Hangos a Jobbik belügyeitől a párt és az ország közélete, amióta Vona Gábor pártelnök Volner János jobbikos országgyűlési képviselővel, a párt egyik alelnökével bejelentette, hogy a párt – korántsem nyilvános – alapszabálya szerint vétózni fogja három jelenlegi alelnök, valamint az alelnökségért nagy valószínűséggel ringbe szálló Hegedűs Lórántné indulását a nyár eleji tisztújító kongresszuson. Azóta mindenki radikális kontra „cukiság” néppárti törésvonalról beszél a Jobbikon belül, s arról, hogy Novák Előd, Szávay István és Apáti István elleni villámháborújával Vona a párt radikálisaitól kíván megszabadulni, a másfél éve meghirdetett néppárttá válás programjának következő lépcsőjeként.

A háttérbe küldött alelnökaspiránsok egy része a sajtóból értesült a pártelnök szándékáról, s bizony leforrázva érezték magukat. A radikális vonal miatt már korábban a parlamentből kiszállított jobbikosok pedig a párt eszmei irányvonalának elárulását látják a pártelnök vétójában, s első felindulásukban rögtön nekimentek annak a tekintélyelvű vezetésnek, amelyet korábban az egész országra kiterjesztendőnek hirdettek,csak éppen nem Orbán Viktor vezérlete alatt.

Novák Előd internetes oldalán azt írta, hogy „hátba szúrva érzi magát”, és „meglepetésszerű válóper” történt, ami által „a nemzeti radikalizmus jövője forog kockán”. Novák szerint Vona lépése „egy színtelen-szagtalan, karakterét vesztő” párttá változtatja a Jobbikot, és „amennyiben a néppártiság a polkorrektnek mondott, óvatoskodó nyárspolgáriságot jelenti, akkor már nem »Attila unokái« leszünk, hanem belesüppedünk a politikai posványba”, ami által „a pénzhatalom álradikális és néha lenácizott kiszolgálóivá válhatunk, mint az eddigi összes pártunk és kormányunk a rendszerváltás óta” – írta a korábban EU-s zászlót is égető alelnök. Majd arra kérte Vonát, hogy gondolja meg magát, merthogy ő mindenképp elindul az alelnöki posztért a kongresszuson, s ha a tagság küldöttei bizalmat szavaznak neki, akkor Vona milyen alapon mondhatna nemet a személyére?

A pártelnök ugyanis formálisan nem tudja megakadályozni magát az indulást, ha elég támogatottságot tud szerezni egy jelölt, az új elnök az alapszabály szerint csak a választás után vétózhat. Márpedig az új elnök – ellenjelölt hiányában – minden bizonnyal Vona lesz, aki az alapszabály szerint a választás után, de a tisztség formális elfoglalása előtt mondhat nemet arra a jelöltre, akivel nem szeretne együtt dolgozni.

A meglehetősen furcsa, de az alelnökök által sem vitatott elnöki vétó lehetőségét, s annak előre megüzenését a másik két jelenlegi alelnök is meglehetősen indulatosan fogadta, s Novák Elődhöz hasonlóan ők is kardot rántottak az indulás, nem indulás kapcsán a Jobbik-elnök ellen. Ahogy Hegedűs Lórántné is. Vagyis néhány napig úgy tűnt, valódi belharc fog kibontakozni a Jobbik 2018-as országgyűlési választásokra való készülésének politikai irányvonala kapcsán.

Vona érvelése mindvégig az volt, hogy szó sincs a Jobbik radikális jobboldali irányvonalának feladásáról. Mindössze arról van szó, hogy a Jobbik kormányra készül, és olyan alelnököket akar maga mellé, akik nemcsak hogy megmérettették magukat a helyi kormányzás területén, hanem ott vezető pozícióba is kerültek. Vona az ő sikereik által akarja behozni a pártba a „győzelem illatát”, és ezért a párt sikeres polgármestereiből akarja felépíteni a maga alelnöki rendszerét.

Aztán Vona mindenkit jól orrba vágott új jelöltjeinek megnevezésével. Leginkább annak a Toroczkai Lászlónak a jelölésével, akit aztán mindennek lehet nevezni, csak épp politikai cukifiúnak nem. Az Ásotthalmon polgármesteri tisztséget szerző régi jobbikos neve ugyanis a párt és a Hatvannégy Vármegye Mozgalom legradikálisabb akcióihoz kötődik. Toroczkai volt a kulcsszereplője a 2006-os MTV-ostromnak, számtalan határon túli magyar kisebbséghez kapcsolódó nemzeti megmozdulásnak, és bizony Toroczkai volt az első hírvivője Magyarországon a határainkon megjelenő migránshullámnak, s elsőként ő volt az, aki újra és újra jelezte Pintér Sándor belügyminiszternek már 2014 őszén, hogy nemcsak a koszovói, hanem a közel-keleti migránsok hadára is fel kell hogy készüljön az ország. Radikális migránsellenességéről és személyes határvédelméről elsőként értesült az ország közvéleménye nemcsak a jobb-, hanem a baloldali médiumokból is. Egyszóval lehet Toroczkait szeretni vagy elítélni, Hatvannégy Vármegyéstül, Betyárseregestül, járőrözésestül, mindenestül, egyet nem lehet tenni vele kapcsolatban, azt mondani, hogy személyével Vona a cukiságkampány új bajnokát emelte maga mellé.

Vona másik két jelöltje talán még értelmezhető is lehetne a radikális-néppárti törésvonal keretében, de úgy tűnik, mégsem erről van szó. Janiczak Dávid, Ózd és Fülöp Erik, Tiszavasvári polgármesterei inkább a Vona által fontosnak tartott „győzelmi illatot”, valamint a lokális kormányzástudást képviseletét jelentené majd a Jobbik elnökségében.

Janiczak Dávid, igaz, hogy rövid időre, mint álláshalmozó került az országos ref­lektorfénybe, de ózdi munkáját legutóbb pont a város közbiztonsági-rendőrségi mutatói ismerték el, ahogy a Fidesz felett aratott korábbi győzelme is erős vidéki jobbikossá tette őt, ugyanúgy Tiszavasvári már egy ciklussal korábban is erős Jobbik-bástyának bizonyult. Vona tehát ügyes húzással fogta ki a jelenlegi radikális alelnökök vitorlájából a szelet Toroczkai jelölésével, miközben hatalmi tekintetben sokkal biztonságosabb számára olyan alelnökökkel dolgozni, akiknek polgármesteri mandátuma túlnyúlik a 2018-as választásokon, s így nem kell velük 2018-ban személyes érintettként országgyűlési listaállítási vitába bonyolódnia.

Vona Gábor tehát kilépett abból a játékból, amit leginkább Novák Előd szeretett volna ellene játszani, miszerint a Jobbik csak vele és radikális alelnöktársaival az, ami volt eredetileg, és átterelte a vitát a „van jobb jelölt” területre, amelybe Toroczkait is besorolta.

Így a vétózott alelnököket arra kényszerítette, hogy ne radikális mivoltukkal, hanem a kormányzástudás és a párthasznosság szempontjából kezdjenek kényszerű önfényezésbe azokkal szemben, akik tényszerűen politikai eredményesség tekintetében már a szavazók előtt élesben is bizonyítottak. És persze eközben mindvégig fenntartotta ajánlatát, hogy aki beáll a sorba, az politikailag életben maradhat, kap feladatot, a párt majd gondoskodik róla. De ehhez az elnökhöz való lojalitásukat bizonyítaniuk kell.

Először Szávay István fújt visszavonulót. Azt mondta, hogy meggondolta magát és – biztosítva Vonát behódolásáról a politikai életben maradásért – úgy nyilatkozott, hogy bölcs döntésnek tartja a pártelnöki vétót. Másodikként Apáti István tette vissza kardját a hüvelyébe. Facebook-oldalán bejelentette, hogy nem jelölteti magát alelnöknek, mert tévedés azt gondolni, hogy radikális kontra mérsékelt ellentétekről van szó a tisztújítás kapcsán. Majd hangsúlyozta: „A Jobbik nem egy elnöké és hat alelnöké, nincs joga egyik szereplőnek sem tönkretenni, hiszen nem heten, hanem több, mint tízezren építették fel. Másfél hete azt mondtam, behúzom a vitorlákat, ha a tagság részéről nem lesz kellő igény az indulásomra. Tény, hogy van igény az indulásomra. Ugyanakkor napról napra növekszik egy másik igény. A békesség iránti igény. Akkor most mi legyen a fontosabb? Úgy döntöttem: a béke.”

Vona tehát őket kipipálta. Már csak Novák Előd és Hegedűs Lórántné gondolja (még) úgy, hogy érdemes megpróbálni, hogyan is működik a valóságban a pártalapszabály. És hogy van-e annyi muníciója bármelyiküknek, vagy akár mindkettőjüknek, hogy megválasszák őket a kongresszuson, kiváltva azt a dilemmát, hogy az elnök szembemenjen személyükben a kongresszus, tágabb értelemben a párttagság akaratával? Vona ugyanakkor már deklarálta, hogy a döntése végleges, nincs visszaút az alelnöki székbe az előzetesen vétózott személyek számára a közelgő kongresszus után.

A harc, amibe most talán ketten beállnak az alelnöki tisztségért, soha nem tapasztalt belső harca a Jobbiknak, ám régi dilemmája minden jobboldali és/vagy vezérelvű pártnak a rendszerváltozás óta. Nemcsak a belső hatalmi viszonyok tekintetében, hanem a pártok kormányra kerülési képessége szempontjából is. Vona és tanácsadói köre egyelőre úgy mozog e küzdelmi pályán, mintha nem is az első ilyen konfliktussal birkóznának. Mintha az Antall–Csurka-, Orbán–Fodor-, Giczy–Latorcai-, Torgyán–Lányi-csörtéknek min­den tapasztalata és ezek tapasztalatai alapján leírt algoritmusa bölcsek köveként lenne a zsebükben.

Az irányválasztás és a választói bázis bővítése terén még nem látszik ez az ügyesség. Ám az, amire Vona számít, már nagyon is körvonalazódik. A politikailag kevésbé szalonképes és/vagy rá akár csak részben veszélyt jelentő párttársaktól minél hamarabb szabadulni akar. Így a Jobbikot kormányképes jobboldali erőként kívánja pártválasztásra kínálni a jobboldali és proteszt szavazók számára. Világos az is, hogy a radikálisok egy részének lemorzsolódása mellett egyre több, a Fideszből kiábrándult, de stabil jobboldali szavazóra számít a pártelnök.

Európában nem egy párt ment végig ezen az arculatváltozáson, s korábbi radikális elhajlásaik idővel diszkrét bájjá szelídültek, miközben vonzerejük sok esetben kormánypozícióba is emelte őket. Most épp Ausztriában az egykori Hai­der-párt hasít, és áll államfőválasztási győzelem küszöbén. A Jobbik és Vona ettől még messze van. A Fidesz a legújabb közvélemény-kutatások szerint is magasan vezeti a pártnépszerűségi listákat. Ám az is látszik, hogy Vona Gábor Orbán Viktor polgári körétől a mai pártelnökségéig kijárta a hatalom művészetének iskoláját. De maturálása a Jobbik közelgő kongresszusán lesz.