Idegenség

Az idegenségen gondolkodom. Magán a fogalmon. Persze, tudom, ez ma nem korrekt. Mármint politikailag. Ezt a szót nem szabad kimondani: „Idegen!” Leírni se.

A legszürreálisabb ebben a feje tetejére állított „haladó” világban ez a „juj, mit mondott!” kultusz. „XYZ ezt mondta, hogy…” (hördülés, pánik, elhatárolódás). „ZKL-nek kicsúszott a száján, hogy…” (elhatárolódás, elbocsátás, per, börtön.) Ha egy „nem szabad kimondani, milyen” gyerek végigveri mind a kétszáz évfolyamtársát, az kisebb hírértékű, mintha erre a tanár megjegyzi: nem szeretem a cigányokat.

A PC-agymosott minden vackot elfogad, minden idegenséget tolerál, ami a saját kultúrája létét fenyegeti, de ha a saját fajtádbeli, mondjuk, heavy metált hallgat, akkor „rohadjon meg”. Minaret nyugodtan állhat az utcádban, de ha korán kel a szomszéd, akkor egy barom. A müezzin ordíthat, de ha a táskarádió hangos, az már elviselhetetlen. Lehet valaki fekete homoszexuális, azzal semmi baj, tolerancia, de ha csámcsogva eszi a „pasi” a tésztát, akkor nem állunk vele szóba. Pedig a félelem vagy irtózat az idegentől velünk születik. Idegenekkel ne állj szóba! – mondja az anyuka a gyermekének. Sokan megfelelési kényszerből finomítják: csak a keresztény migránsok jöjjenek.

Szerintem meg sehonnan ne jöjjenek. A háborús övezetből se. Nem ránk tartozik. Oldják meg. Amikor Trianonról van szó, akkor a haladó szellemű és humanista azt mondja, hogy jogos volt szétdarabolni az országot, mert itt és itt már ennyi és ennyi volt az idegen. Majd utána könnyek közt és megható sóhajokkal kísérve elrebegi, hogy „nem befogadni az idegent kegyetlen és nem keresztény cselekedet”. Aha. Nekünk nemhogy a más vallású nem idetartozókhoz nincs közünk, de az akárhonnani keresztényekhez sem. Az oláhok és tótok is keresztények voltak. A Volksbund is. Köszönjük. De ha valaki szerint vadidegeneken segíteni kötelesség, akkor megadom a számlaszámom. Utaljanak pár milliócskát, és ígérem, én még robbantani se fogok.