Toulouse, reggel nyolc óra. Mennek a gyerekek az Ozar Hatorah zsidó felekezeti iskolába. Váratlanul fiatal férfi pattan le egy robogóról, előrántja 45-ösét, és szó nélkül tüzet nyit az iskola előtt álldogálókra. Meggyilkolja az intézmény harmincéves tanárját, végez annak két fiával is, az egyik hat-, a másik hároméves. Végül odalép a nyolcéves szőke kislány, Miriam Monso­nego mellé, felemeli fegyverét, és arcba lövi a halálra rémült gyereket.

A jelenet két és fél évvel ezelőtti. Merész állítással kezdem. A „migránsügy” teljesen elhibázott, ostobán moralizáló megítéléséből, tudniillik, hogy segítsük szegény „menekülteket”, ahogyan csak tudjuk, egyenesen fakad a növekvő antiszemitizmus, végső soron pedig a gyilkosságok, a káosz, a felfordulás. Mint Franciaországban. Tételezzük fel, hogy hallgatunk azokra, akik azt mondják, ne zavarjuk el, hanem segítsük a hazánkba naponta kétezrével érkező illegális határátlépőket.

Naponta hírek sokasága jelzi, hogy tőlünk nyugatra komoly idegenrendészeti intézkedésekre készülnek. Ausztriából, Németországból, Franciaországból, Olaszországból hamarosan visszadobják, kipaterolják a „menekülteket”. Egyáltalán nem zárhatjuk ki, hogy sokkal hamarabb, mint gondolnánk, szigorú határőrizeti rendszer épül ki Nyugaton, megszűnhet a csődöt mondott schengeni rendszer. Teljesen nyilvánvaló, hogy néhány évre előre tekintve immáron mi lennénk a cél­állomás, egyszerűen azért, mert a szíriai, afgán, pakisztáni jövevényeknek ezerszer jobb nálunk élősködni az állami csecsen, mint otthon maradni. Vagyis – ismétlem, ha így maradna minden, és hallgatnánk az újdonsült emberbarátokra – hamarosan telítődnénk több százezer határsértővel, akik elvegyülnének köztünk, és immáron főállásban lógatnák a lábukat a Nyugati mellett.

Néhány esztendő alatt szaporodnak mondjuk 300 ezerrel. Vagy 600 ezerrel, mindegy. Minél többen vannak, arányosan annál nagyobb a veszély. Ebben a pillanatban a hazai zsidó közösség, amely teljesen háborítatlanul élt itt 1945 óta, komoly veszélybe kerülne. A jövevények között ugyanis szép számmal vannak, lennének sértett emberek, dzsihádisták, akik revánsot akarnak venni Izraelen. Valamint ezt a tevékenységet a háttérből pénzzel, kapcsolatokkal, logisztikával támogatók.

Nekik nem Magyarországgal, a magyar emberekkel van a leginkább bajuk. Mi egyszerűen csak elpuhult, anyagias európaiak vagyunk a szemükben. Nekik a zsidókkal van bajuk. És mindenütt Európában, ahol az állam elkövette azt a hibát, hogy százezerszámra, ellenőrizetlenül fogadta be a migránsokat, előbb-utóbb súlyos atrocitások érték a helyi zsidóságot. Franciaországi, svédországi, hollandiai, brit példák százait lehetne sorolni. Aki zsidó, kérdezze meg külföldi rokonait, jó-e manapság zsidóként élni Párizsban, Brüsszelben, Kelet-Londonban, Malmőben.

Először csak bedobják éjjel a zsinagóga ablakát. És beszólogatnak a kipás férfiaknak az utcán. Utána meg is pofozzák őket. A gyerekeik megverik a zsidó gyerekeket. Aztán félholtra vernek rabbikat. Végül előkerül a Kalasnyikov, benyomulnak az imatermekbe, kóser mészárszékekbe, az iskolákba, és lemészárolnak mindenkit, akit tudnak. Ehhez a fejleményhez, eshetőséghez hozzászámítva Európa gazdasági, politikai sérülékenységét és azt, hogy a radikális pártok népszerűsége az égbe szökött (a húsz évvel ezelőtti számokhoz képest mindenképpen), lehetetlen nem észrevenni, hogy az európai zsidóságra kemény idők várnak. Vele együtt a kontinens második legnagyobb zsidó közösségére, a magyarországira is. Elég nagy baj, hogy a hazai neológok csúcsszervezete, a Mazsihisz nem a megelőzéssel, hanem inkább azzal foglalkozik, hogy a Népszavából kibogarászott pletykák alapján Petrás Mária énekeljen-e vagy sem a zsinagógában.

Erre a cikkre készülve körülnéztem a Facebookon, néhány ismert és nem ismert zsidó értelmiségi véleményére voltam kíváncsi. Petrás-ügy: tízből tíz. Mindenkinek van véleménye az esetről, persze, bocsánatkérés, önkritika sehol. Schiffer András szerintük náci, és koalícióra készül a Jobbikkal. Mindenki náci, aki bírálni merészeli a Petrás-ügyben sunyi módon hallgató, bocsánatkérésre képtelen Mazsihisz-vezetést. És persze, Orbán is náci, hogy miért, az nem fontos, az ő köreikben bizonyítani soha nem szükséges a tételt.

Valaki igazán megmondhatná végre a mazsihiszeseknek és barátaiknak, hogy azért közlekedhetnek felemelt fejjel az utcán, azért nem verik őket meg a nyílt színen, és azért nem kenik rájuk Izrael dolgait, mert Magyarországon rend van. Londonban, Malmőben, Párizsban az állam fennhatósága megszűnt bizonyos kerületekben. Budapesten, Magyarországon nem. A kormány betartatja a törvényeket, megvédi állampolgárait, mindez idáig legalábbis így volt. Nagy dolog ez, különösen ha felidézzük: baloldali kormányok idején gombamód megszaporodnak az operettnácik, és valamiért, valahogyan mindig nagy sajtónyilvánosságot kapnak, azt a látszatot keltve, mintha az egész magyar társadalmat képviselnék, a hazai zsidóság pedig csak retteg és retteg, és mindezt világlapok hirdetik harsogva a címoldalakon.

Ha megtűrjük a jövevények százezreit, és azt mondjuk, persze, gyertek csak, lesz itt búza és lágy kenyér, egyúttal a közel-keleti erőszakspirált is importáljuk. Ne legyenek illúzióink: a nyugat-európai titkosszolgálatok is csak emberfeletti munkával képesek kontrollálni a dzsihádistákat, a terrorizmus új formái lényegében kifognak a hatóságokon. Szakmai szempontból nézve ráadásul a magányos merénylő sokkal veszélyesebb a szervezett csoportból származónál, hiszen nagyon nehéz az előéletét, kapcsolatrendszerét felderíteni. A magányos merénylő hasonló az alacsonyan szálló kisrepülőhöz, amelyik kicselezi a radarrendszereket, és sokkal nagyobb távolságra jut el, mint felhők felett szárnyaló társai. A budapesti tranzitállomásokon most ilyesfajta terroristák fejét is simogatják a liberális humanisták. És ne mondjuk azt, hogy nem, mert bizony igen: a Magyarországon megforduló, áthaladó és részben helyben maradó több százezres tömegben garantáltan akadnak gyilkos merényletre készülő, mentálisan sérült, beteg, gyűlölködő, törleszteni vágyó emberek. Hogy a terrorszervezetek beépített, feladatokkal átdobott tagjairól már ne is beszéljünk. Ahogyan az Index újságírója „brahiból” kirgiz menekültnek adta ki magát, és a tömeggel simán besodródott a zöldhatáron, úgy a pakisztáni, afganisztáni kiképzőtáborból is réges-régen kiküldték már az erőszak mérnökeit. Most ott ülnek a budapesti tereken, elvegyültek, figyelnek, várják a megfelelő időt, a parancsokat.

Mindezt csak azért írtuk le, hogy a hazai zsidóság munkásőr szárnyának rettenetes aránytévesztéséről szólhassunk. És a felelőtlen, rövidlátó, ostoba értelmiségiek akciózásáról. A „menekültek„ dajkálása ugyanis nyílt antiszemitizmushoz és erőszakhoz vezet. Érthetetlen, ugyanakkor öngyilkos felfogás mindenért a törvényesen megválasztott, törvényeket betartató, biztonságot garantáló polgári kormányt hibáztatni, felelősségre vonni olyan dolgokért, amelyeket nem követett el.

Persze, a rettegés foka is különböző. Másképp retteg az ember, ha kiderül, Petrás Mária énekel a zsinagógában, és megint csak más a helyzet, ha a kigyúrt gyilkos nyolcéves kislányok arcába lő a negyvenötösével. Eljöhet az idő, amikor az állam és a magyar többség már nem tudja megvédeni zsidó honfitársainkat a terrorizmustól, a szektás erőszaktól. Nem kellene megkísérteni a sorsot, különösen nem fájó történelmi tapasztalatokkal a hátunk mögött. Az emberi természethez hozzátartozik, hogy a távoli tragédiákról azt hisszük, soha nem érnek el bennünket, ezért nehezebben is azonosulunk velük. Holott a távoli tragédiák tanulságát le kellene vonni, különösen, ha a kígyó már a mi fekvőhelyünk felé kúszik.
Én szóltam.