Egyre többször vetődik fel a XVIII. századi felvilágosodás szellemi, társadalmi és politikai öröksége újraértékelésének a gondolata. Ebben a teljesen jogos törekvésben valójában nem onnan kellene indítani a gondolkodást, hanem a XVII. századtól, amikor, szemben az isteni akaratnak való alávetettség koncepciójával, megszületett az emberiség önmagáért való felelősségének, egyúttal cselekvésre való szabadságának gondolata. A felvilágosodás ebből sarjadt.

Fotó: Shutterstock.com, illusztráció

Nem kétséges, hogy az újkori európai kultúra, amely eddig a világtörténelemben a legsikeresebb, jelentős részben ennek a változásnak köszönhetően emelkedett a többi fölé. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy mára – éppen a tradícióktól való elfordulás, a ráció minden problémát megoldani képes voltába vetett hit következtében olyan jelenségek halmozódtak fel, amelyek az európai kultúra puszta fenntarthatóságát is kétségessé teszik. Mindenképpen fordulat következik tehát, vagy általunk, vagy a helyünkbe lépő mások által.

Ha azt szeretnénk – és mi mást szerethetnénk –, hogy velünk, általunk következzék be a fordulat, akkor legfőbb ideje alapos elemzésnek alávetnünk az elmúlt háromszáz év európai szellemi-társadalmi-politikai örökségét. El kell döntenünk, hogy mi az, amit abból foggal-körömmel meg kell védenünk, és mi az, amit alapjaiban kell megváltoztatnunk.

Minthogy ugyanabba a folyóba kétszer belelépni nem lehet, a puszta visszatérés nyilvánvalóan sehova sem vezet. Salina herceg, a Párduc szavait idézve: „mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi ne változzon”, azaz hogy Európa megmaradhasson annak a szabad, kreatív, demokratikus, jólétet teremtő földrésznek, amelynek ma ismerjük.

Egy egész civilizációnak kell megváltoznia, így hát rendkívül nehéz még a kérdésfeltevéseket is előre kijelölni. Gondolatkísérletként mégis próbáljuk meg felvázolni, hogy többek között milyen összefüggéseket kell végiggondolnunk. Három ellentétpár kínálkozik:

– struktúra kontra dekonstrukció;
– szakralitás kontra realitás;
– tradíció kontra ráció.

A struktúra ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy elődeinktől készen kapott meghatározottságok között élünk, ezek segítenek otthon éreznünk magunkat a világban, és megoldanunk az elénk kerülő problémákat. A dekonstrukció gondolata szerint viszont minden kötöttség szabadságellenes, tehát megszüntetendő, az egyén nem korlátozható ön­azonossága és az elé kerülő problémákra adott válaszok megválasztásában.

A szakralitás fogalma szerint a Mindenség létező, tulajdonságokkal rendelkező entitás, és ezzel az entitással az egyén kapcsolatba léphet. Az ember (a lélek) veleszületett tulajdonsága, hogy e kapcsolat megismerésére törekedjék. A realitás megközelítése ezzel ellentétesen azt mondatja velünk, hogy az ésszel megismerhetőn túl nincs semmi, ugyanakkor az ész minden létezőnek a megismerésére alkalmas.

A tradíciókövető felfogás lényege szerint a világ túl bonyolult ahhoz, hogy az egyén minden kérdésre önmaga választ találjon, ezért tisztelettel tekint azokra a civilizációs fejleményekre, amelyek hosszú idő óta működőképesnek mutatkoznak, kiállták az idő próbáját. Ezzel szemben a ráció alapján csak az érvényes, amit az ész érvényesnek igazol. Az egyénnek szabadságában áll, hogy minden kérdésre maga keressen választ, és bármely civilizációs fejleményt elvessen, amelynek a helyességéről nincs meggyőződve.

Három évszázaddal ezelőtt az európai civilizáció abba az irányba fordult, hogy mindhárom fenti kérdésre a második választ adja, és a XX. század második felére úgy tűnt, hogy a dolog el is dőlt. Mára viszont kiderült, hogy semmi sem dőlt el, a kérdéseket újra fel lehet és fel is kell tenni. A válaszokon földrészünk sorsa múlik.

Ne legyenek illúzióink: a játszma két­esélyes, veszíthetünk is, ahogy a (nyugat)római kultúra is veszített ezerötszáz évvel ezelőtt, és a győztesek majd hasonló érzésekkel tekintenek vissza ránk, mint amilyenekkel mi visszatekintünk a Római Birodalomra.

Arnold Toynbee angol történetfilozófus zseniális meglátása szerint az egyes civilizációk akkor tudnak fejlődni, ha ismételten optimális erejű kihívás elé kerülnek. Ha ugyanis a kihívás túl gyenge, akkor nem váltja ki az alkalmazkodás erőfeszítését, ha viszont túl erős, megroppantja, akár le is rombolja a próba elé állított civilizációt. Az Európát most érő kihívás túl gyengének aligha mondható, de hogy optimális-e, azt majd az eredmény mutatja meg.