Fekete Gyula még 1992-ben a Véreim, magyar kannibálok című kötetében összefoglalta első számú társadalmi bajunk diagnózisát: a népességfogyás problematikáját.

Szegény Gyula bátyám egy korai rendszerváltó nyilatkozatában azt mondta, hogy reményei szerint az első szabad nemzeti kormány ciklusának végére, de legrosszabb esetben is 1995-re reméli, hogy a pusztulás tendenciáját megfordítja az Antall-kormány nemzetpolitikája, és végre megint gyarapodni fog a magyarság.

A rendszerváltozástól máig immár negyed évszázad telt el, s a legfrissebb ENSZ-jelentés szerint a jelenlegi népesedési tendenciák mellett 2100-ra mindössze 4, azaz négymillióan leszünk Magyarországon.

Fekete Gyula halálának évében, 2010-ben egy másik jelentős munka is született e témában, méghozzá európai kontextusba helyezve a kérdést, a népesedés problémája mellé a migrációt is beemelve a vizsgálódásba. Ez volt Pokol Béla Európa végnapjai című kiváló munkája.

Fekete Gyula, amikor a Magvető Kiadónál jelentkezett a magyarság fogyására figyelmeztető kötetével, akkor az egyik – a kétezres években is egyetemen oktató – kéziratot bíráló lektor azzal indokolta a maga részéről a kötet kiadásának elutasítását, hogy „akkor adjuk ki Szálasi összes művét is!” Mert nyilván csak az aggódhat nemzetéért, annak pusztulásáért olyan szenvedélyesen, mint Fekete Gyula, aki náci, fasiszta vagy nyilas. Bizony ez volt a budapesti belváros általános álláspontja a nemzet első számú problémája kapcsán. A helyzet később sem változott…

2010-ben Pokol Béla keserű jövővázolására sem akart reagálni sem a nagypolitika, sem a magyar értelmiség. Néhányan tettünk csak kísérletet, hogy bevigyük a köztudatba Pokol professzor munkájának sokkoló tényeit. Eszerint a század második felére egy elaggott, önfenntartásra képtelen és – a roma társadalom integrációja nélkül – egy aktív életkorában is inaktív életet élő társadalma lesz Magyarországnak.

Arra a kijelentésére Pokolnak, miszerint 2015-re körülbelül 300 ezer fiatal hagyja el Magyarországot – írta 2010-ben –, meg mindenki csak legyintett: ugyan már, ennyi volt a kivándorlás a két világháború után együttvéve, és még ’56-ban is csak 200 ezer körüli volt a kivándorlás. És tessék, 2015-re már az országot elhagyók száma 500 ezerre, vagyis félmillióra tehető, s bizony a „migrációs szivattyú” – Pokol kifejezésével élve – továbbra is működik.

Öt év telt el. Nemzeti kormányzat mellett. És a kilátásaink továbbra is tragikusak, miközben az évi 1,2 milliárd forintból gazdálkodó kormányirányítás alatt álló Nemzetstratégiai Kutatóintézet mangalicafesztiválokat támogat és székely bálokat rendez „nemzetmarketing” jelszó alatt. Persze ezek is fontosak…, de akkor, amikor úgy néz ki, hogy nemzetünk az elkövetkező nyolcvan évben megfeleződik…?

A mangalicák akkor is vígan meglesznek, maximum nem hungarikumként, de talán nagyobb kár lesz, ha egy magyar roncstársadalom marad csak meg a század végére, amelynek körülbelül 1,6-2 millió aktív életkorújából a 60-70 százalék munkanélküli roma lesz. S ezen roncstársadalom mellett már régen többségbe kerülnek a legújabb kori népvándorlásban maguknak Magyarországon új hazát foglalók, épülnek majd a mecsetek, s bizony a politikai kormányzás is kérdésessé válik a magyarság számára a saját hazájában. Na, ez nemzetstratégiai problematika, amire egy nemzeti kormánynak talán reagálnia kellene s érdemi programot alkotnia.

De nézzük a legújabb előrejelzések adatait:

Az ENSZ World Population Prospects 2015. évi jelentése szerint, amelyik országokra bontva a jelenlegi állapotból különböző termékenységi rátákkal számolva jelzi előre a népesség alakulását, Magyarországra vonatkozóan világosan kimutatja, hogy 2100-ra a magyar lakosság nagyjából megfeleződik, kevesebben leszünk 4 milliónál. E tragikus fogyás megállapításakor a tanulmány nem számol a migrációval, vagyis csak a valóban ma magyarnak mondott társadalom sorsát elemzi. Mindez akkor történik meg, ha a jelenlegihez képest változatlan termékenységgel és halálozással számolunk. Vagyis, ha továbbra is túl kevés gyerek születik, mellette magas marad a halálozások száma.

E lesújtó, és egyben vészharangot is megkongató előrejelzést július elején a KSH Népességtudományi Kutatóintézete is megerősítette. (Zárójelben jegyzem meg: talán a Nemzetstratégiai Kutatóintézet az eredmények és a népvándorlási hullám láttán azonnal kellett volna hívja a miniszterelnököt, hogy a kormányprogramot halaszthatatlanul a nemzetmegmentés irányába terelje mind katonailag, mind népességpolitikai szempontok szerint, s akkor talán Orbán Viktor Tusnádfürdőn nem csak az új honfoglalókról beszél, hanem egy új nemzetmentő kormánypolitika meghirdetéséről is. De hát ez elmaradt.)

Na, de nézzük a KSH legújabb prognózisát:

Az eredmények nagyjából megfelelnek az ENSZ-jelentésnek. 2060-ra kevesebb mint 8 millióra fogyunk, de az is lehet, hogy 6,7 millióra, ha csak annyi gyerek fog születni, mint manapság, és ha egészségi mutatóink ugyanilyenek maradnak, mint ma, az országból kiáramló fiatalok nem térnek haza, az itthoniak pedig ugyanolyan mértékben mennek külföldre, mint az elmúlt években.

És itt akkor nézzük megint Pokol előrejelzéseit! Kinek lett igaza? Neki. Pedig, ahogy a vészharangot kongató Fekete Gyulát egy primitív ballibsi „leszálasizta”, csak mert szociológiai tényekre figyelmeztette a magyar értelmiséget és politikát, ugyanígy akarták elhallgatni Pokolt is, mert nem volt túl PC, vagyis a liberálisoknál elvárt politikailag korrekt, amikor a magyar nemzet ötven éven belüli „elcigányosodásáról” beszélt.

Merthogy a roma nők termékenységi mutatója 2,8–4 közötti, vagyis ennyi gyereket szülnek, míg a nem roma magyar nők termékenységi mutatója 1,2–1,4 közötti. Ki merte mondani, hogy ezen adatok mellett a magyar társadalom rohamos gyorsasággal el fog öregedni, s a fiatalok között rövid időn belül a romák többségbe kerülnek a nem romákkal szemben. S ha a munka világában nem történik meg a romák többségének integrációja és marad a 85-90 százalékos munkanélküliségi rátájuk, akkor a létrejövő roncstársadalommal együtt a magyar állam gépezete is beroskad. Beroskad a nyugdíjrendszer, beroskad az államigazgatás összes rendszere utánpótlás híján, érdemben kiürül minden intézményrendszere.

Vagy…

Feltölti a népvándorlás. A területre jövő népcsoportok fiai, lányai. Átalakítva mindazt, amit ezerszáz évig magyarnak tartottunk. Ehhez viszont a politikának nagy belátásra kell jutnia. Mert lehet, hogy rövid időn belül a stadionokat, a Ligetet és megannyi más létesítményünket nem mi, magyarok fogjuk használni.

Új, valóban jövőbe mutató nemzetstratégia kell. Nem a liberális PC elvárásaihoz igazított, hanem a magyar nemzet önérdekéhez. Ha már küzdünk annyi fronton, akkor talán ezért tényleg megérné. S azt, hogy mekkora a baj, jól mutatják az ENSZ számításai, amelyek szerint még akkor is 6,5 millió környékére fogyunk 2100-ra, ha egyébként fokozatosan növekedne a termékenységünk, vagyis a gyermekvállalási kedv, és pár évtized múlva egy magyar nő már valamivel több mint 1,8 gyereket vállalna. Ekkor egy szigorú migrációs politika mellett még van esélye többségben maradnia a magyarságnak Magyarországon.

Azonban ehhez radikális társadalompolitikai beavatkozás kell a kormányzat részéről, s talán a mangalicaevők és bálozók helyét a Nemzetstratégiai Kutatóintézetben valódi nemzetstratégáknak kellene átvenni. Mert bizony az, hogy 6,7 millióan maradunk, egy igen pozitív fordulat eredményeként lehetséges csak, vagyis ezért is dolgoznunk kéne.

Mert az ENSZ-nek van rosszabb forgatókönyve is, hiszen a migráció mindezt felülírhatja. Egyelőre a migrációs egyenlegünk negatív, vagyis többen mennek el innen, mint ahányan jönnek. Ám, ha ezt az egyenleget nullára mozdítjuk el a bevándorlók letelepítésével, még akkor is kevesebb mint 6 millióan lennénk közepes termékenység mellett 2100-ra.

Csakhogy ehhez hozzá kell tenni, a keleti népek asszonyai – eltérő számításokat figyelembe véve – 2,8–5 közötti gyereket szülnek azokban a régiókban, ahonnan a menekült-népvándorlás elindult, s ezek az adatok jellemzik a Németországban és Ausztriában lévő kolóniájukat is. Vagyis egy hanyag nemzeti vagy szándékoltan liberális politika eredményeként az évszázad végére szinte biztosan kisebbségbe szorulna a magyarság Magyarországon. S gúnyoljanak most engem is mindazok, akik Fekete Gyulát gúnyolták és Pokol Bélát elhallgatták, mégis most mindenkinek ordítania kell a kormány felé: ez kevés! Végveszélyben vagyunk!

„Ha túlságosan nagy azoknak az aránya egy társadalomban, akiknek nem mindennapos élményük, gondjuk, ábrándjuk a jövő, akkor ott túl sok ember kezd pillanatnyi érdekei, kívánságai szerint élni, gondolkodni, cselekedni, minthogy nagyobb távlatban sem érdekek, sem vágyak, tervek, szándékok remények nem kötik a jövőhöz. Életkori sajátosságnak vehetem, hogy az öregembereket elég általánosan, mindennél inkább a jelen izgatja, s a múlt foglalkoztatja. Azon, hogy mi lesz húsz, harminc, ötven év múlva, nemigen gyötrődnek. A fogyás miatt hirtelen elöregedő társadalom közgondolkozása szükségképpen alakul így; eltompul az új iránti érzék, kevés a hajlandóság az áldozatra, s a távlati érdekek, a jövő gondjai, szükségletei fokozatosan háttérbe szorulnak. Annál nagyobb a közvetlen és pillanatnyi érdekek vonzása – »éljünk magunknak!« –, elfogyasztani a még elfogyaszthatót, kiélvezni a még kiélvezhetőt. Utánam az özönvíz… Már csak ezért sem lehet ifjúság- és jövőpárti az elvénülő társadalom.” (Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok! 333–334. o.).

„Ezúttal nem átkozhatjuk a balsorsot. Idegen elnyomókat sem okolhatunk, pusztító járványokat, természeti katasztrófákat sem. Voltaképp hazai hatalmi kényszert sem vádolhatunk, önként és dalolva irtjuk ki magunkat a világból, Arany Jánossal szólva: »Mint lepke a fényt elkábulva issza,/Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet«.

Igenis minket, ma élő nemzedékeket illet minden felelősség” – írta szeretett Gyula bátyánk.