Egy személyes megjegyzés, ami mégis közügy. E sorok írója a minap egy főúton haladván, a kereszteződésben elhúzott egy Volkswagen mikrobusz előtt, amelynek volánja mögött Orbán Viktort ismerte föl. Az ötgyermekes miniszterelnök évek óta ilyen kisbusszal jár, mert abban a családja is elfér. Nem pedig sofőrös limuzinnal, pedig megengedhetné magának. Róla mindenki tudja, hogy nem kedveli a fényűzést, szereti az egyszerű dolgokat.

Az a baj, hogy ezt csak róla tudják az emberek. Egyes fideszes újgazdagok hivalkodása azonban széles körben kiverte a biztosítékot. Nevek említése nem szükséges, ezt kívülről fújja az egész ország, és ebben meg az a baj, hogy teljesen mindegy, mennyi alapja van e közvélekedésnek, ez belerögzült az emberekbe.

Veszprémben otthon maradtak az aktivisták, a nyugdíjas talpasok és a többiek, s ebben bizony szerepet játszhatott az általános felháborodás. Mert ez még messze nem Amerika, ez még nem a lehetőségek hazája. Itt az emberek szégyenletesen alacsony bérért dolgoznak, az átlagnyugdíjak nem érik el a társadalmi létminimumot, ezért nagyon sok család engedte el külföldre a fiataljait, hogy végre normálisan keressenek. Itt haldokolnak a könyvesboltok, mert még ma sem jut pénz könyvre, és tömegek tolonganak egy-egy nagyobb árleszállítási akció meghirdetésekor. Itt a belvárosban virítanak a kínai boltok és a turkálók. Itt a rezsicsökkentés népszerű. A hatmilliós Hublot karóra azonban nem fér össze vele. Vagy ez, vagy az.

Valami elromlott. Vasárnap este nyolckor az M1 televízió híradója, amikor a kereskedelmi csatornákon már a veszprémi választás eredményét 80 százalékos feldolgozottságnál ismertették, nem mondott semmit. Semmit. Csak mellébeszélt. Mi volt ez? Gyávaság? Szolgalelkűség? Mindegy. Tünet. Annak tünete, hogy valami elromlott a szerkezetben. Az ország eredményei elképesztőek, a fél világ bennünket csodál, de legalábbis irigyel, és utánozni szeretne. Magyarország hajója, ahogy mondani szokás, biztosan halad az idő sodrának közepén, de közben itthon mégis megkeseredett az emberek szájíze.

Ellenzéki uszítás, kisstílű lázadások, kicsinyes árulások egyfelől, kivagyi hivalkodás, kapkodás másfelől – ez bizonytalanítja el az embereket. Ezt akartuk? Erre szavaztunk? Ezért talpaltunk? – kérdezik maguktól, és a fejüket csóválják. A szív, a szeretet és összefogás ereje még kitart, de meggyengült.

Kellett a veszprémi pofon. Kellett, mert a jobboldal legnagyobb kincse az erkölcs. Annak tudata, hogy mi, ha nem is vagyunk jobbak, sem tisztábbak, mint amazok, hiszen mindnyájan a Kádár-kor barakkjaiból szabadultunk, szándékainkban, vágyainkban, álmainkban igenis jobbak és tisztábbak vagyunk. Egy szebb, jobb és tisztább világot akarunk. Eddig ezért küzdöttünk. Mert azt akarjuk, hogy az a szép Magyarország már az utánunk következő nemzedéké legyen. De nem azt, hogy ehelyett gyorsan teletömje a zsebét, mert ez szégyenletes.

A kulcsszó az emberi lépték: egy család, egy lakás, egy autó, egy fizetés, egy erkölcs, egy nagy közös emelkedés. Igen, hibáztunk. Baj van. Jól jött a veszprémi pofon. Most meg lehet állni, helyre lehet hozni a hibákat, mert összességében nagyszerű dolgokat cselekszünk. A polgár szónak kell ezért pontosabb értelmet adnunk: nem azt jelenti, hogy fenemód jómódú ember, hanem azt, hogy olyan ember, aki erkölcsösen, a többiek elismerésének közepette lett jómódú. Vagy nem. De mindenképpen: szerény.

Bencsik András