Jelenlegi hely

Engem is megfigyeltek

Szentesi Zöldi László
Szentesi Zöldi László képe

Néhány hete komoly vita zajlott a magyar sajtóban, állítólag a titkosszolgálatoktól megkerestek újságírókat, talán meg is fenyegették őket, de legalábbis beszélgetést kezdeményeztek velük. A vita arról bontakozott ki, hogy miféle kor ez a mai, a titkosszolgálatok a Fidesznek gazsulálnak, tombol a fasizmus, Orwell síron túli hangon közli velünk, hogy ő előre megmondta, mi lesz.

Persze, pusztán elméleti kérdésről van szó. Hiszen senki sem tudja, valójában mi történt, mi nem történt a szóban forgó újságíróval, annyit ismerünk az ügyről, amennyit ő elmondott. Én viszont cserébe megírom, hogyan figyeltek meg, hallgattak le bennünket, jobboldali újságírókat a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok idején.

A jobboldalon már a rendszerváltozáskor boldog-boldogtalan arról beszélt, hogy megfigyelik. Afféle kényszerképzetről volt szó, a legtöbbször mindennemű alap nélkül. Aztán amikor az ember először észleli a jeleit, hogy tényleg kéretlen hallgatója, nézője akad az életének, úgy van vele, mint az egyszeri mondással: nem hiszek a világ-összeesküvésben, persze, ettől összeesküvések még léteznek.

2007–2014-ig a Magyar Hírlap rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese voltam. Elég sok mindenről értesültem, elég sok információ átment rajtam. Ami a megfigyeléseket illeti, annyit már addigra is tudtam, hogy a lapot érintő fontos ügyeket, politikailag kényes, bizalmas információkat telefonban nem szabad megbeszélni. Ha komolyabb ügyekről tanácskoztam, gyakran sétáltam a szerkesztőség melletti parkban az illetővel, ilyenkor a mobiltelefonomat elzártam a fiókba, nem vittem magammal. Emlékszem, még 2005 körül is derültséggel figyeltem azokat a kollégákat, akik egy-egy vendéglői beszélgetés előtt látványosan kivették az aksijukat a telefonjukból, és megkérték a többieket is, hogy tegyenek ugyanígy. 2007 körül már nem nevettem, inkább igyekeztem észben tartani, hogy a Magyar Hírlap vezetőit, hasonlóan a Magyar Nemzet, a Magyar Demokrata, a Heti Válasz, a Hír TV ismertebb újságíróihoz egészen biztosan lehallgatják, megfigyelik.

Hogy honnan tudtam? Egyrészt konzultáltam titkosszolgálati emberekkel, másrészt felfigyeltem különféle jelekre, harmadrészt bizonyos dolgokról értesítettek.

Minden magyar újságíró, aki eltöltött néhány évtizedet az országos sajtóban, ismer visszavonult és aktív titkosszolgálati munkatársakat. Amikor először hallottam furcsa kattogást és zúgást a mobilomban, akkor, amikor nem kellett volna zúgnia és kattognia, találkozót kezdeményeztem egy ilyen emberrel. Megtudtam tőle – amit addig is sejtettem – hogy alapos ok, indok nélkül demokráciában nem lehet csak úgy lehallgatni és megfigyelni ellenzéki újságírókat. Vagy ha igen, akkor csakis politikai utasításra, a rendszert megkerülve tehetik meg. És azt se felejtsem el – intett az ismerősöm – hogy a hozzám hasonló újságírók rendszerint úgy kerülnek célkeresztbe, hogy a kapcsolati hálóban egy nálunk fontosabb személy ismerősei vagyunk. Hozzuk-visszük az információkat, kifecsegünk dolgokat, ezért érdemes odafigyelni ránk. De ez nem jelent állandó felügyeletet, egy-egy eseményhez, ügyhöz, operatív akcióhoz alkalmilag kapcsolódik a személyünk. Vagyis ideig-óráig lehallgathatnak, és bizonyára le is hallgatnak bennünket, mondta az ismerősöm, aki jól ismerte Szilvásy Györgyöt (akkor titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter) és az egész hálózatot. Azt is hozzátette, ne legyenek illúzióink, ez a társaság ugyanazt csinálja 2009-ben, mint húsz évvel azelőtt.

A Gyurcsány (Bajnai)-korszak persze nem lett volna az, ami, ha megmaradnak a szakszerűségnél és a törvényességnél. 2009 februárjában Gyurcsány Ferenc bojkottot hirdetett a Magyar Hírlap ellen, hívásunkra sok ezer ember jött el a Kossuth téri demonstrációra. Tudtuk, mert megsúgták nekünk fontos helyről, hogy Gyurcsány kora reggel soha nem mulasztja el a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap átolvasását. Hát, mindkettőben talált eleget önmagáról… Utólag bevallom, néha szándékosan feszítettük túl a húrt, mert pontosan tudtuk, hogy gyenge idegrendszere egy valamit képtelen elviselni: ha gúnyt űznek belőle, és ha leleplezik hazugságait.

Gyurcsány pedig nem felejtett. Ő nem az a fajta.

Közben állandóan kérdezgettük egymást, itt, a sajtó jobb felén. Te tapasztaltál furcsa dolgokat? Téged megkerestek? Kiderült, hogy az ismert jobboldali újságíró, akiről sokan tudják, hogy homoszexuális, éppen repülni készült, amikor odalépett hozzá két ismeretlen, és beszélgetést kezdeményeztek vele. Ő nem állt kötélnek. Akkor leplezetlenül megmondták neki, hogy ismerik a szexuális szokásait, és tesznek róla, hogy mindenki megtudja, ha nem mutat hajlandóságot az együttműködésre. Mire ő megvonta a vállát: nem titok az, nem érdekel, ki tudja és ki nem. Azzal odébbállt. Az esetnek nem lett következménye, de éppen lehetett volna.

A másik jobboldali újságíró magán, tehát nem céges (!) e-mail levelezésébe behatoltak, kiemeltek néhány üzenetet, és olyan helyre továbbították, ahova az ismerősöm nem szerette volna. Még egy trágár üzenetet is mellékeltek a levél mellé, innen tudtuk biztosan, hogy behatolóról és nem puszta véletlenről van szó. Meg persze, az illetőnek ismernie kellett a szóban forgó újságíró magánviszonyait, hiszen pontosan tudta, mit hova küldjön. Ilyesmire közönséges hacker aligha képes. Akkor még nem tudtuk, csak a 2010-es kormányváltás után a Magyar Nemzet derítette ki, hogy a Koax fedőnevű hackert Szilvásy György mutatta be még 2006-ban a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatójának. Koaxnak látszólag az volt a feladata, hogy szélsőséges csoportok levelezését figyelje, de később önállósította magát. Vagy – és ez a valószínűbb – valaki megmondta, hogy önállósíthatja magát. Megtudtam, mert megsúgták nekem, hogy Koax kavart az ismerős újságíró mailjeivel is. Túlságosan is gyűlölhetett bennünket, hiszen arról egyetlen szolgálati előírás sem rendelkezik, hogy magánüzeneteket is mellékelnie kéne, vagyis szakszerűtlensége buktatta le (Koax egyébként külsősként dolgozott az NBH-nak, a szakmai zsargon szerint „mezítlábas ügynök” volt). Az is kiderült róla, hogy szakmányban figyelte meg, olvasta el jobboldali politikusok, újságírók magánlevelezését, hogy önszántából vagy utasításra, azt az olvasó képzeletére bízom.

Velem is előfordultak furcsa dolgok. Például, amikor baráti társaságomtól egy percre elléptem egy bárban, és egy ismeretlen ember a nevemen szólított a pultnál. Volna pár percem? Tényleg csak pár perc, mondtam, azt gondoltam ostoba fejjel, csak egy nézőm az Echo TV-ből. Hát, nem az volt. A beszélgetésünk két percig sem tartott. Megnevezett egy embert az Echo TV-nél, akivel vigyáznom kell, aki nem az, akinek mutatja magát. Hittem is, nem is. Akkor viszont nagyot néztem, pontosabban majdnem hanyatt estem, amikor pontosan megnevezett egy konkrét dolgot, amelyet nemrégiben én meséltem a szóban forgó Echo TV-s kollégának. Bizalmas, afféle elkottyantott információ volt. A férfi elbúcsúzott tőlem, eltűnt, én pedig gondolkodóba estem. Onnantól figyeltem az illetőt, és a régi recept szerint kipróbáltam a diszkrécióját. Elmeséltem neki egy érdekes, de politikailag érdektelen, egyébként hamis pletykát. Semmi nem jutott vissza hozzám, sehol nem bukkant fel a mese, vagyis lenyelte az információt. Aztán elmeséltem neki valami olyasmit, amit a cégnél néhányan tudtak, de ő nem tudhatott, és ennek már politikai jelentősége is volt. Két nap múlva nem máshol, mint a kuruc.infóban láttam viszont a történetet. Onnantól nem kísérleteztem, de virágnyelven minden ismerősömet figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol az illetőtől. Hogy a bárban engem megszólító férfi ki lehetett, és az egésznek mi köze a kuruc.infóhoz, ismét csak az olvasó fantáziájára bízom.

Olyan is volt, hogy a szerkesztőségben megtudtunk valami nagyon fontos dolgot, meg akartuk írni, de valami miatt halogattuk, néhány apróságra volt még szükségünk. Három ember tudott a konkrét ügyről, én nem szóltam senkinek, és a két másik kolléga sem ma kezdte a pályát. Két nappal később megjelent a cikk a Népszabadságban, de kormánypárti magyarázatokkal, kiegészítésekkel, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy elébe menjenek a várható fiaskónak. Így már semmi értelme nem volt a mi cikkünknek. Azóta is töröm a fejem, honnan értesülhettek arról, amiről csak mi tudtunk?

Egyébként ugyanúgy él az ember, ha lehallgatják, olvasgatják, mint ha nem tennék. Otthon egy szót sem szóltam erről az egészről, minek idegesítsem a családomat? Arra azért figyeltem, hogy komoly dolgokról csak személyesen beszélgessek bárkivel, így kerültem tehát a szerkesztőség melletti parkba is. Csak ugye, elgondolkodott az ember, hogy 2009-ben miért kell szamizdatost játszanunk a saját hazánkban?

Szeretettel ajánlom ezeket a történeteket azoknak, akiknél elpattant a húr, és nem bírják az Orbán-rezsim „láthatatlan szorítását”. Nekünk nem sejtésünk, hanem bizonyságunk volt arról, hogy megfigyelnek bennünket, és mégsem lett semmi következménye az akciózásuknak.

Illetve annyi igen, hogy akad úgy két tucat újságíró ebben az országban, akiért tűzbe tenném a kezem. Erre feltétlenül jó volt ez az egész.