Túléltük, nem rokkantunk bele, nem is fájt különösebben, sokan talán észre sem vettük, hogy ez a december elseje más volt, mint a többi, mivel éppen száz évvel korábban valami ronda és csak sokára orvosolható dolog történt. A románok sem ünnepeltek úgy, ahogy várható lett volna. Persze volt egy kis felvonulás, meg politikai beszédek Bukarestben, de a mai Romániának momentán éppen elég gondja van ahhoz, hogy azzal a diadallal foglalkozzon, amikor a sosemvolt román királyság egyszer csak hopp, kipattant a történelem színpadára, és mindjárt sebtében lenyelt egy jókora darabot az európai civilizáció testéből.

Fotó: MTI

Lenyelte, de a torkán akadt. Ott van ma is. Erdélyt a románság nem tudta integrálni, de a székelység hazája sem tudta magába olvasztani a románokat. Élnek egymás mellett, formálisan alá- és fölérendeltségben, ám összekeverhetetlenül elkülönülve, mint a víz és az olaj. Ha majd egyszer fordulni fognak a csillagok, mert miként Wass Albert megjövendölte, „Lészen csillagfordulás megint, / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia…”, akkor a víz és az olaj úgy válik el egymástól, oly könnyedséggel, mintha sosem érintkeztek volna.

Ne búsuljunk, de emlékezzünk. Emlékezzünk, hogy száz éve 1200 román megszavazta Erdély elszakítását, ami túl sokat nem számított volna, ha Magyarország nem zuhan bele a történelem leggyilkosabb, legpusztítóbb vírusa, a kommunizmus okozta betegségbe, de belezuhant, és végzetesen meggyengült. Gyöngébb gerincű történészek ilyenkor félénken elmekegik, hogy valójában a nagyhatalmi döntés okozta a magyar végzetet. Nekik elég, ha azt mondjuk: nézzetek Sopronra! Nézzetek Balassagyarmatra! De ami még többet mond: nézzetek Törökországra! Az akkori Törökországra is a csonkolásos terápiát akarták mérni a nagyhatalmi hóhérok, azonban az erős hadseregre támaszkodó Törökország ellenállt, és a világháborúban kivérzett győzteseknek semmi kedvük nem volt egy újabb vérontáshoz… Törökország maradt.

Az sem igaz, hogy az elszakításra ítélt magyarság szótlanul tűrte volna Trianon csapásait. A gyulafehérvári puccsot megelőzendő, egy 1918. november 28-án Marosvásárhelyen összehívott székely nemzetgyűlés hitet tett Magyarország egysége mellett. December 22-én pedig Kolozsvárott több tízezernyi magyar gyűlt össze az ország területi egységének megtartását követelve. Hangjuk azonban nem ért el Budapestig, mert a megrontott főváros népe egy új, véres tragikomédiával múlatta az időt, amit Kun Béla és a Vörös hóhérok együttes adott elő.

Ideje leszámolni az illúziókkal. Nem a nagyhatalmi önkény, nem is az eszelős nagyromán álmok okozták a magyarság vesztét, de még csak nem is az elveszített világháború számunkra hátrányos következményei, hanem a belső meghasonlottság, az a skizofrén állapot, ami lehetetlenné tette, hogy a nemzet helyesen reagáljon az őt érő támadásokra.

Mi ebből a tanulság? Elsősorban az, hogy nekünk magunknak kell magunkat erőssé és egészségessé tenni. Hogy ragaszkodnunk kell a normális létezés jogához. Kicsiben és nagyban egy­aránt. Látjuk, a Kun Béla-örökösök nem nyugszanak, igyekeznek lejáratni, kigúnyolni mindent, ami számunkra szent. Gúnyolódnak azon erőfeszítéseinken, hogy szülessenek gyerekek, megpróbálják botrányba keverni egyik legnagyobb költőnket, Adyt. Látjuk ezeket, de nem törődünk velük, mert meg akarunk gyógyulni. Mert a csillagfordulás idejére erősek és egészségesek akarunk lenni. Ámen.