Erő, jóság, nyilvánosság
Attól, hogy a kormány jószívűen kezeli a hozzánk forduló üldözöttek sorsát, még nem bizonyul gyengének, sőt.Bár a Fidesz–KDNP nehezen tudná elveszíteni (vagy talán nem is tudná elveszíteni) a választást, a saját dolgát azért megnehezítheti. Ez a tanulsága az úgynevezett 1300 menekültről szóló médiaviharnak, ami ugyan szerencsésen elült, de a kormánypártok népszerűségét szokatlanul nagy mértékben megtépázta, ami érthető, hiszen a közvélemény azon a ponton bizonytalanodott el, ami az egyik legfontosabb: a biztonságba vetett hite rendült meg.
Időközben kiderült, hogy a valódi menekültek, akik a fene tudja, honnan és hogyan érkezve – elvégre egyik szomszédos ország sem veszélyes – kopogtatnak Magyarország ajtaján, a genfi egyezmény értelmében időlegesen oltalmat kaphatnak tőlünk, ami messze nem ugyanaz, mint amit a Soros-gépezet és Brüsszel akar ránk erőltetni, hogy ugyanis korlátozás nélkül fogadjunk be bárkit, bármilyen tömegben, akiknek befogadását odafent eldöntik.
Magyarország saját akaratából, figyelembe véve saját lehetőségeit, befogadóképességét, gyakorolhat és gyakorol is nagyvonalúságot, azonban továbbra is fenntartja magának a jogot, hogy eldöntse, kit és milyen feltételekkel fogad be. Az 1300 befogadott menekültről szóló vitában azonban a jelek szerint nem sikerült világosan megfogalmazni a „menekült” és a „migráns” közötti különbséget, nem kis mértékben azért, mert az uniós és a hazai balliberális média e kettőt összemossa. Így aztán a közvélemény egy részében ez körülbelül úgy csapódhatott le, hogy az Orbán-kormány bármilyen hevesen tiltakozik is a migránskvóta ellen, szép csöndben, fű alatt csak befogadott belőlük, nem is keveset.
Az egyén számára a legfontosabb értékek sorrendben az élelem, az otthon, a munkahely. Mindjárt utána következik a biztonság. A heves és intenzív migránsellenes, illetve migránspárti kommunikációs háborúban az árnyalatok nagyrészt eltűntek – mint a háborúkban általában. Vannak az Ők, és vannak a Mi. Ők az ellenségek. Mi pedig a jók vagyunk, akik megvédjük a hazát tőlük. Ebben a leegyszerűsödött kommunikációs mátrixban roppant nehéz, mert szokatlanul erős belátást igénylő feladat különbséget tenni migráns és menekült között, hiszen a két szemben álló fél mást és mást ért alatta. Következésképpen megrendült a bizalom, mert úgy képeződött le a dolog, hogy akitől a többség a biztonsága védelmét várta, valahogy gyengének, és ami még nagyobb baj, őszintétlennek bizonyult.
Az ellenzéki horrorshow-ban, ahol olyan politikai zombik ijesztgetik a tisztelt nagyérdeműt, mint a feleségét gátlástalanul lazsnakoló Juhász Péter, vagy a saját hazugságait naponta váltogató Vona Gábor, avagy a minden határt semmibe vevő Gyurcsány Ferenc, nem szólva a többi epizodistáról, a közvélemény nem lát sem fantáziát, sem esélyt. Megítélésük évek óta változatlan. A hozzájuk hű kemény magon kívül senki sem fordult feléjük.
A társadalom többsége döntött. Azt akarja, hogy az Orbán-kormány folytassa, amit elkezdett. Gyarapodjon, erősödjön, gazdagodjon Magyarország népe, és ezt a szép folyamatot kívülről senki ne háborgassa. Nagyon fontos tehát ebben a történelmi létállapotban, amennyire lehetséges, pontosan és tisztán látni. Attól, hogy a kormány jószívűen kezeli a hozzánk forduló üldözöttek sorsát, még nem bizonyul gyengének, sőt a jóság adott esetben inkább az erő megnyilvánulása lehet. Feltéve, hogy az erő és a jóság gyakorlása – különösen egy választási kampány kezdetén – egyaránt őszintén és nyíltan történik.