában az állam) többé-kevésbé autoriter beavatkozása révén. A reformista vagy „környezeti” eugenika szintén a népesség feljavítását célozza, de inkább a környezet korrigálásával. Ez utóbbi „higiénista” változat fejlődött ki például Franciaországban a XIX. század folyamán, ahol a korabeli tudósok többsége magáévá tette a szerzett jellegzetességek átöröklésének lamarcki tézisét. Mivel Galton a viktoriánus Angliában élt és mert a nagypolgársághoz tartozott, az eugenikában az uralkodó társadalmi osztály „tudományos” legitimációját akarták látni, így aztán azt kizárólag az inegalitárius-szelekcionista változatra korlátozták. Márpedig Galton utóélete azt mutatja, hogy az eugenista elméletek sokkal inkább a baloldalt hódították meg, mintsem a jobboldalt, és a liberális vagy szociáldemokrata rezsimekben korábban alkalmazták azokat, mint a totalitáriusokban. Az eugenikus reformok a népesség mennyiségét vagy minőségét érintették, és ezen törekvések mindegyike olyan „pozitív” vagy „negatív” intézkedésekkel járt, mint az „egészséges” házasságok támogatása, családi juttatások, bevándorlási kvóták, házassági tilalmak, szegregáció, az örökletes fogyatékosságokat hordozó retardáltak sterilizálása, sőt eutanáziája, iskolai és munkahelyi higiénia, az alkoholizmus és a nemi betegségek elleni harc, a házasságkötés előtti igazolás, a testkultúra, a lakó- és munkahelyi környezet egészségessé tétele stb. Akár a környezet szerepét tartják determinánsnak, akár a génekét, akár a natalizmus inspirálja őket, akár a malthusianizmus, mindezek az intézkedések, bevallottan vagy sem, több mint egy évszázadon keresztül az eugenikus törekvések keretét alkották. Ha döntő tényezőt akarunk találni az eugenista eszmék befogadásában, akkor kétségtelenül a vallás területén kellene azt keresni, mert míg a katolikus kultúrájú országok elzárkóztak az eugenikától, addig a protestáns országok sokkal fogadókészebbnek mutatkoztak iránta. Galton fő örököse az angol Karl Pearson (1857-1956) volt, aki a német baloldalhoz állt közel, amikor a berlini és a heidelbergi egyetemet látogatta. Pearson kapcsolatban állt az angol szocialista és feminista körökkel (Eleanor Marxszal, a Tőke szerzőjének unokájával, Sydney és Beatrice Webb-bel, Havelock Ellisszel), és 1885-ben megalakítja a Férfiak és Nők Klubját a nemek közötti egyenlőség és a nyomasztó viktoriánus normák alóli felszabadulás céljából. A szabad gondolat etikája (1888) címû mûvében szembefordul a vallással, és társadalmi téren igen haladónak számító eszméket védelmez, így azzal vádolja a kapitalista világot, hogy egy „eugenikusan alacsonyabb rendû” és mint ilyen, könnyedén kizsákmányolható munkaerő reprodukcióját támogatja. A nemzeti intelligencia hanyatlása miatt nyugtalankodva kidolgozza a mentális és fizikai képességek statisztikai és matematikai vizsgálatát végző biometriát. 1902-ben Galtonnal és Weldonnal beindítja a Biometrika címû tudományos lapot, 1907-ben pedig Galtonnal megalapítja a Galton Laboratory for National Eugenics kutatóintézetet. Pearson eugenista tézisei fellelkesítik baloldali barátait, a fabiánus szocializmus vagy a szexuális radikalizmus híveit: George Bernard Shaw, Havelock Ellis és Harold Laski támogatásukról biztosítják az eugenikát. Az ember és a felsőbbrendû ember címû mûvében Shaw megjegyzi: „Bátorság híján gátoljuk a természetes kiválasztódás játékát a filantrópia fedezetében; semmittevőként elhanyagoljuk a mesterséges kiválasztást a finomkodás és erkölcs fedezetében”. Az egyébként zsidó származású Laski köntörfalazás nélkül vallotta, hogy „egy debil gyermek világra hozatala bûncselekmény”. H. G. Wells közönyösen radikális orvosságot ajánlott: a „selejtesek sterilizációját”. Noha az eugenista tézisek széles körû terjesztése ellenére (több mint 350 egyetemen oktatták) az angol parlament az egyéni szabadság tiszteletben tartása és az állam társadalmi célú beavatkozásaival szembeni – tipikusan angol – atavisztikus bizalmatlanság miatt sohasem hozott törvényt e tekintetben, az eugenika mégis számos nagynevû kutatót is megihletett, például a meggyőződéses szocialista J. B. S. Haldane-t, a népességgenetika megalapítóját, vagy Julian Huxley-t, az univerzalista etikájú biológust. Az elődeik egyes rasszista előítéleteivel szemben kritikus angol eugenisták eme második nemzedéke az emberiség öröklődő génkészletének minőségi javításáért szállt síkra. Valamennyien támogatták az önkéntes sterilizációt. Abban a manifesztumban, amely 1939-ben Hermann J. Müller kezdeményezésére született és huszonkét genetikus írta alá, egyenesen arra hívták fel a nők figyelmét, hogy „dicsőségnek és kiváltságnak, sőt kötelességüknek tekintsék, hogy gyermekeik a lehető legjobbak legyenek, a nevelés és a genetikai adottság révén egyaránt”. Két évvel korábban a kommunista Müller ezekkel a szavakkal védelmezte az eutelegenézis (fajjavító megtermékenyítés) elveit: „Ezek a szocializmus, a biológiai szocializmus elvei…, és nem kevesebbet foglalnak magukba, mint a csíraplazma szocializációját, minden egyén arra vonatkozó jogának a megteremtését, hogy a létező legjobb örökletes adottságokkal szülessen”. 1938-ban elküldte Out of the Night címû könyvét Sztálinnak egy levél kíséretében, amelyben arra hívta fel a Kreml urát, hogy „felsőbbrendû” donorokkal fejlesszék ki a fajjavító megtermékenyítést, és akkor két vagy három nemzedéken belül biztosítva lesz a Szovjetunió győzelme. Az Egyesült Államokban Charles Davenport (1866-1944) biológus folytatja az angol alapítók munkásságát, beépítve abba a mendeli genetikát. Egy széles körû statisztikai vizsgálatot követően született Az eugenikával kapcsolatos öröklékenység (1911) címû nagy feltûnést keltő mûve. Davenport munkásságát, eugenikai kutatóközpontját és Eugenics News címû lapját a dúsgazdag Harriman iparbáró felesége támogatta, társadalmi célú jótékonysági tevékenység gyanánt. Akkoriban ugyanis az eugenika egyesekben a felvilágosult „reformizmus” képzetét keltette, és például elnyerte a szexuális bûncselekmények terjedésétől megrettent feminista körök támogatását is, amelyek radikális megoldásokat: kasztrálást és sterilizálást követeltek. Elsőként a világon az Egyesült Államokban hoztak eugenikus törvényeket, amelyek néha csak törvényesítették a „vadsterilizációkat”, amelyeket a bûnözők ellen Texasban már 1865 óta vagy a szellemileg visszamaradottak ellen Pennsylvaniában már 1889 óta alkalmaztak. 1907-ben Indianában törvényt szavaztak meg az őrültek, gyöngeelméjûek és epilepsziások eugenikus sterilizálására. 1950-ben az USA 33 államában hasonló törvények voltak érvényben, és addigra már több mint ötvenezer sterilizálást hajtottak végre. Amikor 1924-ben panaszt nyújtottak be Virginia állam eugenikus törvénye ellen (Buck kontra Bell-ügy), a Legfelsőbb Bíróság nyolc szavazattal egy (konzervatív) ellenében megerősítette az államra háruló rendőrhatalmi jogosítványokból következő sterilizációs intézkedések alkotmányosságát. Az eugenika legtartósabb fejlődése mindazonáltal a skandináv államokban következett be, ahol pedig hiányzik az ehhez az elmélethez feltételezett kedvező kontextus: az osztály- vagy faji ellentét, a konzervatív körök szembenállása a társadalmi reformokkal. Dániában az olyan reformisták mellett, mint dr. Christian Keller, főleg baloldali személyiségek találhatók az eugenika első népszerûsítői között, például Gustav Bang szociáldemokrata ideológus, a nemesség degenerálódásáról szóló tézis szerzője, vagy Vilhelm Rasmussen szociáldemokrata parlamenti képviselő. Az eugenikus reformok azonban mindenekelőtt a szintén szociáldemokrata Karl Kristian Steincke későbbi egészségügyi és népjóléti miniszter fáradhatatlan propaganda-tevékenységének köszönhették fellendülésüket. A jövő társadalmi reformjai (1920) címû könyvében Steincke egész fejezetet szentel az eugenista teóriák kifejtésének, amelyeket a Socialisten nevû lapban is népszerûsített. Egy malthusiánus (vagyis a túlnépesedést korlátozó) politika szükségességét támogatva és az öröklődés törvényeit vulgarizálva azzal érvelt, hogy a gondviselő állam csak akkor veheti magára egyenlő mértékben az egyéni szükségletek terhét, ha előzetesen korlátozza az újraelosztó rendszert megterhelő „tehetetlenek” számát. 1922-ben a koppenhágai parlament törvényt szavazott meg a házasság előtti igazolás és a gyöngeelméjûek számára kötelező orvosi hozzájárulás bevezetéséről. Genetikusokból, orvosokból, reformátorokból álló szakértő bizottságot állítottak fel a dán eugenista politika kidolgozása végett. Ez alapján 1929-ben sor került egy eugenikus törvény elfogadására, amelyet egyedül Alfred Binsdlev Ifjú Dánia nevû konzervatív csoportja ellenzett, miközben az állami kiadások egyensúlyban tartására törekvő reformista baloldal és az egészségügy kollektivizálását, az abortuszt és a malthusianizmust támogató radikális baloldal egyhangúlag megszavazta azt. A törvény többek között előírta a szellemileg visszamaradottak saját beleegyezésükkel vagy gyámjuk hozzájárulásával történő sterilizálását, de később a „hatékonyság” érdekében a baloldal egy újabb törvényt szavazott meg, amely bizonyos esetekben feleslegessé tette a beleegyezést, és kiterjesztette a sterilizálást a kiskorúakra, majd egy újabb törvénymódosítás már a kényszerkasztrálást is engedélyezte. Túlzás nélkül állítható, hogy Dániában a harmincas évek folyamán az eugenika széles körû társadalmi konszenzust élvezett. Ezt az 1934-ben közzétett Örökletesség és faj címû kollektív munka is bizonyítja, amelynek elkészültében a kor legnevesebb szakértői (Oluf Thomsen, Ojwind Winge, August Goll, August Wimmer, Axel Garboe stb.) mûködtek közre. Jellemző, hogy az 1933-as német törvény egyáltalán nem váltott ki tiltakozást Dániában, és ha egyesek, mint például Goll, Soren Hansen vagy Tage Kemp el is határolódtak a náci rasszizmustól, a többséget kedvezően befolyásolta a III. Birodalom által az eugenika terén követett határozott irányvonal. Magáért beszél a tény, hogy sem a német megszállás, sem a háború utáni leleplezések nem változtattak a dán eugenikus politikán, mindössze annyi történt, hogy az eugenika szót a „genetikai higiénia” kifejezés váltotta fel. A kényszersterilizáció és kényszerkasztráció eltörlése egészen 1959-ig, illetve 1967-ig váratott magára. Harminc év alatt végül is mintegy tizenegyezer sterilizáló mûtétet végeztek el az észak-európai országban.

(Folytatjuk)