Tűzvarázsló
Úgy gondolom, csak akkor válik a kép képpé, a szobor szoborrá, a szoborkép szoborképpé, ha a tűz és a láng által lelket is sikerül beléjük olvasztanom – vallja Madarassy István. A friss Kossuth-díjas ötvös- és szobrászművésszel a vörösréz formálhatóságáról, a szivárvány színeiről és Szent Istvánról is beszélgettünk.
– Pályája ötvösművészként indult, és bár ma is készít iparművészeti tárgyakat, munkásságának középpontjában már a szobrászat áll. Milyen fontosabb állomások vezettek idáig?
– Nagyapám festő- és grafikusművész, édesapám pedig szobrász- és éremművész volt. Már gyerekként ellestem a rajzolásnak, a festésnek és a grafikának a mesterfogásait, láttam, hogyan készíti apám az érmet, a kisplasztikát, a szobrot, és azt is, ahogyan domborművet mintáz. Majd a képzőművészeti gimnázium mellett, illetve után nagyon jó iskola volt a Magyar Nemzeti Múzeum is, ahol egy évet dolgoztam restaurátorként, és egy egészen más szemszögből ismerhettem meg a Kárpát-medence fém- és ötvösművészeti remekeit. Az Iparművészeti Főiskolán aztán Engelsz József ötvösművész lett a mesterem, aki kinyitotta előttem az ötvösség addig szigorúan az ékszerre és kisebb tárgyak készítésére korlátozott kapuját, és hagyta, hogy a fantáziám szabadon szárnyaljon a szobrászat felé is. Az igazi tapasztalatot azonban az olyan évekig tartó restaurálási munkák jelentették, mint a Pesti Vigadó csillárjainak rekonstrukciója, a tatabányai Turul vagy a volt Kúria épületének tetejét díszítő hatalmas hármas lovas szobor, a Triga helyreállítása. Amit ezekből megtanultam, az utóbbi évek szobrain vált nyilvánvalóvá, és mutatta meg, mit is lehet alkotni a rézlemezből.
– Merthogy a szobrai, egyedülálló módon, vörösrézből készülnek, ami a hagyományos gyakorlat szerint korlátozottan használható, elsősorban domborításra való alapanyag. Miért választotta ezt mégis?
– Édesapámnál láttam először rézlemez-domborított munkákat, és beleszerettem, mert viszonylag puha anyag, így nagyon jól alakítható, formálható, gyakorlatilag bármit el lehet belőle készíteni. Persze, mint minden anyag esetében, itt is van egy pont, ameddig a hajlítással és a hegesztéssel elmehetek, de ezen belül igen nagy a szabadságom.
– Ugyanilyen jó játék a színekkel való kísérletezés is?
– A színek mindig is vonzottak, a szivárvány máig lenyűgöz. Így az, hogy egy rézlemezben a szivárvány összes színe, sőt az arany és az ezüst is benne van, hatalmas felfedezés volt számomra. Észrevettem ugyanis, hogy a hegesztésnél a rézlemez mindig elszíneződik. Érdekelni kezdett, mi történne, ha megpróbálnám felpolírozni? Így jöttem rá, hogy a hegesztőpisztollyal – az időtartam és a hőfok által szabályozható módon – sokkal intenzívebben hívhatók elő a színek az anyagból. Így lett a hegesztőpisztolyom egy olyan tűzecset, amely segít, hogy láthatóvá tegyem az anyagban rejlő színeket.
– Ha végigtekintünk eddigi munkáin, szinte az összes az európai és a nemzeti múlthoz való kötődést hirdeti. Ilyen például a Vatikánba került Szent István és Gizella szobra, Veszprém főterén Szent Mihály arkangyal háromméteres figurája, Noé bárkája, Verdi operahősei vagy a Dante Isteni színjátékának ihletésére született szoborképei…
– Szüleim vallásosan neveltek, az istenhit végigkísérte az életemet, tőle kapom az erőt a munkáimhoz. A magyar történelem mindig is érdekelt, különösen Szent István alakja foglalkoztatott, akit egy kemény tartású, szikár emberként látok magam előtt, hiszen csak egy olyan egyéniség, olyan jellem lehetett képes a honfoglalás után államot alapítani, aki erőt sugároz nemcsak a honfitársai, de a világ felé is. Két Szent István-szobrot is készítettem, egy törvényalkotót, illetve egy államalapítót, utóbbit 2000 szeptemberében Mádl Ferenc köztársasági elnök ajándékba vitte II. János Pál pápának, megköszönve mindazt, amit Róma ezer évvel ezelőtt tett Magyarország európai integrációjáért. Az emberábrázolásoknál azonban nagyon fontos az is, hogy belesűrítsem a rézlemezbe mindazt, ami Szent Istvánt vagy mondjuk az Árpád-ház szentjeit a magyarság elé példaképként állította. Mert, úgy gondolom, csak akkor válik a kép a képpé, a szobor szoborrá, a szoborkép szoborképpé, ha a tűz és a láng által lelket is sikerül beléjük olvasztanom.
– Milyen felelősséget jelent egy művész számára az, amikor csaknem öt évtizedes pályafutást követően kezébe veheti a legmagasabb állami elismerést, a Kossuth-díjat?
– Bár eddig is minden munkámba igyekeztem a maximumot beletenni, de az biztos, hogy ezentúl még jobban oda kell figyelnem, ez a díj hatalmas felelősséggel is jár. Ezért is tettem ide, a rajzasztalomra, hogy mindennap lássam, és erőt adjon. Most is, amikor Hunyadi János alakján, illetve a Nándorfehérvárra készülő emlékművön dolgozom, aminek a tervek szerint július 22-én, épp az évfordulón lesz Belgrádban az átadása.
