Jelenlegi hely

Engdahl: A gondolatgyárak III.

Lovas István
Lovas István képe

Miként manipulálja a láthatatlan hatalom a politikát és a fősodratú médiumokat? Ismertető F. William Engdahl A gondolatgyárak című kötetéről.

 

Múlt heti könyvismertetésünket azzal fejeztük be, hogy a kötet szerzője elmesélte újságírói pályája elejét, amikor tudósítóként a davosi gazdasági világfórumról küldött jelentéseket brit lapjának.

Nagyon érdekesek voltak a világ minden részéről érkező tudósító kollégái, akiket a találkozón megismert. Azon kilenc alkalommal, írja, amikor az éves találkozókon ott volt, csupán egyetlenegy bátor és tisztességes újságíróra emlékszik. Mégpedig egy olyan tudósítónőre, aki egy brazil lapnak írt tényszerűen George Sorosról és hírhedt fedezeti alapja egyik vezetőségi tagjáról, aki Brazíliában egy pénzmosó bankhoz tartozott.

A többiek – a New York Times, a CNN, a BBC és a Financial Times krémjének krémje – amorális tollnokok voltak, akiknek teljességgel mindegy volt, hogy az, amit főszerkesztőik tőlük olvasni akartak, igaz volt, vagy sem. Vagy pedig az egyik vagy másik hírügynökségnek vagy gondolatgyárnak cinikus, megvásárolt ügynökei voltak. Neki tökéletesen ismert lett az a világ, amelyről Udo Ulfkotte – korábban a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója – nyilvánosan bevallotta: pénzt kapott a CIA-től, hogy az általuk megkívánt tartalommal és módon dolgozzon.

A könyv következő alfejezete ezt a címet kapta: „Aki uralja a médiumokat, uralja a közvéleményt”.

Engdahl egyre többet írt gazdaságtörténetről, és könyveket írt a geopolitikáról és azon nagy hazugságokról, amelyeket a befolyásos davosi elitek és felbérelt íródeákjaik feltálaltak. Amikor kutatta később megjelenő könyve, „A dollárbirodalom hanyatlása” megírásához az amerikai pénzügyek történetét, egyik nap egy izgalmas leírásra bukkant arról, hogy J. P. Morgan, aki korábban a világ legnagyobb hatalmú bankárja volt, miképpen befolyásolta a médiát a saját érdekében.

Morgannak igen nagy felelőssége volt abban, hogy az Egyesült Államok belépett az első világháborúba. Azt akarta elérni, hogy az amerikai médiumok fontos eseményekről úgy tudósítsanak, ahogyan az az ő üzleti érdekeinek megfelel. Ehhez egy stratégiát alakított ki arra, hogy az amerikai médiavilágot miként uralja a csúcsról, ahol ült.

John Swinton, aki annak idején a New York Timesban írt vezércikkeket, a lényeget jól kifejezve azt mondta: „Nem létezik olyan, hogy független amerikai média… A kulisszák mögötti gazdag emberek eszközei és vazallusai vagyunk. Tehetségünk, lehetőségeink és életünk más emberek tulajdona. Intellektuális prostituáltak vagyunk.”

Hogy mennyire igaza volt, azt egy amerikai kongresszusi képviselő leplezte le az első világháború idején. Az amerikai képviselőház egykori jegyzőkönyvében olvasható, hogy Oscar Callaway texasi képviselő 1917 februárjában, két héttel azelőtt, hogy Woodrow Wilson elnök a kongresszust Németország elleni hadüzenet kiadására szólította fel, ezt mondta:

„1915 márciusában a J. P. Morganhoz tartozó vállalatok vezetői – az acélipar, hajógyártás és hadiipar nagyvezérei – összehívták a napilapok tizenkét vezető koponyáját, és azt a megbízást adták nekik, hogy válasszák ki az Egyesült Államokban a legbefolyásosabb lapokat, mégpedig úgy, hogy a napisajtó politikáját általánosan uralják… Elegendőnek tekintették, hogy megvásárolják a 25 legnagyobb napilap fölötti ellenőrzést… Megállapodás született: a lapok politikai irányvonalát megvásárolják; ezért havonta fizetnek; minden lap egy főszerkesztőt kap, aki felügyeli, mi jelenik meg a lapokban a hadsereg bevetési képességéről, a militarizmusról, a pénzpolitikáról és a nemzeti és nemzetközi jelentőségű egyéb kérdésekről úgy, hogy az megfeleljen a vevő (J. P. Morgan & Co.) érdekeinek.”

Callaway tovább folytatta annak leírását, hogy a J. P. Morgan & Company a néhány kiválogatott, befolyásos újság fölötti uralmával miként irányította a közvéleményt az Egyesült Államokban. Az idézetből kiderül, Morganék azt is megszabták, hogy ne jelenhessen meg az a lapokban, ami a megrendelő kívánságaival ellentétes.

Ennek eredménye 1915 márciusától kezdve kitapinthatóan meg is valósult. E lapok minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a közhangulatot és a kongresszust a hadsereg és a haditengerészet hatalmas összegű fegyverek megrendelésére ösztökéljék, minden esetben a szükségesség álarcát felöltve. Szabványérvelésük a „hazafiság” hangoztatása volt. Ehhez kihasználták az amerikai nép minden elképzelhető előítéletét és szenvedélyét.

„J. P. Morgan 1915-ben a brit és francia kormány hivatalos finanszírozója lett az amerikai háborús felszereléseknek amerikai cégektől történő beszerzésében – ami közvetlenül ellentétes volt Woodrow Wilsonnak a szigorú semlegesség cinikus szavatolásával. Wilson is hazudozó volt: gyilkos hazudozó, mivel pontosan tudta, hogy Morgan mit tett”, írja Engdahl.

J. P. Morgan & Co. akkor az Egyesült Államok, ha nem az egész világ legnagyobb hatalmú bankja volt. Egyúttal Nagy-Britannia hivatalos pénzügyi képviselője és amerikai hadfelszerelések vásárlója Anglia számára az uralkodó nevében. A Wall Street titánjainak ez fantasztikus üzlet volt. Annak érdekében, hogy biztosítsák, szerepükről egyetlen negatív szót ne ejtsenek a sajtóban, a Morgan képviselői „gyakorlatilag felvásároltak az amerikai médiát”.

J. P. Morgannak a háborús hitelezése Angliának és Franciaországnak lehetővé tette a háborút a német birodalom ellen. Morgannak az Anglia számára nyújtott kölcsöne ahhoz a feltételhez kötődött, hogy a pénzzel Morgan Remington Arms nevű cégétől fegyvereket, Morgan US Steel vállalatától acélt, hajókat és hasonló termékeket vásároljanak. Amikor Anglia és Franciaországa vereség szélén álltak, és Morgan fizetésképtelensége, valamint biztos csődje fenyegetett, megvásárolt sajtóemberei megfújták a propagandatrombitát. Azon amerikaiakat, akik tulajdonképpen nem álltak készen és nem is voltak tájékozódva, valódi érzületükkel szemben a sajtópropagandával, olyan állapotba hozták, hogy ki lehessen hirdetni a háborút Németország ellen, vagyis egy olyan ország ellen, amely az Egyesült Államokat soha, semmilyen formában nem fenyegette.

Morgannak az amerikai médiumok által elterjesztett hazugságai arra vitték Amerikát, hogy saját jobb ismeretei ellenére bebeszéljék a hasába, ami Morgan hazug sajtójában volt olvasható: a német birodalom létüket fenyegette, és ezért jogos dolog volt, hogy saját fiaikat a franciaországi csatamezőre küldjék, hogy ott hazájukért meghaljanak. A valódi önhipnózisban még annak a hazugságnak is felültek, hogy – mint Wilson mondta – „ez egy olyan háború, amely a világot biztonságosabbá teszi a demokrácia számára”. (Mintha ma hallanánk ezeket a lózungokat, amikor az amerikaiak megindulnak egy ország szétbombázására vagy lerohanására.)

Ezek a pofonegyszerű szlogenek cinikus hazugságok voltak, amelyeket a The Inquiry terjesztett, ami a Wilson elnököt körülvevő tanácsadóknak egy titkos csoportja volt. Tagjai, közöttük Edward Bernays és Walter Lippmann, Amerika vezető újságírója fejlesztették ki a propagandaoffenzívát azért, hogy az országot megnyerjék a háborúnak.

Senki nem vette magának a fáradságot, hogy felvesse a kérdést, mi is tulajdonképpen az a cél, hogy „a világot a demokrácia számára biztonságos hellyé tegyék”? Ha azt valaki megteszi, észrevette volna, hogy a valóságban arról volt szó, hogy az amerikai J. P. Morgan bankházat az európai háborús áldozatok – németek, franciák, olaszok, angolok, belgák, lengyelek, oroszok – holttestén egy európai birodalmat hozzanak létre. Az amerikai újságírók fizetett hazugságai tették lehetővé Morganék háborúját Európa uralma céljából.

A fejezet következő alcíme: „Egy univerzális fasizmus felépítése”.

Jelenleg egy sokkal nagyobb projektet futtatnak az egész világ fölötti uralom érdekében. A múlt század harmincas éveinek kezdete óta a Morgan bankházat a Rockefeller-ház, a Standard Oil-vagyon bárója és örököse fokozatosan kiszorította. (David Rockefeller a napokban távozott az élők sorából, 102 éves korában.)

„A szupergazdag és szupernagy hatalmú családok olyan csengő nevekkel, mint Rockefeller, Gates, Russell, Astor, Bundy, DuPont, Rotschild és Freeman – akik egyfajta titkos szövetségest képeznek – fokozatosan vették át az egész világ irányítását mindig azzal a céllal, hogy egy globális birodalmat hozzanak létre. Mind hatalomittas. Személyesen semmitől nem tartanak jobban, mint hogy az uralmukat elveszítik, és ezért elképesztően bizonytalanok és szívtelenek. Az életben kizárólag egy dolgot ismernek: a hatalom utáni csillapíthatatlan vágyat. Teljesen ellentétesen tetszetős kifejezésmódjukkal az ő világuk semmiképp nem lenne boldog, demokratikus és békés. Világuk sokkal inkább lenne egyfajta orwelli univerzális fasizmus, amely esetben egy 150-nél nem több, világméretekben működő magánvállalatból álló picinyke elit döntene valamennyi ország és nép gazdasági sorsáról és döntené el azt, hogy ki élhetne és ki nem”, áll a kötetben.

Tekintettel arra, hogy a hazai balliberális oldal minden, neki fájó igazság leírásánál üvöltve kiabál „ürgebőrbe bújt jugoszláv békaember”-féle összeesküvéseket, fájdalmuk fokozására a következő folytatásban megadjuk a fenti záróbekezdések lábjegyzetének forrását, és idézzük az abban lévő kiegészítő szöveget. De hogy már most idegesítsük a ballib üvöltözőket: a könyv szerzője egy világhírű egyetem tanulmányából idézett.