Hálás vagyok a sorsnak, hogy abban a lapban tudom e sorokat leírni, amelyiknek nem voltak semmilyen ideológiai kacskaringói megalakulásától kezdve, hanem mindig a keresztény, nemzeti és polgári értékek mellett volt elkötelezve, azokban az időkben is, amikor még egy volt a tábor, de több a zászló a nemzeti-polgári oldalon. Nos, sok ma konzervatívként hangoskodó, a 90-es években még a Liberális Internacionáléban hempergett azokkal, akiknek mai bírálatát már büdösnek tartja, sőt ők üvöltik legjobban, hogy személyük, hatalomtechnikájuk, netán otromba és gőgös magatartásuk, vagy éppen harácsolásuk bírálata egyenesen nemzetárulás.

A Fidesz polgári, nemzeti és keresztény jellegét nem a Fidesz adta 1996-tól egészen máig. Merthogy nem tartozott a jobboldali táborba. 1994-ben még a Soros által üzemeltetett SZDSZ-szel és Zwack Péter Vállalkozók pártjával lendült neki a választásoknak mint a liberális tömb ifjú titánja. Mai szellemi holdudvarának jó néhány bértollnoka és hangos pártpretoriánusa a Népszabadságban, a Magyar Narancsban és az Élet és Irodalomban tartották nacionalistának, mucsainak és kirekesztő kereszténynek az MDF-KDNP-FKGP-MIÉP pártokból és szavazóikból álló nemzeti-polgári tábort. E harsogók széles társaságából eddig mindössze egyetlen ember kért bocsánatot akkori magatartásáért: Bayer Zsolt.

Először ideológiai értelemben az A falig érő liberalizmus kötetében tisztázta eszmei fordulatát, és elhatárolódott az SZDSZ által harsogott liberalizmustól, majd már elfogadott és nemzeti oldalon befutott újságíróként többször nyilvánosan, újságban és televízióban követte meg azokat, akiket korábban esetleg megsértett a polgári-keresztény-nemzeti hovatartozásuk, nézeteik miatt. Beleértve azt a Csurka Istvánt is, akinek neve csak szitokszó volt a ’90-es évek balliberálisainak szájában. Bayer zseniális Ady-elemzésének, az Ős kajánnak előszavát pedig már Csurka írta. És slussz. Rajta kívül senki.

Mintha amnéziások lennének, vagy ami még rosszabb: még el is hiszik, hogy ők mindig is keresztények, nemzetiek, jobboldaliak voltak, s úgy is viselkednek néha. Aztán az újabb generáció meg egyenesen felvette azt a magatartást, ami már a hatalomközeliséget, majd a mindenre képes hatalmat mutatta, a körükben elterjedt attitűddel. Amit mindennek lehet nevezni, csak nem polgári attitűdnek.

De vissza a történeti áttekintéshez! 1994-ben a választásokon Horn Gyula és Pető Iván szövetségeként a nemzeti-polgári pártok zászlói földre estek, míg a Fidesz kicsiny liberális zászlaját az SZDSZ csavarta ki a kezéből, s éppen csak bejutottak a parlamentbe. S ekkor elindult egy fordulat: Orbán zseniálisan, jókor, jó időben váltott, s elkezdett egy nagy néppárti építkezést, amely először a nemzeti-polgári oldallal való kiegyezést, megbékélést, hirdette meg, majd személyének nemzeti-polgári oldalon való elfogadtatása után a nemzeti zászlót emelte fel a jobboldali pártok zászlóival szemben, illetve mellett. A polgári Magyarország meghirdetésével pedig a rendszerváltozás antikommunizmusát már nem a liberális oldalon, hanem a polgári-nemzeti oldalon kezdte egyre fajsúlyosabban képviselni.

1998-ban már Orbán vezette ezt a tábort. Fiatal volt, tehetséges, kiemelkedő a politikai osztályból, és győzelme hitelesítette azt a programot, amely sokkal inkább az MDF–KDNP és ekkor még az MDNP táborát mozgósította, mintsem a régi Fidesz-tábort, s a választások előtt SZDSZ-be átült Fodor Gábor-csoporttal ügyesen vitették el a korábbi „Térdre, csuhások!” hangvételű beszólásokat, vagy a Trianon szó hallatán parlamentből kivonuló Fidesz-frakció képét. Ebben az értelemben abszolút igaz G. Fodor Gábornak az a kijelentése, hogy a Fidesz ezen polgári fordulata „politikai termék” volt akkor. Még akkor is igaz, ha mára Orbán nemzeti oldalon megszeretett ikonikus személye miatt az egykori MDF-, FKGP-, MIÉP-szavazó sértőnek érzi ezt, mert hát ő akkor is valóban a nemzeti-polgári értékeket képviselő szavazó volt, és nem „termék”. Csakhogy a Fidesz számára ez még stratégiai termék volt, még akkor is, ha ez már a megszépítő messzeség homályába vész. Vagyis a politikai termék ettől még politikai termék marad, bármennyire is hitelesítő mozzanatokba van csomagolva.

Orbán képes volt újraprogramozni, s újrapozicionálni az egykor vehemens liberális Fideszt a politikai piac jobb-centrumba, amelyet egy szintén programatikus intézményi pártépítési időszak követett 1998-tól. A kis gömböc elindult. Az egy a tábor, egy a zászló, és – kimondatlanul is – egy a vezér elve alapján nekilátott egy nagy pártot és egy nagy pártszövetséget csinálni, amely minden nemzetit, minden polgárit és minden keresztényit egy táborba terel a rendszerváltó álmok beteljesítőjének zálogosaként, s aki ezt nem akarja elfogadni, az nincs is, legalábbis úgy kell csinálni, hogy ne legyen. Részben politikaitermék-fabrikálás, részben pártpiaci egyéb mozgások eredményeként – lásd 2002-es választások végzetes eredménye a Kisgazdákra és a MIÉP-re, valamint a vereség a Fideszre vonatkozóan – a nemzeti-polgári tábor valódban egyesült a Fidesz és Orbán vezetése alatt. Klientúrája is ezáltal megváltozott, színesedett. Valóban polgári, valóban nemzeti és valóban keresztény káderek jutottak pozícióhoz, léptek be a politikai arénába a Fidesz által a régi „liberális selyemfiúk” (copyright by Torgyán József) mellé.

Gyurcsány megjelenése majd győzelme még inkább összezárta e tábort, s világossá vált Orbán Viktor és a Fidesz kizárólagossága, piacvezetése a magyar politikai térfél jobboldalán úgy, hogy az Orbánt bármikor, bárhova követni képes másfél millió szavazó döntő többségének semmi köze nem volt az eredeti Fideszhez, annak világlátásához, Soros ösztöndíjaihoz, liberalizmusához, szellemi holdudvarához és antiklerikalizmusához. Ők akkor MDF-esek, KDNP-sek, Kisgazdák és MIÉP-esek voltak.

2010-után a Fidesz karrierkínálatának csúcsára jutott. Kétharmados győzelmével, konszenzuális demokráciarendszert lebontó és többségi rendszert építő programjával szupernéppártá nőtte ki magát. Akkorává, amely egy negyven-ötven milliós országban is vezető politikai párt és intézmény lenne, nemhogy a kis tízmilliós országban, amelynek még pluszban a baloldala eseményhorizontra került a 2010-es választások eredményeként, s közelít az eltűnés fekete lyukához.

E hatalmas mamutfenyőt kell egyensúlyozza a miniszterelnök, mert személye jelenti egyszerre a fenyő gyökérét, törzsét és az ágait, amelyet a szélrózsa összes irányába egyszerre próbálnak húzni. Húzza a kormányzás, húzza a párt, húzzák a személyes politikai ambíciók, tépkedik az anyagi érdekek és ráncigálják új és régi küzdőtársak. Ilyen viszonyok közepette az ideológiai, eszmei elköteleződések nem örvendetes módon, de természetesen szorulnak háttérbe. Erősödik a rendszer kontraszelekciója, nő a könyöklők száma, hátrébb húzódnak az értékelvűek, netán ideológikusok. Minden csak praxis és pragmatikum lesz. A harcban és a napi küzdésben fárasztóvá válnak a jó szándékú kritikák, és egyre inkább szélesedik az „ellenség” és az „áruló” fogalma.

Nő az erőkultusz. Az érdekek felülírják a korábban vallott értékeket, s egyre több területen csökken, vagy eltűnik a polgári arányérzék. S mindezek közepette a korábbi polgári értelmiségi világlátás egyszer csak megérkezik egy fél-kádári plebejus-proli nemtelenséghez. A politikusi magatartásminták és az őket körülvevők magatartásmintái is természetes módon torzulnak. A milliók milliárdokra változása, a bármelyik nap bármit megtehetünk, a bármit kívánunk, megszerezzük, a bármit akarunk, megtehetjük állapot és érzés szédítő.

E hatalmi magasságokban még a nemes is megszédült, a plebejus és a proli mindig visszaélt vele, de közte navigálni, vele élni s nem visszaélni, benne erkölcsileg nem elveszni, kontrollt s önkontrollt tartani benne, igazán csak a polgár tudott. A demokrácia mellé ezért került oda a polgári jelző.

Mindaz, amit a 888 portál tulajdonosával és főszerkesztője elkövetett egy magyarországi párt elnökével, annak családjával az „Ahogy még nem láttad Tóbiás feleségét…” című írásukban az minden, csak nem polgári, nem nemzeti, nem keresztény s így nem konzervatív.

Na, de hogy ezek után a főszerkesztő még ki is oktassa a magyar közvéleményt abból, hogy mi a konzervatív újságírás, hogy elmondja a polgári arányérzék teljes hiányában, pökhendien, a polgári konzervativizmus jegyében, ő mondja hogy „Nehogy már nehogy…!” Szóval ezt minden egykori MDF-es, KDNP-s, Kisgazda és MIÉP-es Fidesz szavazó nevében kikérjük magunknak. Lejjebb az agarakkal! Eddig és ne tovább!

Ma mi mondjuk azt, hogy nehogy már az egykor Liberális Internacionálét éltetők mondják meg nekünk, hogy mi a konzervatív újságírás! Nehogy már a szabadkőműves Jászi Oszkár nagyságát éltetők oktassanak ki minket, Márain, Csoórin és Csurkán felnövőket konzervatív magatartásból. És nehogy már a faluvégi kurta kocsma plebejus erőkultuszán nevelkedettek mondják meg nekünk a fair urbánus, párbajt ismerő polgároknak, hogy mi a polgári kultúra szókimondása.

Ezt visszautasítjuk! Ezzel konzervatív kultúrember közösséget vállalni nem tud. Márai Sándor írja az Egy polgár vallomásaiban: „Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet – mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó –, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.”

Önvizsgálatot inkább, ne ostoba kioktatást! És hogy ez elitista? Talán igen. De biztos, hogy se nem plebejus, se nem proli. Polgári.