Összbenyomás: 0 pont
A humán tudományok Magyarországon jelentős átalakításra szorulnak.A tudós értékét elsősorban publikációkban mérik. Ilyen téren azonban a magyar bölcsészet- és társadalomtudomány alig van fent a nemzetközi térképen. Itthon a pozíciók és a kutatói pénzek megszerzése sokszor nem teljesítmény, hanem személyes kapcsolatok alapján történik.
Fotó: shutterstock.com
A magyar tudományosság a német rendszer leágazásaként jött létre a XIX. században, és egészen a II. világháborúig azzal szimbiózisban fejlődött. Az 1940-es években azonban angol, német és francia tudósok egész generációja emigrált az Egyesült Államokba, a nyugati bölcsészet- és társadalomtudományokban pedig egyre inkább a háborúban nyertes Amerika kezdett diktálni. Az 1970-es évekre az Egyesült Államok egyetemi oktatóinak és kutatóinak száma már meghaladta az európai állományt, jelentős pénz áramlott a bölcsészet- és társadalomtudományokba, a tudományosság lingua francája pedig az angol lett. Miközben az óceán két partja személyekben, intézményileg és publikációs fórumok tekintetében egyre jobban összekapcsolódott, a vasfüggöny túloldalán rekedtek részben Moszkvát tekintették irányadónak, részben pedig saját útjaikon kezdtek járni.
A magyar tudományosság az 1970-es évekre kezdte kiheverni az 1950-es évek sokkját, és a megbízható pártkáderek mellett ekkorra kezdtek nagyobb számban visszaszállingózni az MTA-ra a kizárólag szakmai vonalon erős kutatók. A szocializmus alatt a bölcsész- és társadalomtudósok alacsonyabb szinteken a vidéki közgyűjtemények (így a múzeumok és levéltárak) kiadványaiban, évkönyveiben, a jobbak a kiemelt nemzeti intézmények (tudományegyetemek, akadémiai intézmények, Nemzeti Múzeum stb.) kiadványaiban, a külföldnek szánt írásokkal jelentkezők pedig az MTA lektorált folyóirataiban publikáltak. Az MTA kiadója rendszeresen jelentetett meg idegen nyelvű kiadványokat is, amelyekben a magyar tudósok munkáit képzett fordítók ültették át angolra és más nyelvekre. Ezeket a cikkeket azonban – a szocialista rendszer elszigeteltsége miatt – nem nemzetközi, hanem jellemzően magyar bírálók ellenőrizték szakmailag, így a megjelenés nemegyszer intézményi politikai pozíció és személyes kapcsolatok kérdése volt.
Míg a nyugati bölcsész- és természettudósok számára a minél rangosabb folyóiratban való megjelenés jelentette a szakmai mércét (ezt tette mérhetővé a későbbiekben a Q-s besorolás, ahol a Q1 a legerősebbet, a Q4 a leggyengébbet jelöli) addig az itthoni szisztémában az 1980-as évektől egyre inkább az kezdett mérvadóvá válni, hogy egyénileg kinek hányan hivatkozzák a munkáit. Ez a rendszer azonban eredetileg a természettudományokra lett szabva, ahol egy cikkre – a versenypiac és a publikációk gyors átfutása miatt – már a megjelenést követő hónapokban is tucatjával érkezhetnek a hivatkozások, szemben a humán tudományokkal, ahol ez csak három-öt éves távlatban mérhető. A bölcsészek és társadalomtudósok ezt sokszor a lehető legpraktikusabban orvosolták: ha indokolt volt, ha nem, körbehivatkozták egymást. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy míg a körön belüliek hivatkozásainak száma az egekbe szökött, addig a körön kívüliekről gyakorlatilag senki nem vett tudomást. Nem csoda hát, hogy egyre többen lettek olyanok, akik a minőségi kutatások elvégzése helyett inkább barátságok ápolására és intézményes politizálásra kezdték fordítani az energiáikat. Ezt tovább erősítette a 2009-ben bevezetett digitális Magyar Tudományos Művek Tára, amelybe a kutatók maguk vezetik be a hivatkozásaikat, és amelynek mércéje szerint egy házilag, a barátok által szerkesztett évkönyvben publikált cikk ugyanannyit ér, mint egy vezető nemzetközi folyóiratban jegyzett írás, egy „ilyenről is írt valaki” típusú lábjegyzet pedig annyit nyom a latba, mint ha valakinek a munkáját alapműként kezelnék.
A nemzetközileg rangos folyóiratban való publikáláshoz nem elégséges az angol íráskészség. Eleget kell tenni a konkrét folyóirat sokszor speciális követelményeinek, és rendelkezni kell az alterületen bevett módszertani ismeretekkel is. Ezekhez pedig sokat kell olvasni, be kell csatlakozni a globális trendekbe (aminek megvalósíthatósága persze alterületenként változik), és nem árt benne lenni a nemzetközi vérkeringésben sem. A vezető folyóiratok cikkelfogadási rátája 3 és 6 százalék között mozog, és a leadott cikket a szerkesztők általában a független bírálóknak való kiküldés után többször átíratják. Ráadásul a globális tudományos centrum védi a maga piacát, és a feltörekvő régiók – legfőképp Kína és India – miatt egyre fontosabb a szerkesztők számára, hogy a szerzőik milyen intézményes háttérrel rendelkeznek.
Ma a magyar bölcsész- és társadalomtudósok hozzávetőleg 90 százaléka nem rendelkezik Q1-es nemzetközi cikkel, tehát nemzetközileg nem létezik. Ez persze az olyan speciálisan nemzeti, külföldiek számára irreleváns tudományokban, mint a magyar irodalom vagy a helyi jelentőségű történelmet és népi kultúrát érintő témák, nem is lehet elvárás. A legtöbb téma azonban ha máshogy nem, hát elméleti kereteken keresztül és a nemzetközi trendekre rácsatlakoztatva külföldön is publikálható.
A tudósember nemzetközi értékét elsősorban a publikációi, másodsorban a korábbi intézményei és ajánlásai adják. Ilyen módon az MTA átalakítását kísérő tudósexodussal való fenyegetőzés a bölcsészek és társadalomtudósok esetében aligha megalapozott. Miközben a természettudósaink publikációk terén alig vannak lemaradva a nyugati kollégáiktól, a mai magyar társadalomtudósoknak legföljebb 20, a bölcsészeknek pedig 5-10 százaléka az, aki publikációs listája és idegennyelv-tudása alapján piacképes lehet külföldön.
Ami tehát reális veszély: a legjobbak elmennek, a kiszorulók pedig pályaelhagyókká válnak. A piacképesség azonban önmagában még nem jelenti azt, hogy az illető meg is kapja a kiszemelt állást. Egy átlagos nyugati oktatói vagy kutatói pozícióra száz-százötven jelentkező van, akik közül jócskán akadnak olyanok, akiknek tekintélyes publikációs listájuk mellett világelső intézményben szerzett diplomájuk és ennek megfelelően rangos ajánlásaik is vannak. Ráadásul a nyugdíjas állások kora a nyugati országokban is leáldozóban van. A pályázati kiírások leginkább már csak 1–3 éves projektekre vonatkoznak.
Az MTA kutatóinak természetesen eleget kell tenniük az intézetek teljesítményre vonatkozó követelményeinek. Ez azonban összejöhet hazai cikkekből, konferenciaszereplésekből vagy akár egyetemi jegyzetek és népszerűsítő könyvek elkészítéséből is. Noha a nemzeti tudományművelés szempontjából utóbbiak is nagyon fontosak, a kevésbé tehetséges kutatók számára lehetőséget kínálnak a minőségi munka elkerülésére. A nemzetközi piacon való jelenlét ugyanis a legtöbb intézetben és egyetemi tanszéken nem előfeltétele a hazai tudományos életben való előrejutásnak. Akik mégis vállalják a megmérettetést, azok azt vagy személyes szakmai igényességből teszik, vagy azért, mert nemzetközi karrierre vágynak.
A magyar tudományosság tehát sok szempontból megérett a reformokra. Demeter Márton, a Károli Gáspár Református Egyetem média szakos oktatója szerint a legnagyobb gond az, hogy Magyarországon jelenleg a kutatás nem versenyalapú. A bölcsészet- és társadalomtudományok terén az MTA nem azért a legnagyobb kutatóintézet, mert ott vannak a legnagyobb elmék, hanem azért, mert nekik több idejük van elvégezni a kutatásokat.
– Az egyetemi alkalmazottak, akik heti akár negyven órát is oktatással és adminisztrációval töltenek, hátrányban vannak az MTA alkalmazottjaival szemben, akiknek a kutatás és a publikálás a legfőbb dolguk – mondta a Demokratának Demeter Márton.
A számos rangos nemzetközi tudományos cikket jegyző kutató szerint mivel a hazai kutatói ösztöndíjak odaítélésénél a publikációk száma is sokat nyom a latba, az MTA kutatói eleve jobb eséllyel indulnak az egyetemi alkalmazottakhoz képest.
A másik probléma a rendszer átláthatatlansága. A cikk írásához megkérdezett történész, nyelvész és irodalmár kutatóknak – akik az intézményes erőviszonyok miatt nevük elhallgatását kérték – az az egybehangzó tapasztalatuk, hogy az álláshirdetések többségénél már a kiírást megelőzően megvan a nyertes. Noha léteznek olyan üdvözölendő kezdeményezések, mint a külföldön bizonyított kutatókat hazacsábító Lendület program, a Bolyai-ösztöndíj vagy a Nemzeti Kiválóság Program, a szubjektív faktor súlyosan rontja a versenyt.
2013-ban járta meg a sajtót egy fiatal filozófus, Demeter Tamás (a névazonosság véletlen) ügye, akinek Bolyai-pályázata az MTA Filozófiai Intézetének igazgatóhelyettesével lefolytatott privát vitája után negatív elbírálást kapott. Az egyébként minden egyéb szempontra maximális 20-20 pontot kapó pályázat azért bukott el, mert az „összbenyomás” rubrikába 0 pont került.
Demeter Márton szerint a kormány terve, miszerint a kutatást az egyetemekre szervezné át, nem az ördögtől való, hiszen nyugaton is vannak az egyetemeken kutató és óraadó alkalmazottak, és alig akadnak olyan intézmények, ahol ne követelnék meg az oktatóktól is az évi két jegyzett tudományos cikket. A nemzetközi felsőoktatási piacon ádáz verseny zajlik a fizető külföldi hallgatókért, a különböző ranglistákon pedig azok az egyetemek szerepelnek jól, amelyek jelentős számú nemzetközi publikációt termelnek. Vannak egyetemek – például a gazdag arab országokban –, amelyek megvásárolják a publikációkat neves nyugati kutatóktól. Ez nálunk nehezen járható út. Magyarország, mint az egykori keleti blokk többi országa Kazahsztántól Csehországig, egy módon kerülhet fel a nemzetközi tudományos térképre: ha hazavonzza külföldön bizonyított kutatóit, és olyan feltételrendszert dolgoz ki, amelyben nem az urambátyámviszony, hanem a tényleges teljesítmény jelenti az előrejutás kulcsát.
Kapcsolódó cikkeink:
