Kik voltunk? Kik leszünk?

Elgondolkodtató cikksorozat jelent meg az MTA támogatásával a tudomány. hu weboldalon: „Nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk – a tudomany.hu cikke a magyar őstörténet legfontosabb tényeiről”. Ejha, izgalmas téma.

Képernyőfotó: tudomany.hu

Ez bizony fölkelti az ember érdeklődését. Elvégre ezt olvassa a sorozat bevezetőjében: „Minden magyar embernek saját származástörténete van: a szüleiről, nagyszüleiről, olykor dédszüleiről is őrzi emlékeit, ismeri életük korai eseményeit is. A közös nyelvű, közös kultúrájú és hagyományú emberek egy népet alkotnak. Magyarságunk, összetartozásunk érzését leginkább a közös származás, az ősi rokonság tudata tartja életben. Kik vagyunk, kik voltunk mi, magyarok?”

Továbbá: „Cikkünk azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket. Erre Klima László nyelvész-régészt, Mende Balázs Gusztáv paleoantropológust és Türk Attila régészt kértük fel. A sajtó továbbra is akkor tudja igazán segíteni a tudomany.hu munkáját – ahogyan azt az első, a védőoltásokkal kapcsolatos anyagunknál profi módon tette –, ha írásainkat nem aktuális politikai-közéleti eseményekkel vagy egyes csoportok, személyek körüli kommunikációs zavarokkal hozza kapcsolatba, hanem az általunk leírt tények széles körű megismertetését segíti.”

Hát akkor lássuk. Kezdjük az elsővel. Lehetőleg kommunikációs zavarok nélkül. Sine ira et studio. Ezt Klima László nyelvész-régész, az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet Finnugor Tanszék vezetője írta. „Magyar őstörténet – honnan hová?” című tanulmányának legfőbb üzenete szerint „nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű”.

Ez a különbségtétel nagy engedménynek látszik a korábbi általánosító felfogáshoz képest, de örömre sajnos még nincs okunk. Ennek illusztrálására egy idézet a tanulmányból:

„Anonymus, a 13. század elején élt magyar történetíró a magyar királyok dinasztiáját Attilától, a hun birodalom legnagyobb uralkodójától származtatta. Pár évtizeddel később Kézai Simon krónikájában a hun és a magyar nép közös származásáról írt. Hunor és Magor, a csodaszarvas mondája Kézai krónikája nyomán vált magyarságtudatunk alapjává.

A szarvast üldöző két testvér története egész Eurázsiában elterjedt. Nemcsak a füves puszták nomádjai ismerték, hanem a tundrai rénszarvaspásztor lappok is. Feltehetőleg a magyar mondakincsben is szerepelt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Az Árpád-házi királyok Attilától való származtatása talán keleti eredetű hagyomány, hiszen a dunai bolgárok uralkodói is Attiláig vezették vissza a családfájukat.

Kézai Simon IV. László udvari papja volt. Királya a hatalmi játszmákban a keletről érkező kunok barátságát kereste. Ezért is fordulhatott krónikaírója a hunok felé. Az máig vitatott kérdés a magyar történettudományban, hogy Kézai idején a magyar hagyomány őrizte-e a hun rokonság tudatát, vagy az teljes mértékben a nyugat-európai krónikás hagyomány átvétele.”

Eddig az idézet.

Tehát: Anonymus, aki Béla király (III. Béla, 1148–1196) jegyzője volt, szükségképpen a XII. század végén és talán a XIII. század elején élt. Azt állítani, hogy „a 13. század elején élt…”, történelmi nonszensz, ugyanis III. Béla király a XII. század utolsó éveiben meghalt. Ha tehát az ő jegyzője volt, akkor nem élhetett csak a XIII. század elején. Tény, hogy a mű első sorai alapján a Névtelen a XIII. század elején fejezte be krónikáját, a király halála után: „Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű, dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője, N-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiúnak üdvözletét meg kérése teljesedését jelenti.” Művében az Árpád-házi uralkodókat a szkíta (lásd még: Priszkosz rétor) Attila királytól származtatja. Klima szerint „pár évtizeddel később” Kézai Simon ugyanezt állítja Kun László uralkodása idején, azaz az 1272–1290 között, feltehetően 1282-ben írt krónikájában, bár ő a szkítákat hunnak nevezi. A „pár évtized” így akár hatvan-hetven év is lehet.

És akkor a csattanó: „Az máig vitatott kérdés a magyar történettudományban, hogy Kézai idején a magyar hagyomány őrizte-e a hun rokonság tudatát, vagy az teljes mértékben a nyugat-európai krónikás hagyomány átvétele.”

Máig vitatott kérdés? Vajon miért? Anonymus „krónikás hagyományát” ugyan miért ne vehette volna át „pár évtizeddel”, de akár hetven évvel később Kézai? Ha egyszer van egy úgymond őskrónikánk, amelyik a hun–magyar (Attila–Árpád) származási folytonosságot hirdeti, ugyan miért kell azon vitatkozni, hogy a „hun rokonságot” – milyen ügyes csúsztatás, az idézett krónikák szerint a magyarok és a hunok határozottan egy család gyermekei – őrizte-e a magyar hagyomány? Nyilvánvalóan őrizte, ezért született meg Anonymus Gesta Hunga­roruma is. Lehet, hogy ez a hagyomány töredékes volt, de az kizárható, hogy „teljes mértékben” a nyugat-európai krónikás hagyomány átvétele lett volna. Miért kell ezt itt fölemlegetni? Miért kell egy tudósnak ilyen alattomos stílusban fogalmazni?

Egy másik idézet a tanulmány végéről: „Adatok hiányában valószínűleg soha nem tudjuk eldönteni azt a kérdést, hogy a 895-ös honfoglalás előtt éltek-e a Kárpát-medencében magyarul beszélő emberek. Ha magyarul beszéltek is, valószínűleg nem nevezték magukat magyarnak.”

Klima László alighanem az avarokra céloz. A jelenlegi felfogás szerint ugyanis ők ékelődnek időben a hunok és a magyarok közé. Róluk mondta László Gyula régész sok száz Árpád-kori sír feltárása után a legendássá lett bon mot-t: „Két eset lehetséges. Vagy az avarok magyarul beszéltek, vagy mi most mind avarul beszélünk.” Ugyanis a sírleletekben az árpádi, griffes-indás magyarok mindenütt kisebbségben szerepeltek, és mivel mindig a többség nyelvét veszi át a kisebbség, szükségképpen mi ma a többség nyelvét beszéljük.

A kérdést az avar kori sírok eldöntötték: az itt élő emberek magyarul kellett beszéljenek, mert mi most nem avarnak, hanem magyarnak nevezzük magunkat. Erre is van válasza Klima Lászlónak: „Ha magyarul beszéltek is, valószínűleg nem nevezték magukat magyarnak.”

És az vajon mit számít? A székelyek sem nevezik magukat magyarnak, hanem székelynek – és mégis magyarok… A három tanulmány olvasásában idáig jutottam. Őstörténetünket illetően sine ira et studio tényleg rendet kellene tenni. De ez így, ilyen nyomasztó elfogultsággal nem fog menni.

Lapszám: