A 86. Könyvhétre azonos címmel önálló kötetben keresem a választ arra a kérdésre, hogy a 2010–2015 közötti állam-átalakítás valóban illiberális irányú volt-e? Részlet:

„A népszavazások legfontosabb szabályait az Orbán Viktor kétharmados többsége által megszavazott alaptörvény akként szabályozza, hogy: legalább kétszázezer választópolgár kezdeményezésére az Országgyűlés elrendeli az országos népszavazást; a köztársasági elnök, a kormány vagy százezer választópolgár kezdeményezésére pedig elrendelheti. Az alaptörvény rögzíti azt is, hogy az országos népszavazás tárgya az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe tartozó kérdés lehet, de: nem lehet országos népszavazást tartani többek között például az alaptörvény módosításáról, a központi költségvetésről és az azt érintő kérdésekről, a képviselő-választások szabályairól, a nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségekről, az Országgyűlés és képviselő-testület feloszlásáról, hadiállapot kinyilvánításáról, katonai műveletekben való részvétellel kapcsolatos kérdésről, illetve közkegyelem gyakorlásáról.

Ezen szabályozás szerint Orbán Viktor és a Fidesz nem kezdeményezhette volna 2007-ben, a 2008-ban sikerre vitt szociális népszavazását, ami a legnagyobb szegnek bizonyult a baloldali Gyurcsány-kormány koporsójába és a legnagyobb szervezési és instrumentális előnyhöz juttatta a Fidesz–KDNP-t a baloldali MSZP-vel szemben.

Orbán tanult a népszavazásból. Tudta, hogy egy jó lélektani pillanatban kormányt lehet buktatni általa. Kormányra kerülése után fontosnak is tartotta, hogy e politikai fegyvert igencsak korlátozottan lehessen használni ellene, s a népszavazási szabályok jelentős megszigorítását javasolta. Így például, hogy a népszavazás akkor legyen csak érvényes, ha az összes választópolgár több mint fele – nagyjából négymillió szavazásra jogosult – érvényesen voksolt, és eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott. Ezzel az intézmény az illiberális rendszerépítés részévé vált. A 2013. december végén elfogadott, sarkalatos rendelkezéseket is tartalmazó jogszabály szerint országos népszavazást az országgyűlési képviselők választásán választójoggal rendelkező állampolgárok, pártok vagy egyesületek szervezhetnek, azzal a megkötéssel, hogy az egyesületek csak a létesítő okiratukban meghatározott céllal összefüggő kérdésben jogosultak a kezdeményezésre. A szervezőknek a népszavazásra javasolt kérdést az aláírásgyűjtés megkezdése előtt hitelesítésre be kell nyújtaniuk a Nemzeti Választási Bizottsághoz (NVB), amely bizottság tehát pallosjoggal bíró őre annak, hogy egyáltalán a népszavazás aláírásgyűjtése elkezdődhet-e. E jog korábban is az NVB elődjének, az Országos Választási Bizottságnak törvény adta kötelessége volt, ám az, hogy a Nemzeti Választási Bizottság komolyan veszi a népszavazási kezdeményezések szigorú elbírálását, az mutatja, hogy az elmúlt öt esztendőben igencsak kevés kérdés jutott át a bizottság kormánypárti többségén.

A népszavazás rendszerének átalakítása, szigorítása, valamint az NVB népszavazási kezdeményezéseket elbíráló gyakorlata, amely mindig megtalálja, hogy miért ütközne alaptörvénybe és népszavazási törvénybe a kérdés kiírása az illiberális demokráciák közvetlen demokratikus intézményektől való félelmét jelzi. A törvényi szabályozás, az intézményt felügyelő Nemzeti Választási Bizottság bírálati gyakorlatával együtt értelmezhető úgy, mint ahol a magyar demokrácia illiberális jegyeket mutat.

Ezen egyes esetek, intézmények – korántsem teljes körű – vizsgálata után érdemes azonban rendszerszinten is vizsgálódni.

A pártpretorianizmus sajátos Orbán-rendszert építő, az állammal, önkormányzatokkal, jelentős állami vagy önkormányzati cégekkel, jelentős gazdasági beruházásokkal, azok megbízotti körével szorosan összefüggő alappillére a párt választókerületi elnöki rendszere (»vk-rendszer«).

A Fidesz a 2010-es választásokra átstrukturálta korábbi szervezeti formáját, s létrehozta a választókerületi rendszert. Ennek lényege, hogy a párt hierarchikus felépítésében a központi pártvezetés és a kormány felé a választókerületi elnök a legfontosabb kapocs, aki a szigorú pártlogikát és érdeket közvetíti a saját területi körzetében, s ő is a legfontosabb befolyásoló személy a kormány felé minden, azaz mindenféle ügyben. Legyen az jelentős beruházás vagy akár iskolaigazgatói kinevezés, trafikkoncesszió odaítélése, vagy egy központ által kiválasztott stadionépítés helyi alvállalkozója.

Ugyanígy a személyi kérdéseket is mind velük kell egyeztetni, ha az a választókerületi elnök területét érinti, befolyásukat általában nemcsak ezen minőségükben, hanem leginkább országgyűlési frakcióhoz tartozásuk, vagyis képviselőségük által érvényesítik. Korábban az egyéni mandátumok számához igazítottan 176, a kisebb parlament 2014-es beköszöntével pedig 106 választókerületi elnök mozgatta, s mozgatja az állam, önkormányzatok, kormány, párt és frakció politikai és gazdasági érdekhálóját, amely gyakran jelentős pártklikket, és belső harcokat is teremtett, amelyben leginkább a miniszterelnökség igyekezett, s igyekszik rendet teremteni.

Alapszabállyá lett, hogy a vk-elnök egyben a mindenkori országgyűlési képviselőjelölt is a választásokon. A 2014-es választások után a parlamentből kiesett választókerületi elnökök helyükön maradhattak, de a 2018-as választások előtt a miniszterelnök-pártelnök szinte biztos, hogy leveszi őket helyükről, s általában is újragondolja a pártjanicsárok seregének kiállítását a 2018-as választásokra.

A választókerületi elnöki rendszer tehát a teljes, hálószerű pártpretorianizmust hivatott kiteljesíteni az országban, s hivatalos, vagy nem hivatalos jogosítványaik, döntéseket befolyásoló pozícióik, valamint gyakran a törvényes eljárási rendek, vagy szabályok pusztán formális betartása, de informális befolyásolása által jelentős gazdasági és politikai befolyást gyakorolnak országszerte, amelynek alapja a párthoz és a kormányfőhöz való lojalitás.

E rendszerrel a miniszterelnök két lépcsőben akár a legkisebb falu iskolaigazgatójának, vagy bármelyik önkormányzati cég felügyelőbizottságának, netán kiírt közbeszerzésének győztesét utol tudja érni. Elég, ha üzen a miniszterelnökség, vagy bármelyik tárca a választókerületi elnöknek, hogy mit szeretne. Ugyanígy a vk-elnök ugyanezen a helyen lobbizik annak érdekében, hogy milyen gazdasági és hatalmi pozíciókat szeretne és kivel elfoglaltatni a maga körzetében.

A rendszer gyakorlati működése, mivel sok tekintetben átnyúl a demokratikus jogállam adta keretek feje fölött, befolyásolja, vagy épp el is dönt piaci versenyeket, helyi és országos oligarchákat szül, és kontroll alatt tartja az állam helyi gépezetét, és az önkormányzatok intézményeit, ezért leginkább e rendszer mutat illiberális működést a magyar állam, kormány és a kormánypárt összefonódott működésében.

Mindezek mellett azonban az állam számtalan, elsősorban szakpolitikai területén inkább csak a centralizált döntésmechanizmus érhető tetten, vagy éppenséggel még az sem. Az állam és közpolitikai működés ezen területein döntő mértékben a szakmaiság és a demokratikus állami funkciók betöltése tapasztalható.

E tekintetben az Orbán-kormány szakpolitikai programjait, azok döntéshozatali centralizációit, vagy éppen intézményi struktúraváltó reformjait nem kívánom akképpen értelmezni, mintha ezek mind eleve elgondoltan egy nagy magyar orbáni illiberális államot építenének, s minden mindennel összefügg benne, eleve elrendelten. A pártpretoriánus birtokbavétel mellett számtalan intézmény továbbra is jól végzi alkotmányos állami feladatát.

Az Állami Számvevőszék, a Költségvetési Tanács vagy a viharosan indult, de aztán következetesen állampolgári jogvédelmet biztosító Nemzeti Adatvédelmi és Informatikai Hatóság, vagy az állampolgári alapjogokat védő országgyűlési biztos, közkeletű nevén az ombudsman és az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala mind az európai demokráciák működési mechanizmusainak megfelelően és magas színvonalú munkát végeznek. Tevékenységükkel kapcsolatban pedig többségében még az ellenzéki párok is elismerik, hogy inkább a jogállamisághoz való lojalitásuk jellemzi őket, mintsem a feltétlen kormány, vagy Orbán-lojalitás.

Mindezek alapján tehát vegyes képet fest a pártpretorianizmuson nyugvó adminisztráció működtetése Magyarországon. Nem lehet vitatni a jelentős centralizációt, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a demokratikus funkciók és kontrollok a rendszerben ne lennének jelen, s a Fidesz–KDNP és vezetője a kormány élén minden tekintetben egy illiberális államgépezetet épített volna ki.

Ugyanakkor egy rendszert átható láthatatlan, vagy éppen párton, vagy adminisztráción belül nagyon is látszó és érezhető autoritás jelen van az államgépezetben, de még az önkormányzatokban is. Ennek fenntartását egyfelől a kormánypárt »kis kutya – nagy kutya« hierarchikus világa biztosítja a vk-rendszer által, másfelől meg általuk az a minden irányú érdekháló, amibe jobb inkább beletartozni bármilyen alacsony szinten is, mintsem abból kiszorulni, vagy netán belőle kizárva lenni, mert e körön kívül mindig fagyos szelek fújnak, miként azt a Simicska-birodalom is megtapasztalta a miniszterelnökkel történt összetűzés után. Leállított autópálya-építkezés, árulónak titulált médiabirodalom, visszavett állami földek, semmilyen állami pályázat a korábbi százmilliárdokkal szemben, szövetséges, pozícióban lévő állami káderek kirúgása, és minden irányú állami, önkormányzati, és pártkarantén jár az árulónak mondott egykori barátnak. Esete egyben tanítóleckéje is a rendszer működésének…”

(A Zárug Péter Farkas: Leviatán ébredése, Avagy illiberális-e a magyar demokrácia? című kötetet keresse a nagyobb könyvesboltokban!)