Jelenlegi hely

A baloldali diskurzus varázstalanítása

Szánthó Miklós
Szánthó Miklós képe

Nagyon megváltozott ez a mese – már a magyarországi balliberális oldal szempontjából. Az egykor monolit MSZMP-ből az eljelentéktelenedés útjára lépő középpárt lett, amely lassacskán önmaga karikatúrájává kezd válni. A politikai-jogi döntéshozatal, olybá tűnik, jó időre kikerült a kezükből, véleményformálási monopóliumuk pedig enyészetté vált. S tény, mindezt – bárki lenne is a helyükben – nehéz feldolgozni.

Ezért hát ne csodálkozzunk, hogy 2010-2011 óta folyamatosak a kormányzást és az országot – leginkább annak „közjogi állapotai”, „demokráciadeficitje”, „megcsorbult jogállamisága” miatt – érő kritikák. Azonban e kritikák nem a valóság tapasztalásán, hanem sokkal inkább a fentiekben röviden lefestett helyzetből fakadó mély és súlyos frusztrációból erednek. Olyan frusztrációból, amely ráadásul politikai innováció és kreativitás híján a tehetetlenség érzetével terhelt.

Azonban az „autoriter rezsimről”, az „ordas eszmékről” és a „nemzetközi sztenderdektől/európai értékektől történő eltávolodásról” szóló, hol publicisztikai, hol politikai, hol jogiasított vádakat nem egyszerűen az magyarázza, hogy az ország miniszterelnökét Orbán Viktornak hívják, hanem ezen túlmenően a csillagok egy olyan szerencsés – a balliberális oldal szempontjából szerencsétlen – együttállása, amelyre igazából a második világháború óta, de – ami szempontunkból lényeges – a rendszerváltás első 20-22 évében nem volt példa. (És ami persze nem a szerencsének, hanem egy okos politikai stratégiának köszönhető.)

Miből áll ez a „szerencsés együttállás”? Mindenekelőtt a nyilvánosság tereinek átalakulásában, a kormányzati kapacitások feletti rendelkezésben és nem utolsósorban a kormányzattól, parlamenttől független pozíciók – demokratikus – birtoklásában.


A nyilvánosság átalakulása

Tény, hogy 2017-re az egykor hegemón balliberális oldal, ideértve az érintett pártokat, szakszervezeteket, „civileket”, a balos akadémiai, egyetemi, szakmai, tudományos és más szférát, elvesztette a korábban élvezett majdnem totális kontrollt a politikai-közéleti közbeszéd értelmezése felett. A valóság, illetve az arról folyó nyilvános diskurzus, az arra vonatkozó értelmezési keret természetesen nem összekeverendő. Azonban a széles értelemben vett „politizáló elit” általában nem a valósággal, hanem annak – sokszor önmaga által kreált – értelmezésével találkozik. És annak ellenére, hogy az nem a valóság, a valóság érzékelése szempontjából nem elhanyagolható tényező: bár a politikum és a közélet világának legtöbb eseménye a roppantul széles tömegeket általában nem érdekli – ők inkább a valósággal vannak elfoglalva –, az egyes politikai személyek, történések kontextusba helyezése, értékelése közép- és hosszú távon természetesen kiemelkedő jelentőségűvé válik a választások szempontjából. Az évek során egy-egy momentumra, politikusra vagy folyamatra aggatott márka, bélyeg, kommentár jól megtalált hívószavakkal könnyen újra előhívható a kampányokban. És a közbeszéd ezen (ál)valóságának értelmezési monopóliumát a magyarországi balliberális oldal igencsak sokáig élvezte.

A rendszerváltástól kezdve talán egészen a 2000-es évek közepéig teljesen természetes volt, hogy amit a progresszív megmondóemberek, amit a baloldali sajtó és kutatóintézetek állítanak, az az origó, az a mainstream, az a nagybetűs KÖZÉP. Amit ők mondanak, az a tárgyilagos, független, neutrális, „szakmai” értékelés, és onnantól számítódik, merre van jobbra és balra (lásd az MSZP 1994-es kampányszlogenjét: „Hogy a szakmaiság kerüljön kormányra”). Ez nagyon kényelmes pozíció volt, hiszen azt a mindennapi luxust engedte meg, hogy bármi is legyen a valóság, a politika iránt érdeklődő nyilvánosság számára úgy tűnjön: amit a Népszabadság publicisztika rovatában olvasnak, amit Konrád György vagy Lengyel László ír, az úgy van, és ahhoz kell számítani, mi merre és hány óra. A valóságértelmezés monopóliuma, a politikai közbeszéd kontrollja, a nyilvánosság terei azonban körülbelül a 2000-es évek közepe óta radikálisan átalakultak. Míg azt megelőzően a különféle kommunikációs csatornák és ezen keresztül az érvelési kon­textus uralása a baloldal kezében volt, azt követően egyre-másra nőttek ki az aktuális balos fősodorral szemben álló felületek és platformok.

Ebben persze a politikai diskurzus „onlájnosodásának” is fontos szerepe volt, de számtalan hagyományosnak számító médiafelület is „jobbos” lett, és e felületeken is új, „jobbos” politikai „tartalomszolgáltatók” (új kutatóintézetek, beszélő fejek) jelenhettek meg. A „megírta az újság” egyre kevésbé jelentett egyet a Népszabadsággal, a „politológus megmondta” egyre kevésbé jelentett egyet Ágh Attilával, a „pénzügyi elemző azt jósolta” egyre kevésbé volt azonosítható csak és kizárólag a Pénzügykutatóval vagy a GKI-val, és a lejáratott, elhasználódott, de a tudatokban még élő „civil” kifejezés is egyre kisebb mértékben fedte és fedi le a TASZ-t vagy a Helsinkit. Megszűnt az, ami korábban magától értetődő volt, és amivel korábban sakkban lehetett tartani a jobbközép kormányokat: vigyázzanak, bármit is tesznek, mert ha az nem passzol bele az aktuális balos világértelmezésbe, mindegy, mi a valódi hatása, meg fognak bukni.

Nem állítom persze azt, hogy 2017-re 180 fokos fordulat állt volna be, de az bizonyos, hogy a helyzet jóval kiegyenlítettebbé vált: a valóság értelmezéséért folyó, sokszor virtuális, de fontos küzdelemben minden „haladó”, „progresszív” állítás mellé oda lehet tenni egy jobboldalit, sőt, a „mese” az elsőség szempontjából is megváltozott. A jó értelemben vett kormányzási kreativitásnak köszönhetően manapság már általában a jobboldal „diktálja a tempót”, a baloldal reaktívvá vált, mi több, a balos pártpolitikai szcéna impotenssé. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy valójában a balliberális sajtó és a „civilek” – megeshet, egyenes szándék híján – kerültek be vagy maradtak páston a politikai arénában „anyapártjaik” helyett.

De egy szó mint száz: míg korábban az események interpretálása, a politikai történetmesélés területén a balliberális oldal teljhatalommal rendelkezett, mára „hatalmas zavar támadt az Erőben” – és ez bizony frusztráltsághoz vezet. A korábbi, természetes(nek hitt) állapothoz képest sok „értelmiségi” nem érti, hogy polkorrektséggel és multikulti-fetisizmussal vegyes liberális világértelmezését miért nem osztja mindenki, és „döbbenve döbben rá”, hogy amit ő univerzális értékrendszernek hitt, azt csak egy egyre szűkülő szféra vallja magáénak. Kezdenek ráeszmélni, hogy az ő valóságuk nem mindenki valósága.


A kormányzás hatalma

Fentiekben leírt trend tehát nem 2010-zel, hanem már jóval korábban, akkor kezdődött, amikor a jelenlegi kormánypártok formálisan ellenzékben voltak (úgy, hogy a baloldal valójában 2006 tavasza óta egyetlen országos szavazást sem volt képes megnyerni). A nyilvános közbeszéd átalakulásának folyamata viszont 7 évvel ezelőtt „egybeért” a Fidesz–KDNP kétharmados győzelmével, ami azt jelentette, hogy a polgári oldal (közjogi) koncepciójáról szóló „beszéd” cselekvő alkotásba fordult át, amelynek szimbolikus sarokköve az új Alaptörvény – benne a Nemzeti hitvallással, a keresztény hagyományokra történő utalással, a „normális” házasság alkotmányba foglalásával – volt.

Ezen a ponton megtört az a rendszerváltás óta élő és ezért természetesnek felfogott paradigma, miszerint társadalmi ügyekben meghatározó (kétharmados) jogalkotáshoz pártokon vagy politikai oldalakon átívelő konszenzus szükséges. A „törést” azonban valójában az okozta, hogy a rendszerváltás óta első alkalommal sikerült egy egységes politikai erőnek (pártlistának) alkotmányozó többséget szereznie. Mert bár az 1989-90-es „mondás” politikai értelemben arra épült, hogy az igazán fontos törvényhozási aktusokhoz kompromisszum szükséges, ezt jogi értelemben a „kétharmadosság követelményéhez” kapcsolták – persze azzal a háttérgondolattal, hogy a fragmentált magyar politikai térben nem lesz olyan erő, amely egymaga képes kétharmados többséget szerezni, így a rendszer ki fogja kényszeríteni a tárgyalásos mechanizmust. Azonban a társadalmi mérnökösködés koncepciója itt is megbukott: a politikai oldalak elkezdtek alkalmazkodni a választási szisztémához, végbement a hazai pártrendszer koncentrációja (a listás voksoláson az első két párt 1990-ben 46, 1994-ben 53, 1998-ban 62, 2002-ben 83, majd 2006-ban 85 százalékot szerzett), ami végül – a sikeres egyéni szereplésekkel megtámogatva – azt eredményezte, hogy a Fidesz–KDNP „egymaga” megszerezte a mandátumok több mint kétharmadát.

Az alkotmányozó többséget tehát a választók szavazták meg, ráadásul úgy, hogy a helyzet sajátosságával a végső döntés meghozatala előtt teljesen tisztában voltak. Hiszen a 2010-es első forduló után az már hivatalos volt, hogy a polgári oldal abszolút többséget szerez, a kérdés csak a kétharmad volt – és a második fordulóban összességében így nyert meg a Fidesz 176 egyéni körzetből 173-at. E felhatalmazással élve természetesen a kormánypártok számos gazdasági és közjogi területen átalakításba és jogalkotásba kezdtek, és az ezen intézkedéseket követő balos politikai kartácstűz már nem volt képes olyan hatékony támadást indítani (idehaza), mint például az Antall-kormány alatt. És ez nemcsak a választói felhatalmazásnak volt köszönhető, de annak is, hogy belföldön a 2000-es évek közepe óta épülő és már-már az egyensúlyi állapot irányába mutató közéleti médiaviszonyok közepette a kormányzatnak, illetve az azt támogató diskurzusnak már volt tere és ereje reagálni. Sőt, ahogy említettem, valójában a közélet sodrásának húzása most már a jobboldalon van, a sokat emlegetett politikai napirendet a kormányoldal diktálja, a hozzá közel álló nyilvánosság önálló történetek felépítésére képes – miközben a balliberális oldalon már nincs egy Horn Gyula, aki két szál cigi közt elmondaná a Köztársasági téri pártszékházban, hogy mit kellene csinálni.

(A frusztrációt persze tovább erősíti, hogy a folyamatos „fasisztázás” ellenére a kormánypártok meggyőző fölénnyel győztek a 2014-es választásokon is. És bár szintén rendszeres vád, hogy a kabinet nem figyel a társadalom véleményére, ennek erősen ellentmond, hogy a Fidesz–KDNP 2006 óta nemcsak megnyert minden országos választást, de jóformán 11 éve töretlenül és magabiztosan vezeti a közvélemény-kutatásokat.) Az átalakuló-átalakult (köz)beszédmechanizmus tehát 2010 óta kormányzati hatalommal társul (vagy fordítva), ami – a jobboldal szempontjából – a modern magyar politikatörténetben példa nélküli.


Közjogi pozíciófoglalás

Bár a „foglalás” mint politikai kifejezés önmagában negatív kicsengésű, esetünkben arról van szó, hogy komoly változások érintették az alkotmányos infrastruktúrákat, amelyek korábban a „hatalmi ágak megosztásának” leple alatt – nem mindig, de nagyon sok esetben – következetesen a progresszív, emberi jogi fundamentalista értelmezést erősítették. Itt kiemelten az Alkotmánybíróságra érdemes gondolni, de természetesen szó van a bíróságok, az ügyészség, az ombudsman, a médiahatóság, az Állami Számvevőszék vagy a Nemzeti Választási Bizottság intézményrendszeréről. Bár rendszeresen Baka András legfelsőbb bírósági elnök „eltávolítását” szokták emlegetni, a tény azonban az, hogy a fenti intézményeket vezető pozíciók, illetve mandátumok 2010 után egyszerűen megüresedtek (AB, ÁSZ, NVB, legfőbb ügyész), más testületek a működőképesség határára kerültek (médiahatóság), vagy egész szervezetrendszerük és struktúrájuk átalakításon ment át (igazságszolgáltatás).

Bármelyik esetről is legyen szó, valamennyi vonatkozó parlamenti szavazás a kétharmados felhatalmazás birtokában, a megfelelő eljárási szabályok alapján történt. Amelynek jogi háttere természetesen az, hogy a fentiekben leírt „konszenzusos parlamentáris demokráciamodell” nemcsak a kétharmados törvényhozásra vonatkozott, hanem az ilyen többséget igénylő közjogi pozíciókra is. Az alkotmánybírák választása esetében sem történt például semmi rendkívüli változás: pusztán annyi, hogy most már a bírák megválasztásához szükséges kétharmaddal egy egységes politikai oldal rendelkezett. Mely persze a(z alkotmányjogi) globalizációt, a progresszív nemzetközi jogot és az emberi jogi fun­da­mentalizmust éltető oldalon megint csak komoly frusztrációt okozott, hiszen az igazságtételi törvény megsemmisítésénél a jogbiztonságot az igazságosság elé helyező sólyomlászlók helyett már a szuverenitást és alkotmányos identitást preferáló bírák (is) ülnek a testületben.

Egészében nézve az látható tehát, hogy míg korábban az egyes lényeges „független” közjogi pozíciókat „világnézetileg semleges” személyekkel töltötték be, akik legtöbb esetben az übertolerancia és függetlenség nevében a liberális fősodor „alap­igazságait” osztották, vagy – a békesség kedvéért – egyszerűen csak alávetették magukat azoknak (vö.: Lukács György: Nincs ártatlan világnézet, ill. Csurka István: A szakmaiság bolsevista trükk), addig mára e téren is „rés keletkezett a pajzson”. Természetesen itt sem állítható, hogy Magyarország egész közjogi-hatalommegosztási szerkezetén egy eddig hallatlan „konzervatív fordulat” lett úrrá, az azonban igen, hogy már e területen sem kizárólagos a balos mainstream – elég csak elolvasni egy-egy Pokol Béla- vagy Varga Zs. András-írást az Alkotmánybíróságról.


A következő lépés?

Az elmúlt 10-12 évben tehát a magyar politikum számos téren, számos jellemzőt tekintve átalakult. Bár a belpolitikai „csatatéren” ezen átalakulás nem gyökeres és nem mindent átható, de van olyan húzó­ereje, amely a tendenciákat figyelembe véve okkal borzolja fel a balliberális kedélyeket. (Ha közülük egyébként valaki tovább szeretné ijesztgetni saját magát, ajánlom figyelmébe két, egyébiránt liberális brit újságíró 2004-es (!) könyvét – The Right Nation –, melyben nagyon plasztikusan írják le, hogyan építette fel az amerikai jobboldal saját magát a ’68-as ellenkultúrával szemben.) Ahol viszont a magyar jobboldal súlyos lemaradásban van, az a nemzetközi „civil” kapcsolatrendszer. A hazai balliberális szervezetek ugyanis – nem utolsósorban a nyílt társadalom hálózatrendszerén keresztül – professzionálisan használják fel a különböző szupranacionális fórumokat, és valójában saját véleményüket „csatornáztatják” vissza Magyarországra a hitelesnek és megbízhatónak beállított nemzetközi felületek révén. Ebben persze tagadhatatlanul sok munka van, és nem biztos, hogy e téren szégyen lenne tanulni tőlük. Az elmúlt évek változásait figyelembe véve érdemes optimista realizmussal tekinteni a jövőbe. 

(A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója)