Az 1956-os forradalom és szabadságharc kijátszására, emlékének beszennyezésére alapított Népszabadság ’56 hatvanadik évfordulóján megszűnt, vagy legalábbis nagy a valószínűsége annak, hogy ha pár napon belül nem ránt elő egy jóravaló (van olyan?) kommunista mágnás pár milliárdot, akkor a formálisan még csak szünetelő napilap tényleg elhalálozik, teljessé téve a jó huszonöt évet késő erkölcsi rendszerváltozást.

Egy szellemi műhely hirtelen halála mindig szomorú esemény, még akkor is, ha az adott szellemi műhely több kárt okozott a megpuhult kommunista diktatúra erkölcstelenségéből lábadozó nemzettudatnak, mint hasznot. A latin szólás szerint halottról vagy igazat, vagy semmit. A Népszabadságban megjelent hamisított Teller-levél éppen úgy nem vált a szerkesztőség dicsőségére, mint az úgynevezett helikopteres hajtóvadászat sem. De ezen már – istennek hála – túl vagyunk.

Egy régi emlékkel szeretnék búcsút mondani az egykor diadalmas orgánum szellemiségének. 1997 késő nyarán, amikor már érezhető volt az 1998-as országgyűlési választási kampány előszele, egy reggel hat óra tájban munkatársam telefonja ébresztett: baj van, mondta, a mai Népszabadságban megjelent, hogy megszűnt a Demokrata. A lap akkor egy üzletember tulajdonában volt, ő nyilatkozott a Demokrata megszüntetéséről. Szó szerint azt mondta, amit most a Népszabadság tulajdonosa is, hogy üzleti okokból kényszerült erre a lépésre.

Kiugrottam az ágyból, rohantam, vettem egy Népszabadságot, és elolvastam benne a halálos ítéletünket. Nem túl elegáns kivégzés volt. A tulajdonost csak déltájban sikerült elérni, aki sajnálattal közölte, hogy valóban végünk van. A Népszabadság mai munkatársaitól eltérően minket senki nem siratott, aláírást sem gyűjtöttek értünk, igaz, mi sem tüntettünk. Néhány napon belül bejegyeztettük a Magyar Demokrata hetilapot, és két hétre rá megjelentünk. És élünk.

De ami csak most jutott az eszünkbe: a Népszabadság szerkesztői a dolgok rendje szerint legkésőbb előző nap délután már tudták, hogy a Demokrata meg fog szűnni. És valahogy egyiknek sem jutott eszébe fölemelni a telefont, és szólni, hogy kollégák, nem értünk veletek egyet, de sajnálunk titeket, ezért készüljetek föl az elkerülhetetlenül bekövetkező végre… De nem. Nem szóltak. Lapítottak a másnap reggeli megjelenésig. Mit tesz a könyörtelen sors, most ők is egy másik hírforrásból tudták meg, hogy végük.

Az ellenzéki média és a szocialista internacionálé világlapjai persze jajonganak és átkozódnak, a sajtószabadság haláláról meg az Orbán-kormány diktatúrájáról kiáltoznak. Még a Jobbik is beállt az üvöltő kórusba, ami igazán különös, mert nekik aztán nagyon nem kéne szeretniük a Népszabadságot. Holott mindössze annyi történt, hogy egy politikai tábor, a legendás baloldal gyakorlatilag megsemmisült. Bukása a mostani népszavazáson lett teljessé, ahol szavazói belesüppedtek a mindig minden iránt közönyösök szürke mocsarába. A szocialisták előbb eladták – a szó minden értelmében – vezérhajójukat, a Népszabadságot, majd magára hagyták.

Ami pedig a Magyar Idők napilap nyilvános elégetését illeti, ez a náci könyvégetések emlékét idézi föl. Sajnos azonban biztosak lehetünk abban, hogy a máskor az ilyen provokációkra hiperérzékenyen reagáló világmédia most hallgatni fog. A kommunista csürhe ugyanis nem lehet náci. Lehet akár tömeggyilkos is, de nem lehet náci. Az a bűn, az a vád másoknak van fönntartva.